Füstbe ment terv

Kevesebb mint két hónap adatott a hudna, azaz a tűzszünet időszakának Izraelben. Eredetileg három hónapot ígértek a palesztin fegyveres szervezetek, a határidő pedig szeptember 29-én, a második intifáda harmadik évfordulójának másnapján járt volna le. A véres közel-keleti valóság azonban nem engedte, hogy a jó szándék békét hozzon a térségbe.
Az Iszlám Dzsihád hebroni vezetőjének célzott likvidálása indította el a lavinát. A helikopterről kilőtt autó roncsai felett bosszút esküdött a szervezet néhány tagja, s a hudna ellenére izraeli autóbuszt robbantottak fel Nyugat-Jeruzsálemben. Izrael hivatalos nyilatkozatában először bölcs önmérsékletet tanúsított, ám heves vére néhány óra múlva újabb célzott likvidálásra sarkallta. Tel-Avivban nem várták meg, hogy Mahmúd Abbász palesztin kormányfő – ígéretéhez híven – valóban elfogassa a robbantókat, hanem saját szakállukra akcióba kezdtek. Mindez oda vezetett, hogy Abbász megszakította kapcsolatait a fegyveresekkel, köztük az egyre nagyobb teret nyerő Hamásszal, Izrael nem tárgyal tovább a palesztin hatósággal, legyen vezetője akár Abbász, akár Jasszer Arafat. Az intifáda, amely a tűzszünet ideje alatt lecsendesedett, most új erőre kaphat, hiszen a fő irányítók elvesztették türelmüket. A nagy reményekkel, csinnadrattával bejelentett útiterv pedig valószínűleg bekerül a többi, eredményt felmutatni nem tudó békeelképzelések közé.
A kvartett – az Egyesült Államok, az ENSZ, az Európai Unió és Oroszország – által előkészített béketerv a bizalom erősítése érdekében mindkét oldaltól olyan lépéseket vár el, amelyek újra tárgyalóasztal mellé ültethetik a két fél képviselőit. A legnagyobb engedmények is visszájukra fordultak azonban. Izrael a palesztin foglyok közül csak a köztörvényeseket engedte szabadon, vagy azokat, akik amúgy is szabadulhattak volna a közeljövőben. A három nagy fegyveres csoport (Hamász, Iszlám Dzsihád, Al-Aksza Mártírjainak Brigádjai) tűzszünetre vonatkozó ajánlatát soha nem ismerték el kormánykörökben előremutató lépésként, s nem is ültek le tárgyalni velük. Emellett a két népet elválasztó fal építése nemzetközi tiltakozás ellenére is folyik, a palesztin autonómia visszaadása pedig – a merényletek hatására – „elnapoltatott” egy békésebb időszakra.
A másik oldalt nézve pedig érthetetlen, hogyan döntheti romba azt a cseppnyi előrelépést is egy palesztin szervezet önkéntes merénylője. A célzott likvidálást követő buszrobbantás egyértelműen magában hordozta, hogy az erőszak spirálja felpörög, s ez magával ragadhatja az egész izraeli– palesztin békefolyamatot. A történtek láttán a felek mellett még egy ország felelőssége megállapítható, az Egyesült Államoké. A balul sikerült iraki kalandra figyelő, ezzel lekötött nagyhatalom ugyanis nem képes egyúttal Izrael ügyeit is intézni, a békülést „levezetni” a zsidó állam és a palesztinok között.
A már alapjaiban is kérdéses útitervet felajánlva várták el Washingtonban, hogy a két ősi ellenség e sorvezető mentén kibékül. A kezüket azonban nem voltak hajlandóak fogni, így csakis kudarc lehetett a grandiózus, ám nem kellően kidolgozott terv vége.