Pillanatnyilag hatvanegy védett európai természeti terület a birtokosa az ötévente megújítandó (és vissza is vonható!) címnek, köztük két magyar természeti kincs is: az ipolytarnóci ősmaradványok természetvédelmi területe, valamint a Kis- és Nagy-Szénás, a pilisi len élőhelye. A harmadikról, amelynek várományosa a Tihanyi-félsziget, május végén dönt Strasbourgban az Európa Tanács által kijelölt nemzetközi grémium, a miniszterek tanácsa. A kitüntetésről a félsziget tájvédelmi körzetét járva a Balaton-felvidéki Nemzeti Park két munkatársa, Kopek Annamária és Vers József tájékoztatott.
Az első Európa-diplomát a belgiumi Hautes Fagne természetvédelmi terület kapta 1966-ban. A legutóbbit – 2000-ben – Románia, a Duna-delta bioszféra-rezervátuma. Hazánkat 1995 óta tartják számon az Európa Tanács védnöksége alá kerülő kitüntetettek sorában, ebben az esztendőben lett európai jelentőségű (fokozottan) védett terület a főváros közelében levő Szénás hegycsoport, valamint az ipolytarnóci ősmaradványok lelőhelye. A tudomány világában hosszú idők óta számon tartott természeti kincs mind a kettő, ahogyan a most Európa-diplomára esélyes Tihanyi-félsziget a maga utóvulkáni képződményeivel is több mint száz esztendeje tárgya a tudományos publikációknak. (Az ipolytarnóci ősmaradványokról is, a pilisi lenről is még a XIX. században jelentek meg az első közlések, Kubinyi Ferenc és Borbás Vince nevét, ha másutt nem is, a természettudósok körében ma is tisztelettel emlegetik.) Mivel azonban az Európa-diploma elnyeréséhez szükséges pályázatot az illető ország kormányának kell benyújtania az Európa Tanácshoz, idehaza a rendszerváltozásig gondolni sem nagyon lehetett rá, hogy az európai (nyugat-európai) léptékű természetvédelemhez Magyarország is felzárkózzék. A 90-es évek óta azonban hazánk természeti kincseit is értékeli a nagyvilág. Sőt megóvásukat és ismertté tételüket segíti a kitüntetés által. Az Európa-diploma ugyanis nemcsak a hosszú távon fenntartható, korszerű természetvédelem biztosítéka, hanem a kitüntetett terület nemzetközi meg- és elismertetésének is.
A hazai médiában, ha ez a szó: Tihany felbukkan, általában nem a félsziget természeti kincseiről szoktak beszélni, hanem idegenforgalmáról, engedélyezett vagy engedély nélküli építkezéseiről. A Belső-tó közelében épülő szabadtéri színpadáról legelébb. Amit – a helyszínen nem is járó, „okos” emberek szerint – építési tilalom alá eső, természetvédelmi területen emel a községi önkormányzat. Aki veszi magának a fáradságot, hogy személyesen győződjön meg az igazságról, kiderítheti, minden szükséges hatósági engedéllyel rendelkező, mondhatni, szabályos építkezés folyik a Belső-tó fölött, az önkormányzati tulajdonban levő kertészet földjén. Ez a terület még nem tartozik a Balaton-felvidéki Nemzeti Park természetvédelmi zónájába, az építkezési tervekre sem ők, sem a műemlékvédelmi felügyeletet ellátó hivatalok nem mondhattak nemet. Az már egyéni felfogás és személyes ízlés kérdése, hogy ki mit tart az U alakú épületegyüttesről, a mellébetonozott, kis szabadtéri színpadról és nézőtérről. E sorok írója fölösleges és elfuserált építménynek tartja, s – Tihany szerelmeseként – abban reménykedik, hogy kicsinysége s ügyetlen konstrukciója miatt sohasem fogja felfedezni magának ezt a létesítményt semmiféle „nagymenő” szórakoztató brigád. Magyarán szólva: Tihanyból talán nem lesz Szentendre s Kapolcs sem. Ahogy hallom, a környék lakói is ebben bíznak…
A falu, de az egész félsziget jövője szempontjából rendkívül fontos, hogy az Európa Tanács tudós döntnökei is nagyra értékelik azokat a kivételes geomorfológiai, geológiai és vulkanikus képződményeket, amelyeket kialudt tűzhányóinak köszönhet a félsziget. A szürke bazalttufa Tihany egyik egyedülálló geológiai látványossága. A másik a vulkánkitörések után elcsendesedett felszín alól felfelé áramló hő „terméke”. A felmelegedett víz hévforrásként a mélyben kioldott meszet és kovát hozta magával a felszínre, majd a forrás körül le is rakta. Így számos, egyre magasodó, terebélyesedő, egymással is összenövő hévforráskúp keletkezett. Ilyet sem igen látni egyebütt Európában, csak Tihanyban. Hogy megőrizték és láthatóvá tették őket a természetvédelmi szakemberek, ezt is jutalmazza az Európa-diploma.
