ajsától kezdve homoktenger a világ. Majdnem elcsapok a repedezett kocsiúton átiszkoló két ugartyúkot. Aztán tisztás és útelágazás, tábla nélkül. A tisztáson a szél buckákba hordta a sárga homokot, meg is barázdálta, mint a sivatagban; száraz gazszárak állnak ki belőle. Belemarkolok a homokba: selymes fogású, kicsorog az ember ujjai közül. Kisvártatva kerékpáros öregúr érkezik. Kapa a vázra kötve, a csíkos szatyorban pillepalack. Útbaigazít a bácsi, lassan indulok el, be ne szórjam homokkal.
Üres a falu. Hétköznap délelőtti, zizegő nyári csend. Mintha íróasztalnál tervezték volna Pusztamérgest: hosszú, egyenes utcák négyzethálója. A faluközpontban polgármesteri hivatal; vele átellenben tágas kultúrház. Besétálok az épületbe, jó hűvös van, hipószag, szárad a csempe, huzat lebegteti az üvegajtón a múlt heti ruzsai moziműsort (oda jár moziba a helyi fiatalság).
Pusztamérgesről néhány éve úgy beszélt a sajtó, mint „homokhátsági turistaparadicsom”-ról. Börcsök Antal, Pusztamérges rendszerváltó polgármestere még úgy gondolta, a falu oázis lesz a dél-alföldi homoktengerben. Megalakította a helyi turisztikai irodát, és kitűnő médiamenedzsernek is bizonyult: az országos és helyi lapokban, a rádióban és a televízióban egyre-másra jelentek meg hírek, miszerint az ezerkétszáz fős kisközség kitört a perifériáról. S ami a helyieket is meglepte: csakugyan megjelentek a turisták, a falunak dán üzleti partnere is akadt. Aztán elcsöndesedtek a Pusztamérgesről szóló hírek, kiapadtak a források, elmaradoztak a látogatók.
Papp Sándor, az új polgármester a hivatalban fogad. Nem tudja, honnan bukkant fel, és hová tűnt a dán partner. Papíron megmaradtak a német, román, francia testvértelepülési kapcsolatok, de ezek inkább személyek közti barátságokat jelentenek. A legutóbbi választáson Börcsök Antal mellett egyedül Papp Sándor indult, és néhány szavazat különbséggel hagyta maga mögött a turisztika elkötelezettjét, aki visszavonult a közélettől.
– Az új képviselő-testület húszmillió forintos költségvetési hiányt, illetve adósságot örökölt. Most a túlélés a feladat. A turizmusról nem mondtunk le, de a természetvédelmi terület és néhány borospince kivételével nem sok csábító ajánlatunk van a turisták számára.
– Lovaglás…? Hát, a falu szélén egy család foglalkozott ezzel, de mostanában nem tudok róla. Valószínűleg abbahagyták. Viszont szép a templomunk itt a főtéren, az biztos. Most lett a tornya felújítva.
Az új testület pályázatokkal és takarékos gazdálkodással próbálja stabilizálni a költségvetést. Szeretnék rendbe hozni az általános iskolát, az óvodát, a kultúrházat.
– A költségvetési hiány megvolt évekkel ezelőtt is, de mindig akadtak talált pénzek, amelyekkel az előző vezetés be tudta tömni a lyukakat. Például az olasz vágóhíddal öt évre előre kifizettették a helyi iparűzési adót, összesen ötmillió forintot. Ma viszont már nincs hová nyúlni, és nem csökken, hanem növekszik a hiány…
A börcsöki éra legnagyobb vívmánya – ezt a jelenlegi vezetés elismeri – a középiskola. Modern, európai színvonalú gimnázium és szakközépiskola került a falucska szélére, és hét esztendeje működik is. Az intézmény fenntartását most átvette a megye, ami óriási megkönnyebbülés, hiszen eddig a helyi költségvetés jórészt az oktatást támogatta.
– Szenzációszámba ment, hogy egy isten háta mögötti település ekkora beruházást vállal. Észak-Rajna-Vesztfália tartomány adott másfél millió márkát, a Csongrád megyei közgyűlés vállalta az iskola egy részének berendezését. Akkoriban történt a gáz bevezetése, az utak portalanítása. Egy olasz liba- és kacsafeldolgozó exportvágóhíd is települt a faluba, máig hetven–kilencven embert foglalkoztatnak itt. De nagyon kevés a helyi dolgozó, inkább a környező településekről jönnek. A lakosság döntő többsége nyugdíjas, és még mindig nagyon kevés a munkalehetőség.
Akik dolgoznak, zömmel Szegedre járnak, negyvenöt kilométerre, de az több mint egyórás buszút – átszállással, várakozással együtt csaknem három óra naponta. A helyi vállalkozások – boltos, trafikos, autószerelő – persze itt is megélnek. Ahogy a kocsmárosok is, hiszen olyan szegény sose volt a magyar ember, hogy a kocsmába el ne menjen.
