Jeruzsálemben eddig is kockázatos volt felszállni tömegközlekedési eszközre, amely a merényletek ideális terepe. A tűzszünet ideje alatt azonban bátrabb lehetett az utazó, a fegyveresek ugyanis tartották magukat ígéretükhöz. Egészen addig örültek a békének – és tartották szárazon a puskaport –, amíg Izrael rászánta magát a nagy ellenfél, a Hamasz egyik vezetőjének likvidálására. Mohamed Sziderrel hagyományos módon végeztek: helikopterrel követték autóját, majd rakétával felrobbantották a kocsit. Az akcióra azonnal következett a válasz, szintén „hagyományos” módon, azaz buszra szállt egy magát ortodox zsidónak maszkírozó palesztin. A két eset lavinát indított el, amelynek nyomán kártyavárként omlott össze mindaz, amit eddig sikerült felépíteni az izraeli béke érdekében.
Irakban is hatalmas felháborodást keltő merénylet korbácsolta fel újra az indulatokat. A bagdadi ENSZ-képviselet elleni terrortámadás nemcsak azt jelzi, hogy az erőszak immár az egész iraki társadalmat áthatja, de arra is figyelmeztet, hogy a felkorbácsolt indulatok senkit nem kímélnek – sem katonát, sem civilt, sem helybelit, sem külföldit. Leginkább az erőszakos cselekmények kirobbanásának és tovaterjedésének gyors üteme aggasztja a megszálló csapatokat. Sovány vigasz, hogy sokan továbbra is azt állítják, mindez maroknyi kisebbség műve. Izraelben és Irakban egyaránt „modelleződik” az erőszak, azaz a felnövekvő nemzedékek a militarizmus légkörében, az utcán nevelkedve egyedül a fegyverek szavát tartják üdvözítő megoldásnak. Ilyen helyzetben lényegtelen arról beszélni, kisebbségi vagy többségi támogatással, felülről vagy a tömegek akaratából működik-e az erőszak. Ráadásul nyilvánvalóan cáfolja a merénylők elszigeteltségét hangoztató álláspontot, hogy mind Izraelben, mind Irakban széles népi támogatottsága van a fegyveres ellenállásnak. Ennél azonban lényegesebb kérdés annak vizsgálata, hogy milyen események, külső és belső történések váltották ki a legújabb közel-keleti erőszakhullámot.
Viszonylag könnyen végzett az Egyesült Államok és a brit haderő Szaddám Huszein katonáival, ám a „béke” beköszönte óta már csaknem százötven megszálló esett áldozatul a feldühödött irakiaknak. Izraelben hasonló a helyzet: bár elvben minden részletre kiterjedő tervet mutattak be az érdekelt feleknek, a vérontás ott folytatódik, ahol abbahagyták a hudna, a három hónapos önként vállalt tűzszünet előtt. Úgy tetszik, Amerika háborúi káoszt hoztak a közel-keleti térségbe, pedig deklarált céljuk épp az ottani országok demokratizálása, az Egyesült Államokra irányuló terrorfenyegetés csökkentése volt. Washington saját tervei alapján próbálja átformálni a Közel-Keletet, mégpedig a régi módszerrel: földig rombol, majd újraépít, akár a helybéliek akarata ellenére is. Nem veszi azonban figyelembe a megtámadott országok sajátosságait, a vallási előírásokat, a történelem figyelmeztetéseit. Ráadásul egy kalap alá veszi az arab nép különböző országokban élő képviselőit, mondván, bebizonyosodott, ezek az emberek terroristák, s csak kemény kézzel lehet kordában tartani őket. Ennek megfelelően az erőpolitika dominál fellépéseiben, és ez kétélű fegyver – a lakosság egy része megtörik a csapások súlya alatt, ám az ellenállók egyre dacosabbak lesznek, s halált megvető bátorsággal harcolnak a megszállók ellen. Ez történik ma Irakban és Izraelben.