A folyamat, míg a vidék természetvédelmi szakemberei idáig eljutottak, nem volt egyszerű. Mint az ezredforduló környezetvédőinek általában, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park munkatársainak is rá kellett jönniük, hogy az a fajta passzív természetvédelem, amit a szakemberek egy emberöltővel ezelőtt vallottak és jobbára gyakoroltak is, ma már nem elegendő. Az ezredforduló tájékán az a szemlélet érlelődött ki bennük, hogy a jogszabályokkal védetté nyilvánított, értékes területeken kötelességük a természetes módon zajló folyamatokat segíteni, az ember káros hatását mérsékelni (vagy teljesen kiszűrni), és az eredeti állapotok visszaállítására törekedni. A kialudt vulkánok földjének is nevezett Tihanyi-félszigeten, ahol az évmilliókkal ezelőtti tűzhányóműködés utóhatásaként száznál is több hévforráskúp keletkezett, ezeket a környezetükből kimagasodó, különös alakú sziklacsoportokat jelenlegi formájukban megőrizni s a világnak megmutatni – felemelő kötelesség. Erre buzdított Lóczy Lajos, a nemzetközileg elismert geológus, akinek az irányításával a Balaton-felvidék tudományos kutatása az 1900-as évek elején elkezdődött. És ezt szorgalmazta Lóczy tanítványa és munkatársa, a földrajztudós Cholnoky Jenő is, aki népszerűsítő írásaival ugyancsak nagy szolgálatot tett. Egyébként Cholnoky javasolta elsőként, hogy a félszigetet nyilvánítsák nemzeti parkká. 1944-ben közreadott elképzelésének megvalósításához több mint fél évszázadra volt szükség: a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkot 1997-ben hozták létre.
Amikor Lóczy járta e tájat, főleg legeltető állattartásból élt a tihanyi nép. Kevés volt az erdő a félszigeten, és sok a cserjefoltokkal tarkított gyep, messziről lehetett látni a környezetükből amúgy is kiemelkedő, utóvulkáni képződményeket. A lakosság ezekből hordta haza építkezéseihez a köveket. A bányászatot 1952 óta törvény tiltja, de a modern ember megváltozott életkörülményei is elterelték a figyelmet ezekről az egyedülálló geológiai, geomorfológiai képződményekről. Az idegenforgalomra „szakosodott” tihanyi lakosság már rég felhagyott a legeltetéssel (a Belső-tó déli oldalán látható, kis szürkemarha-gulya természetvédelmi célokat szolgál, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park telepítette ide őket), a hévízkúpokat benőtték és eltakarták az egykori gyepes területeket birtokukba vevő cserjék és fák. „A legszebb megmaradt kúpokat az utóbbi néhány évben megszabadítottuk a cserjéktől – mondja Vers József, a félsziget természetvédelmi tájegységvezetője. – Ez nem csupán azért volt múlhatatlanul fontos teendő, hogy ismét láthatóvá tegyük őket, hanem mert a fák és cserjék gyökerei folyamatosan tágítják a kőzetrepedéseket, és ezáltal hozzájárulnak a kúpok károsodásához. 1996 óta – pályázatok útján – többször is kaptunk központi pénzeket ezekre a munkálatokra, ahhoz pedig, hogy a növények vissza ne hódíthassák az immár Lóczy gejzírösvénynek elnevezett túraút látnivalóit, mindenekelőtt az Aranyházként ismert forráskúpot, a nyaranta nálunk táborozó diákok segítségét is igénybe vesszük. Azok a hazai szakemberek, a Természetvédelmi Hivatal vezető munkatársai, akik erőfeszítéseink látványos következményével szembesültek, mind azt mondták, feltétlenül meg kellene pályáznunk a kiemelkedően fontos európai természeti örökségek védelmét biztosító kitüntető címet, az Európa-diplomát.”
A Balaton-felvidéki Nemzeti Park igazgatósága 1999-ben nyújtotta be pályázatát, ez még az egész Tihanyi-félszigetet, az ország legelső tájvédelmi körzetét jelölte meg mint a cím várományosát. Az Európa Tanács által kijelölt szakértők 2000-ben és 2002-ben személyesen bizonyosodtak meg a táj természeti értékeiről. Beszámolójuk alapján ez év januárjában úgy döntött a szakértők bizottsága, hogy a Tihanyi-félsziget kivételes földtani, geológiai és vulkanikus képződményeivel érdemes a kitüntető címre.
– Honfiúi elfogultságok nélkül is azt tartja az ember, az egész félsziget megérdemelné a kitüntető címet… Milyen ellenvetései voltak a helyszínre érkező szakértőknek ezzel az elképzeléssel kapcsolatban?