– Várjuk a befektetőket, mint a messiást. Az önkormányzat ingyen ad telket minden vállalkozásnak, amely munkalehetőséget teremt – mondja Papp Sándor.
Börcsök Antalt ma már ritkábban látni a faluban, egy helybeli vállalkozótól tudom meg a mobilszámát.
– Sajnos ez a magyar valóság – mondja keserűen. – Higgye el, én jól ismerem ezt az emberfajtát, közülük való vagyok, a röszkei tanyavilágban nőttem fel. Irányítani, taszigálni kell őket, ha tetszik nekik, ha nem. Maguktól nem mozdulnak. Irányításra pedig megfelelő ember kell, de akkor még mindig ott a kérdés: saját hasznát akarja, aki az élükre áll, vagy az övékét? Én az utóbbit akartam.
A volt faluvezető egyébként röszkeinek érzi magát, s bár megválasztása előtt tíz évig tanított az itteni általános iskolában, Pusztamérgesre soha nem jelentkezett be – polgármestersége alatt sem. Tény: élére állt a jó mérgesieknek, és uralma alatt felvirágzott a falu. Az iskola, a gáz bevezetése, az utak portalanítása és az olasz vágóhíd mellett a közvilágítást is büszkén említi, valamint a dán kapcsolatot, melynek következtében nyaranta négy-ötszáz dán turista kereste fel a homokhátsági falut. Amikor azonban kitört a szerb háború, bombázók húztak el a település felett, és hallani lehetett az ágyúszót – megijedtek és elmentek a dánok. A polgármester úgy szerzett turistákat, hogy elment értük Dániába, Írországba, Németországba. Fesztiválokat szervezett, kihasználva a környék paprika- és bortermő adottságait.
– Az utóbbi két évben néhányan megelégelték azt, amit csinálok. Házról házra jártak, feljelentéseket küldözgettek az APEH-nek; kiderítették, hogy az iskola konyháján számla nélkül építettek be bizonyos felszereléseket; erről én ugyan nem tudtam, de polgármesterként tudnom kellett volna róla, ezért eljárás indult ellenem. „Eljárás van a Börcsök ellen.” És hát ilyen az itteni nép: úgy gondolják, ha ennyire mondják valakiről, hogy gazember, csak van benne valami. A szavazáskor négyszáz ember otthon maradt. Az eljöttek közül tízzel többen szavaztak Papp Sándorra. Ennyi a történet. Reggel, mikor kilépek a kapun, néha ott áll egy-egy mérgesi ember, s azt mondja: polgármester úr. Azt felelem, nem vagyok polgármester. Csináljuk vissza, mondják. De hát ez nem így működik.
Börcsök Antal többé nem akar polgármester lenni Pusztamérgesen. Egyetemekre hívják, előadásokat tart a falufejlesztésről.
A faluban egyetlen megkezdett építkezést látni, az is egy pesti emberé, aki meggondolta magát, elment, most itt állnak a csupasz téglafalak. Az ingatlanpiaci konjunktúra kikerülte a vidéket: hárommillióért már nagy családi házat kapni kerttel. Évente azért egy-két családot idevonzanak – Szegedről vagy más nagyvárosból – az alacsony ingatlanárak. De a betelepülők nemigen javítanak a mérgesi statisztikán: többségük a beköltözés után megjelenik a polgármesteri hivatalban, hogy segélyért folyamodjék.
Aranykorona-értéke a homoknak szinte nincs. Tóth László állatorvos, a helyi gazdaszövetkezet elnöke szerint uniós mércével is megfelelő felszereltségű gazda kettő található Pusztamérgesen. Évente nyolcszáz hízót adnak le a helyi gazdák, de akik ebből éltek, most, a sertéskrach idején padlóra kerültek. A baromfitartás is gyengén jövedelmez. Az őszibarack és a szőlő két egymást követő évben elfagyott. A spárgatermesztés volt az egyetlen helyi húzóágazat, amely viszont második éve – de az idén különösen – olyan piaci zavarban szenved, hogy a gazdák nem tudják, lesz-e egyetlen fillér bevételük. A szövetkezet felvásárolja a zöldséget-gyümölcsöt a környék gazdáitól, s ez jobb időszakban ötvenmilliós forgalmat jelentett. Tavaly ez az összeg huszonnyolcmillióra csökkent. Az idén pedig félnek, mert nem biztos, hogy a szezon végéig befejezik a spárgaüzletet.
A nyugati piacon a bolgár és osztrák spárga „beelőzött”. Most nem tudják, a beruházás, amelyet eddig pályázati és saját pénzből a spárgatermesztésre fordítottak, megtérül-e valaha?