Az iraki háború kirobbantásának közvetlen politikai indítékai között kétségkívül a terület olajkincsének ellenőrzése állt az első helyen. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az Egyesült Államok világpolitikai helyzete és a térségről alkotott stratégiai elképzelése ma merőben más, mint volt az 1991-es öbölháború idején. A két Bush külpolitikája között az a legfontosabb különbség, hogy a mostani elnök feltétlenül hisz a megelőző csapások hasznosságában, míg apja a kétpólusú világrend romjain még a „régi” hadviselést gyakorolta, legalábbis annyiban, hogy fontosnak tartotta a nemzetközi legitimációt. Kezdettől fogva sejteni lehetett, hogy az ENSZ felhatalmazása nélkül március 20-án megindított iraki hadjárat számtalan politikai természetű nehézséget vet fel a katonai győzelem után. Ezek sorában az volt a legfontosabb, hogy milyen politikai hozadéka lesz a megelőzésen alapuló Bush-doktrína első látványos megmérettetésének, más szóval – amint azt az elnök és környezete ma is folyamatosan hangoztatja –, sikerül-e a szaddámi diktatúra utáni romokon nyugati értelemben vett jogállamot építeni. Nos, nem sikerül, hiszen a „felszabadítás” voltaképpen megszállás, és ezt az irakiak a saját bőrükön érzékelik. Az új kormány amerikai pénzből és háttértámogatással áll fel, nem pedig az iraki népek, népcsoportok akaratából. Az országban élő kurdoknak, síitáknak, szunnitáknak, türkméneknek azonban nincs választásuk: ha érvényesíteni akarják politikai céljaikat, részt kell venniük a bagdadi kormányzótanács munkájában. Mindez nem jelenti azt, hogy legitimálják a megszállást, de egyelőre érdekeltek a régi rendszer teljes lebontásában, amennyiben jó haszonnal kecsegtető üzletet remélnek az elkövetkező rezsim hatalomgyakorlóiként.
Az iraki rendezéssel kapcsolatos derűlátó vélekedés szerint enyhül majd a feszültség, ha az amerikai–brit katonákat fokozatosan nemzetközi csapatokkal váltják fel. A lecserélés szándéka érzékelhető ugyan, de az iraki lakosság aligha tesz majd különbséget megszálló és megszálló között. Számolni kell az erősödő idegenellenességgel, amelyet elsősorban a civilizációs különbözőség idézett elő. Az iraki háború utóélete nem az amerikai forgatókönyv alapján zajlik. A Fehér Házban alighanem rosszul mérték fel a háború utáni cselekvési teret, cinikusabb vélemények szerint az is lehetséges, hogy Washington számára tulajdonképpen lényegtelen, ki az úr a Tigris partján, ha gazdasági és geopolitikai érdekeit nem fenyegeti veszély. Márpedig könnyen meglehet, hogy hosszú távon éppen a katonai győzelem utáni politikai közömbösség pecsételi meg az amerikai megszállás jövőjét.
A győztes koalíció – látszólagos magabiztossága ellenére – nap mint nap politikai baklövéseket követ el. Az iraki háború hazai elfogadottságának csökkenése a kisebbik baj, hiszen az amerikai katonák elleni sorozatos merényletekkel, az Al-Kaida állítólagos fenyegetéseivel és a borítékolhatóan háborús eufóriába fulladó elnökválasztási kampánnyal egy ideig még el lehet terelni az amerikaiak figyelmét a valós problémákról, így például arról, hogy ők fizetik a megszállás költségeit. Ami azonban az iraki rendteremtést illeti, világosan látszik, hogy a hivatalos amerikai politika formálói képtelenek történelemben gondolkodni, párhuzamok és tapasztalatok híján tanácstalanok a rendteremtés módozatát illetően. Az amerikai–brit haderő nemcsak szétbombázta Irakot, de a háború vége óta lépten-nyomon megtiporja a helyiek önérzetét: kutyákkal szimatoltatnak a mecsetben, letépik az iszlám zöld lobogóját, szétverik a tüntetéseket, egyoldalú híreket szállítanak az eseményekről, arabellenes hisztériát keltenek a világsajtóban.
