Irányított Kádár-nosztalgia és a valóság

Meddig terjed időben és térben a Kádár-rendszer hagyatéka? Egyáltalán beszélhetünk-e örökségről, múlt időbe tehetjük-e ezt a terhes korszakot, vagy inkább a jelen idő dukálna még a régi-új szocialista vezetőgarnitúra hatalmi technikai manővereit figyelve? Mindezek olyan kérdések, amelyekkel kénytelen-kelletlen naponta szembesülünk. A válaszok persze szintén kényelmetlennek bizonyulhatnak, ezért is ritka az olyan szellemi vállalkozás, mint a Vízivárosi esték a Budai Vigadóban, amely hétről hétre a Kádár-rendszer örökségének egy-egy szeletét világította meg tudós értelmiségiek segítségével. Hogy miért lehetnek kényelmetlenek a válaszok? Túl sok az azonosság az akkori és a mostani politikai vezetők között, túl sok hasonló hatalmi arroganciával – régiesen szólva: túlkapással – találkozhatunk, amelyek mind-mind arra emlékeztetnek bennünket, hogy a múlt még itt kísért.
A legutóbbi, tavaszi záróbeszélgetés mintegy öszszefoglalta a Kádár-rendszert feldolgozó előadás-sorozatot. Jávor Béla jogász és Tellér Gyula szociológus beszélgetéséből az világlott ki, hogy a rezsim reformjai mindig csak a felszínt érintették, a lényegi kérdésekhez foggal-körömmel ragaszkodott a kommunista nómenklatúra. Az elnyomásra szakosodott, sokszor észbeli képességekben sem bővelkedő apparátust persze ki lehetett játszani némi rafinériával. Merthogy a magyar társadalom jelentős része nem volt híján a szellemi muníciónak. Jávor Béla érzékletes hasonlata szerint úgy jártunk el, mint a mesebeli vándorlegény a birtokában lévő egyetlen kődarabbal. Emlékezhetünk a történetre: a fukar gazdasszonyt avval ámítja, hogy egy darab kőből is tud finom levest csinálni. A kőleveshez azonban mindig kér egy-egy újabb ízesítőt a kíváncsi asszonyságtól, míg a végén gulyássá dúsul ama bizonyos kőleves. Ezek a túlélési stratégiák segítették a társadalom zömét, amely nem hajlott be a diktatúrának, hogy a polgáriasult életformából valamit meg tudjon őrizni vagy fel tudjon támasztani.
Tudvalévő, hogy éppen a polgári gondolkodás volt a legfőbb üldözendő célpont a diktatúra évtizedeiben. Az ok igen kézenfekvő. Mint az előadók is kibontották, a szocialista embertípus eszményének azért sem felelhetett meg a polgár, mert lényegéből következik, hogy önálló véleménye, szabad akarata van s olyan társadalomformáló kisugárzása, amely gyűlöletes a kollektivizmus ábrándját kergető kommunisták szemében. Ám az is kérdéses, hogy vajon őszintén gondolta-e a szóban kollektivizmust megvalósítani igyekvő álbaloldali hatalom saját elgondolásait. A válasz egyértelmű nem. És erre éppen az 1956-os forradalmat és szabadságharcot idegen segítséggel leverő és véresen megtorló Kádár-rendszer (vissza)fejlődéstörténete a legszemléletesebb példa.
Van egy történet arról, hogy miután emigrált, Márai Sándort megkérdezték arról, hogy mivel nem volt megelégedve a kommunista rendszerben. Az író úgy válaszolt, kilencvenkilenc százalékban nem volt különösebb gondja az új berendezkedéssel, ám az az egy százalék éppen az, amiért élni érdemes. Természetesen Márai is csak a bonmot kedvéért mondhatott egy százalékot, máskülönben talán ő is hazatért volna a későbbiekben. Erre utalt Jávor Béla is, amikor megemlítette: 1988-ban maga Aczél György üzente meg Márainak, hogy most már ő is visszajöhetne. Az író azonban hajthatatlan maradt, s úgy nyilatkozott, addig nem jön, míg idegen csapatok tartják megszállva hazáját. 1989 februárjában, látva a helyzet reménytelenségét, főbe lőtte magát.
Szinte önként vetődik fel a kérdés: miért lengi körül a Kádár-rendszert egyfajta irányított nosztalgia? Miként lehetséges, hogy egyesek szinte azt sugallják: Kádár János és az őt körülvevő elnyomó érdekszövetség mindent megpróbált a lehetőségek határain belül a Szovjetuniótól független politizálásra és az emberek viszonylag jó életszínvonalának fenntartására? Tellér Gyula szintén elutasítja ezt a hamis nosztalgiát. Mint mondja, a magyar társadalom éppen azáltal, hogy a polgári gondolkodást nem sikerült megutáltatni vele, a hatalom ellenében próbált magának egyfajta játékteret kivívni az elnyomás közepette is. A rendszer azonban úgy volt kitalálva, hogy az MSZMP felső vezetése és Kádár János is ellenállónak próbálta magát beállítani. Hozzáfűzhetjük: ez utóbbi tragikomikus képtelenséget, az elnyomás relativizálását a kedvezményezett humoristák és közéleti szereplők is táplálták. Megjelentek az irányítottan terjesztett legendák is Kádár puritánságáról. Ismerős a hamis beállítás: Kádár, amint a hokedliről eszi a darás metéltet, s örömét leli a kapirgáló kendermagos tyúkok látványában. Ezt az irdatlan történelmi PR-hamisítást természetesen csak igen kevesen ették meg, ám a humoristák szövegeit annál inkább. Érdekes és elgondolkodtató, hogy többnyire ugyanazok a személyek, akik megbocsátó nevetést fakasztottak a társadalomban az oszladozó Kádár-rendszerrel szemben, mily leplezetlen és engesztelhetetlen gyűlölettel fordultak az Antall- és az Orbán-kormány felé. Figyelemre méltó megállapításokra juthatunk akkor is, ha összehasonlítjuk a régi MSZMP-kongresszusok szóhasználatát a mai politikai szakzsargonnal. Ha a reakciós és imperialista szavakat behelyettesítjük a ma közkedvelt szélsőséges jelzővel, szinte ugyanazokat a beszédeket halljuk a nemzet (mostani) vezetőinek szájából.
A vízivárosi beszélgetéssorozat egyik fő érdeme abban található, hogy a Kádár-rezsim fenntartásában érdekelt pártelit szakértelméről szóló mítoszokat is dupla idézőjelbe tette. Felvetettük, vajon miként egyeztethető össze a nyolcvanas években megjelenő technokrata értelmiség imázsával az a tény, hogy az MSZMP felső vezetése képes volt akár fél órát is szentelni annak a nagy horderejű kérdésnek, felemelhető-e a málnás joghurt ára 1,80-ról 2,10-re? Az az MSZMP-s legfelső vezetés viszonyult ugyanis ilyen infantilis módon a társadalomhoz, amely személyi összetételében is hasonló volt, mint az ország kormányzásával próbálkozó régi-új nómenklatúra. Jávor Béla szerint a gyümölcsös joghurt körüli pártvita azért is jó példa, mert rávilágít, milyen kicsinyesen paternalista rendszer volt a kádári diktatúra, amely sok emberbe beleverte, máig kódolta a paternalizmus iránti igényt. Valójában egy nagy, egybefüggő málnás joghurtnak nézték az országot is.