– Korábban tíz-tizenkét igazolást adtunk ki évente, hogy állami támogatást vehessenek fel a gazdák húshasznú marhákra – mondja Tóth László. – Az új feltételeknek egyvalaki felelt meg, az is Ruzsáról. Ha be kell tartatnom az emberekkel az uniós előírásokat, akkor azt a kört, amelyből állatorvosként harminc éve élek, tönkre kell tennem. Mit csináljak?
– Ezzel az időjárással a Jóisten nemcsak veri az embert, rugdossa is, ahogy errefelé szokták mondani – teszi hozzá a polgármester. – Egyre többen folyamodnak segélyekért, és eljött az idő, amikor az önkormányzat tanácstalanul tárja szét a kezét. Abban reménykedünk, hogy a ciklus végére legalább a csődhelyzetet sikerül elhárítani.
A fák közül a feketefenyő él meg a falu körül, meg az akác és a nyár. Sokan azt gondolják, az erdősítés jót jelent, hiszen gazdasági és ökológiai haszna is van. (Csakhogy az erdősített terüleken korábban gyümölcsültetvények álltak.) Kevés lakott tanya van a környéken, belterületről járnak az emberek művelni a szőlőt, a gyümölcsösöket, a spárgaföldeket. Pusztamérges eredeti profilja a szőlő volt, de a téesz felszámolása után csupán egyharmada maradt meg a falu szőleinek, a többit kiszedték, vagy tönkrement, mert nem gondozták. Nem volt gép, nem volt ember sem, a gazdák kiöregedtek, a következő generációnak már kedve sem maradt a szőlészkedéshez.
Farkas István pincéjének boltíves, fakapus bejárata magaslaton áll – nagy szó ez, kevés a magaslat Mérgesen. Előtte füves terület, tűzrakó hely, kiserdő. Farkas István erdészkedik is: fölvásárolt néhány teleknyi erdőt egy felújítandó erdészházzal egyetemben – de fő profilja a bor.
A pusztamérgesi szőlők karakteres, zamatos bort adnak.
– Nemrég a Balaton-felvidékre vittek az egyik rizlingemből, és az ottani borokhoz nem is nyúlt a társaság addig, míg tartott az enyém – büszkélkedik a gazda, aki közben megérkezett a kulccsal, és levezet a pince hűvösébe. A téglával kirakott pincében sötétbarna faasztalok, hordók, ecetillat, minden, ami a jó vendéglátáshoz kell. Csak vendég nincsen.
– Mert hétköznap van – magyarázza a gazda –, de azért tavasztól őszig szállingóznak a csoportok.
Az asztalra tesz egy kancsó bort.
– Különösen büszke vagyok erre a száraz muskotályra, tavalyelőtti – mondja.
Tölt a pohárba: szőlőillat árad szét. Egy korty a halvány aranyszínű borból, mintha szőlőfürtbe harapna az ember.
Végigsétálok az utcán, elhaladok egy bezárt pizzéria és egy poros kockaépület, a Sellő étterem előtt (a kék sellőhölgy kissé megkopott a portálüvegen). A középiskolához érkezem; a hátsó konyháról épp alumínium moslékosedényt hengerget ki egy fiatalember. Tornyos, modern, szép épület, mintha az égből rakta volna ide egy kéz, csak úgy viccből, a puszta és a falu szélére. Rövidesen kitárul a nagyajtó, kiáradnak a diákok. Néhány perc alatt ellepik a környékbeli utcákat, mintha élni kezdene a falu. Egy fiúcsoportot szólítok meg:
– Mérgesiek vagytok?
– Csak én – jelentkezik egy tizenöt év körüli srác. A többiek a környék településeiről jöttek, egyikük Szegedről ingázik.
– Miért ide jártok? Nem lenne jobb egy nagyobb településen?
– Efpéem – feleli egy magas, barna fiú.
– Mi?
– Efpéem. Forever Pusztamérges. Így szoktuk mondani. Jó itt, mert totál nyugi van. Ha bulizni akarunk, bemegyünk Szegedre a hét végén. De suliba oda nem járnék, sok a hávécsé.
– A micsoda?
– A helyi vagány csávó – feleli a fiú sóhajtva.
Megköszönöm a felvilágosítást, vigyorogva elvonulnak a srácok a Sellő étterem felé, ahol fagylaltoskocsit tol az utcára egy fehér sapkás ember. Még néhány perc, és hosszan áll előtte a sor. A sárga, könnyű homokot hordja-viszi, szanaszét szórja a szél. A távolsági busz is begördült az állomásra, szusszanva nyílik az ajtaja.
origo.hu
Hófehér sírkövet kapott – Eszter emléke tovább él a család szívében