– A településre olyan mértékű turisztikai nyomás nehezül – mondták – ami a természeti értékek védelmét szolgáló diplománál aggályosnak tekinthető. Azt javasolták, módosítsuk a pályázatunkat, és a félsziget nyugati részére, a településektől, Tihany községtől, Sajkódtól, Dióstól és a Gödröstől távolabbi természeti övezetre kérjünk európai védelmet – mondja Vers József. – A félsziget nyugati partvidéke, a Külső-tó, a Belső-tó – élesen elhatárolva a településsel érintkező szakaszától – és az ezektől a jellemző élőhelyektől délnyugatra eső terület kapja meg végül az Európa-diplomát. A félszigetnek mintegy a kétharmada.
Kevéssé ismert, ritka természeti kincseket rejt ez a táj is. Például a Külső-tó, amelynek – sokáig úgy tudtuk – még a léte is kérdéses. Ma csodálatos madárvilág lakik zsombékjain. Ami a Tihanyi-félszigeten a geológus számára a sok vulkáni utóképződmény, az a biológusnak a Külső-tó: a természetvédelem diadala. Sok-sok évvel ezelőtt csatornát ástak a helybéliek a Külső-tó és a Balaton között, hogy a tó lecsapolásával nagy kiterjedésű kaszálóhoz jussanak. Nem sokat nyertek általa, viszont a tó, élővilágával együtt, szinte teljesen eltűnt a tájból. Vizet csak a mesterségesen létesített csatornában lehetett találni. Az 1970-es évektől kezdve a természetvédelmi szakemberek megpróbálták visszatartani a tó vizét. A 90-es években még a korábbinál is következetesebbé vált ez az elhatározás. Ma már bátran állítható: a tó helyreállítása, a vizes élőhely rekonstrukciója látványos eredménnyel járt. A tó ma az itt otthonra lelt madárvilág nyugalmának érdekében fokozottan védett terület. Megközelíteni csak a nemzeti park engedélyével szabad.
– Még a 80-as évek derekán is úgy látszott, végérvényesen elpusztulnak a hajdan Európa-hírű tihanyi levendulamezők is.
– A félsziget egyik legmelegebb részén létesítette egyik híres hazai gyógynövényszakértőnk a tihanyi levendulaültetvényt. A levendulasorok közé keserűmandula-fákat ültettek, a csemetékbe helyben oltották a nemes hajtást. Így lett híres levendulaolajáról, mandulájáról Tihany. Az 1960-as években azonban felhagytak az ültetvények művelésével, és csak a rendszerváltozás után kezdett megint divatba jönni a levendula. Akkorra azonban már olyan különleges, mediterrán jellegű élőhely keletkezett a mintegy két hektáron megmaradt öreg levendulatövek között, amilyet sehol másutt nem találni hazánkban. Egyedisége olyan érték, amelynek megtartása természetvédelmi kötelesség. Ennek a gondolatnak köszönhetően ma már mintegy tízhektárnyi levendula virágzik júliusban az Apáti-hegy oldalában. A mai levendulás fenntartásában komoly szerep jut az itt legeltetett juhoknak. Az állatok az illóolaj-tartalmú növényeket nem eszik meg, csak a levendulatövek közti füveket, cserjéket. Régen idénymunkásokkal kapáltatták ki ezeket a gyógynövénysorok közül.
– A legeslegszebb gejzírkúp, a sziklákat elborító sárga zuzmótól arany színben tündöklő Aranyház felé vezető úton frissen telepített gyümölcsfákra hívja fel a figyelmet az egyik útjelző tábla. Vajon ők is természetvédelmi céllal kerültek a területre?
– Természetesen! – mondja kísérőm, Vers József. – Ősi fajtáink megőrzése nem csupán a vadon élő növényekre, állatokra érvényes, hanem minden, évszázadokon át e tájon honos, mostanában azonban kihalófélben levő egyedre. A Balaton-felvidék számos közkedvelt gyümölcsfajtáját, a szentiványi almát, a rozzsal érő körtét ma már csak hírből ismerik az emberek. Pályázati úton nyert pénzekből mentettünk meg és szaporítottuk a még fellelhető ősi alma-, körte- és szilvafajtákat a nemzeti park három gyümölcsösében. Gyümölcsük tehát – divatos kifejezéssel élve – EU-konform biotermés lesz.
– Gondolnak-e a megmentett fajták csemetéinek a kereskedelmi forgalmazására?
– Közpénzekből mentettük meg őket, gyümölcsüket is a Balaton-felvidék közösségei élvezzék! Óvodáknak, iskoláknak és más közintézményeknek, civil szervezeteknek ajánljuk majd fel a szaporításra érdemes fajtákat.
origo.hu
Magyar szavak, amiket szinte senki sem ismer – Ön tudja mit jelentenek?