Eközben Izrael és a palesztinok sorsa is egyre inkább összekapcsolódik az egyetlen szuperhatalom terveivel. Washingtonban döntik el, legyen-e béke a Szentföldön, vagy folytatódjék a háborúskodás. A nagy felvezetéssel bejelentett útiterv is egyik eleme az amerikai törekvéseknek. Bár a békeelképzelést a közel-keleti kvartett, Amerika mellett az Európai Unió, az ENSZ és Oroszország dolgozta ki, egyértelműen Washingtonhoz köthető a tervezet. Ennek megfelelően George W. Bush jelentette be mint a Közel-Kelet demokratizálásának újabb elemét. Akkoriban a nemzetközi közvélemény egyöntetűen áttörésről beszélt, a palesztinok már elképzelték független államukat, a demokratikus választások pártcsatározásait, a turizmus fellendülését. Izrael viszont ferde szemmel nézte a számára visszalépést jelentő tervezetet, bár kisebb húzódozások után Ariel Saron is áldását adta rá. A palesztin fegyveres szervezetek által egyoldalúan meghirdetett három hónapos tűzszünet azonban félbeszakadt, mégpedig tipikusan amerikai módon. Mint egykor Wounded Knee-ben, az indiánok utolsó végvárában egy rosszkor eldördült puska, itt egy Hamasz-vezér likvidálása, majd az arra adott válasz törte ketté a békereményeket. Ennyi évi háborúskodás és vérontás után ugyanis egyik fél sem bízik abban, hogy a másik eleget tesz az útiterv kívánalmainak. A palesztinok attól tartanak, hogy Amerika újra csak port hint a világ szemébe, s folytatni fogja elkötelezett Izrael-támogató politikáját. A zsidó állam vezetőiben viszont felmerülhetett az a teljesen valószínűtlen feltételezés, hogy hírhedt lobbijuk az Egyesült Államokban ezúttal csődöt mondott, és Washington leszakítja magáról kis testvérét. A két „rettegőnek” senki sem volt hajlandó a hóna alá nyúlni, hogy a bizonytalanság közepette a megegyezés felé vezesse őket, így valóban eldördült az a bizonyos puska, s a helyzet ugyanolyan, mint az útiterv előtt. Amerika ugyanis nem csak egyfelé figyel a Közel-Keleten. Irak és Izrael viszont külön-külön is kemény dió, s egyszerre kezelni még a világ legerősebb országa számára is szinte lehetetlen. Nem beszélve a kaotikus állapotban vegetáló Afganisztánról, ahol a „demokrácia” beköszönte óta hadurak tartják kezükben a hatalmat az ország nagyobb részén, a központi kormányzat kizárólag Kabul felett gyakorol ellenőrzést. A naponta lezajló összecsapások jó esetben az újságok rövidhírei között kapnak helyet, miközben az afganisztáni lakosság – népcsoporttól függetlenül – egyáltalán nem érzi magát boldogabbnak attól, hogy a tálibok helyett amerikaiak (és szövetségeseik) tartják fenn a „rendet”, a jogrendszer pedig csak az erősebb jogát ismeri el.
Irakban fokozza a gondokat, hogy az emberek területenként eltérően vélekednek a rendezésről. A lakosság ötödét kitevő szunniták közül nem mindenki emlékezik jó szívvel Szaddám Huszeinre, de a többség – sértett nemzeti büszkesége okán – támogatja vagy legalábbis eltűri a fegyveres ellenállást. Az ország kétharmadát alkotó síita lakosság sérelmei időzített bombaként vannak jelen a helyi társadalomban, nem véletlen, hogy sok elemző a déli területeken kiszélesedő népi ellenállástól is tart. Ami pedig a kurdokat, türkméneket, jezidiket, asszírokat, egyszóval az észak-iraki terület lakosságát illeti, aligha tévedünk, ha állandósuló harcokat, kiújuló ellentéteket jósolunk a nemzeti-etnikai-vallási értelemben szétszabdalt országrészben. Az Egyesült Államok állítólagos békefenntartói szerepe egyelőre abban merül ki, hogy a katonák harckocsikkal oszlatják fel az egymással harcoló kurd és türkmén csoportokat, kiváltva ezzel mindkét közösség ellenérzését. Pedig a helyiek ennél jóval többet – határozott politikai elképzeléseket, megértést, több toleranciát – várnának el a hívatlan vendégtől, joggal vélhetik, hogy Szaddám Huszein megbuktatása után a győztesnek kell irányt mutatnia. Észak-Irakban – akárcsak a volt Jugoszláviában – a különböző kultúrájú, hitű, nyelvű nemzetiségeket csak az erős központi hatalom tartotta össze. Az a tény, hogy mindössze három hónappal a hadjárat lezárulása után fellángoltak a helyi harcok, nem sok jóval kecsegtet az országrész jövőjét illetően. Az iraki háború következménye továbbá a már-már áttekinthetetlenül kusza nemzetközi helyzet, a szomszédos országok igényei és félelmei: Washingtonnak egyszerre kell figyelnie Törökország, Irán, Szíria, Jordánia lépéseire. Ebben a helyzetben egyszerűen nem létezik mindenki számára elfogadható politika. Ha történelmi távlatokba helyezzük a kérdést: könnyen előfordulhat, hogy az amerikaiak a gyarmattartó britek és a birodalomépítő szovjetek sorsára jutnak a Közel-Keleten. Ebben a térségben mindig is reménytelen vállalkozásnak számított a tartós katonai megszállás, nem beszélve a látványos „felszabadítást” követő berendezkedés kudarcáról. Ami a szellemi muníciót illeti: évszázadok teltek el, lezajlott két világháború, összeomlott a kétpólusú világrend, de a térség rendezőelve az iszlám maradt. Márpedig Mohamed eszmerendszere a liberális demokrácia és a fogyasztói társadalom elveinek teljes tagadása: ami jogvédelem az egyik oldalon, az jogsértés a másikon, s ami Isten rendelése az arab embernek, despotizmus az amerikainak. Ilyen körülmények között nincs miért értekezni a kétfajta értékrendszer összecsapásáról, hiszen Irakban csak az egyik gondolat – az iszlám – van jelen.
Ezzel a problémával a másik gócpont, Izrael is szembesülni kényszerül, ám más szempontból. A Szentföldön ugyanis nem lehet az iszlám és a zsidó vallás összeütközéséről beszélni, a hittételek békésen megférnek egymás mellett, mint a XII–XIV. századi Spanyolországban, a virágzó mór kultúra idején. A zsidóság mindenesetre átvette a nyugati típusú demokráciát, s a fehér bőrű zsidók által vezetett Izrael – már csak hagyományai miatt is – ilyen szempontból kiállja a próbát. Az ottani politikai pártok azonban egy kérdésben egységesek: a palesztinoknak nem szabad engedni semmi áron. Emellett persze mindenkori kormányai hűségesek Amerikához. A „nagy testvér” külpolitikáját is az határozza meg, mi a helyzet Izraelben, a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény továbbra is érvényben van, és a rendkívüli, de minden évben rendszeresen folyósított óriási segélyek is megérkeznek az egyébként nem éppen koldusszegény országba. Amerika politikusai nem tehetik meg, hogy ne vegyenek részt az Izrael-napon, mikor a zsidó állammal szolidaritást vállalók felvonulnak az utcákon. Nem beszélve arról, hogy a mostani, terrorveszélyes időkben Amerikában Izrael ellen felszólalni egyenlő a csillagos-sávos lobogó megcsúfolásával, az iszlám fundamentalizmus támogatásával és a szeptember 11-i áldozatok emlékének sárba tiprásával. Tudja ezt jól minden érintett, így a tel-avivi vezetők is, akik országukat jó érzékkel „hozzákötötték” az Egyesült Államokhoz. A befolyásos zsidó gazdasági szereplők Amerikában Izrael érdekeit szem előtt tartva dolgoznak, tanácsolnak, és kötnek megállapodásokat. Eközben Amerika tudja, hogy Izrael nem fogja felrúgni hallgatólagos megállapodásukat, hiszen a kis állam állandó életveszélyben van az arab országok között. A Közel-Kelet forrongó világában pedig Amerikának hatalmas szüksége van egy stratégiai szövetségesre, aki baráti, még ha nem is túlságosan demokratikus. Az izraeli politikai élet vezetői szinte minden esetben hivatásos katonákból verbuválódnak, hogy a parlamentben folytassák csatáikat, ám Washington elfogadja még az olyan politikusokat is, amilyen Ariel Saron, a „libanoni mészáros”.
Persze nem állnak jobban a palesztin politikusok sem, akiknek a semmiből kellett felépíteniük szervezeteiket, pártjaikat, miközben mindenfelől terroristáknak bélyegezték őket. Efféle harcosból lett politikus Jasszer Arafat, akinek Tel-Avivban máig nem bocsátják meg részvételét az Izrael-ellenes támadásokban. Ilyen helyzetben igen nehéz felépíteni a demokratikus rendszerekben ismert pártokat, s a politikai véleménykülönbségek sem hasonlíthatók a világ boldogabbik részében megszokottakhoz. A palesztinok egyetlen hivatalos pártja a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ), amely vállvetve küzd a Hamasszal az izraeli megszállás ellen, igaz, természetellenes helyzetben, esetenként fegyverrel. Gondot okoz azonban minden érintettnek, hogy a PFSZ helyét bizonyos területeken átvette a Hamasz, amely jóval radikálisabb, ráadásul a merényletekért felelős Ezzedin al-Kasszám Brigádok miatt a világon mindenütt terrorszervezetként gondolnak Jaszin sejk embereire. A palesztin lakosság egy része úgy véli, semmi változás nem történt a PFSZ és Izrael kapcsolatában. Többek között ezért kényszerítette Amerika a Palesztin Hatóságot, hogy rendezzen választásokat, s újítsa meg a vezérkart. Izrael azonnal buzgón helyeselt, mivel Ariel Saron a kezdet kezdetén kijelentette, nem fog tárgyalni a „terrorista Arafattal”. A választások nem zajlottak le ugyan, mivel izraeli harckocsik állták el a palesztinok útjait, mégis megújult a kormány. Mahmúd Abbász kormányfőt Jasszer Arafat jelölte ki, a miniszterek pedig Abbász ajánlatára vették kezükbe a tárcák irányítását. Washington és Tel-Aviv akkor előremutatónak nevezte a frissítést annak ellenére, hogy Arafat háttérbe szorításával megszakadt a kapcsolat az egyetlen választott palesztin képviselővel. Arafaton kívül mindenki csak helyezkedése, kapcsolatai vagy tehetsége révén lett részese a döntéshozásnak, ám a nép ítéletével egyiküknek sem kellett találkoznia. Abban azonban mindenki biztos lehet, hogy ha Amerika tervei alapján valóban megalakul 2005-re a független Palesztina (ami jelenleg kissé kétségesnek tűnik), új választásokat írnak ki. Hogy azon ki nyer, s mi történik a PFSZ–Hamasz belháborúval, az már a feltételezések birodalmába tartozik, mint ahogy az is, hogy a palesztin infrastruktúrával, izraeli fegyverek árnyékában lehetséges-e tiszta, demokratikus választást megtartani.
Nem kétséges, hogy Irakban a modernista jegyeket felmutató, világi Bász-kormányzathoz képest – a helyiekre erőszakolt amerikai exportdemokrácia ellenhatásaként – az iszlám legradikálisabb irányzatainak megerősödése várható a közeljövőben, ami magától értetődően dinamikusabb ellenállásra sarkallja a sértett irakiakat. Az amerikaiak nem tudják kezelni a helyzetet, de nem is tesznek semmit azért, hogy a helyiek elforduljanak a terrorcselekmények végrehajtóitól. A derűlátók részéről gyakran elhangzik, hogy a lakosság fokozatosan kihátrál majd a fegyveres csoportok mögül. Ezzel szemben az az igazság, hogy az ellenállás életképes, mert a helyi viszonyokban, a jelenlegi politikai helyzetben gyökerezik, egyszóval igen alkalmas arra, hogy hosszú távon is eredményes legyen. Különösen Izrael állam megszületése óta az arab világban hagyományai vannak a fegyveres ellenállásnak, ráadásul az iraki emberek meglehetősen felvilágosultak és nyitottak ahhoz, hogy megteremtsék az amerikaiakkal szembeni küzdelem intellektuális bázisát is. Nem feltétlenül a virtualizálódott Al-Kaidára, sokkal inkább az iszlám egyesítő erejére, a pánarab szolidaritásra kell gondolnunk. Bagdad gerillaháborúra alkalmas helyszín, hatalmas metropolis, amelyet a megszállók képtelenek megtartani katonai erővel. A nap mint nap meggyilkolt katonák tetemei arra intenek, hogy nem zárult le az iraki konfliktus.
Izrael palesztin többség által lakott részeiben értelemszerűen a fegyveresek diktálnak. Az egyszerű nép jó esetben menti az életét, ám fényes jövője senkinek sem lesz a készülő „biztonsági kerítés” mögött vagy a Gázai övezetben. A palesztin lakosság nagy része máig külföldön, menekülttáborokban él, s várja a hazatérést, immár ötvenöt éve hiába, a ciszjordániai települések pedig romosak, elhanyagoltak, naponta dúl a háború az utcákon, vagy kijárási tilalmat rendelnek el az izraeli katonák. Ilyen helyzetben sok fiatal választja a fegyveres harcot a kilátástalan élet helyett. A nagy szervezetek kapui nyitva állnak a jelentkezők előtt. A Hamasz és a PFSZ is működtet különféle intézményeket: iskolákat, óvodákat, kórházakat, de kiképzőközpontokat és vallási iskolákat is. Az Ezzedin al-Kasszám Brigádok, az Al-Aksza Mártírjainak Brigádjai vagy az Iszlám Dzsihád fegyvert, robbanószert is ad a jelöltek kezébe, akik tömegesen jelentkeznek, hogy akár öngyilkos merénylőként is harcoljanak az izraeliek ellen. A szervezetek szerint jelöltekben egyáltalán nincs hiány, sőt sokakat vissza kell utasítaniuk, mert számosan vannak előttük a várólistán, akik odadobnák életüket a szabadságért. A felülről irányított gerillaharc évtizedek óta folyik változó intenzitással. A célok azonban – finomodva bár – ugyanazok: független Palesztina létrehozása, az izraeli katonai nyomás megszüntetése. A mozgalmat megállítania több mint fél évszázada nem sikerült senkinek, nem fáradtak ki a harcosok, s a pénzforrások sem apadtak el. Igaz, sokat „köszönhetnek” az izraeli katonáknak, akik szintén frissek és erősek, ha háborúról van szó.
Irakban és Izraelben tehát ismét a fegyvereké a szó – mindkét hadszíntér eseményei megerősítik azt a régi tapasztalatot, hogy könnyű az erőszakot a társadalomra szabadítani, de annál nehezebb felszámolni. Mindkét helyen az Egyesült Államok a főszereplő: Irakban megszállóként, Izraelben pedig a zsidó állam örökös pártfogójaként hatalmas felelősséget visel béke és háború kérdésében. A jelenlegi amerikai külpolitikai irányvonal azonban nem kedvez a békességszerzőknek, hiszen a Bush-kormányzat a konfrontáció híve, eddigi működéséből nem a békefolyamat elmélyítésének szándéka következik. Washington a nemzetközi jog és törvényesség rovására is igyekszik megvalósítani azt a célt, amelynek elérése hegemóniát biztosíthat számára a Szovjetunió széthullása utáni új világban: az évtizedek óta lőporos hordóhoz hasonlatos Közel-Keleten igyekszik biztosítani politikai jelenlétét és energiaforrásait. Könnyen meglehet, hogy azoknak az elemzőknek lesz igazuk, akik azt jövendölték, hogy 2001. szeptember 11-e után a világ az állandósuló regionális háborúk korszakába lép.
origo.hu
Gulyás Gergely: A háborús veszély nagyobb, mint valaha
