Október 3-a nemzeti ünnep Németországban, a német egység napja. Tizenhárom esztendővel ezelőtt százezrek ünnepeltek a berlini Reichstag és az Alexanderplatz között. Az idei ünnep előestéjén a német sajtó ismét olyan témát feszeget, amely nem tartozik az újraegyesítés örvendetes jelenségei közé: kik és hol rejtegetik a hajdani NDK Német Szocialista Egységpártjának (NSZEP) a vagyonát?
Mindmáig ismeretlen az elsikkasztott, majd a vezető funkcionáriusok között szétosztott vagy az utódszervezet Demokratikus Szocializmus Pártjához (PDS) átirányított, illetve külföldre csempészett összegek valós nagyságrendje. A sötét tranzakciók rögtön azután kezdődtek, hogy 1989 novemberében ledőlt a berlini fal, és folytatódtak, amikor hét hónappal később létrejött a közös pénzrendszer.
A szövetségi kormány megbízásából működő bizottság (Unabhängige Kommission Parteivermögen – UKPV), amely a néhai keletnémet pártok vagyoni helyzetének átvizsgálására hivatott, abból indul ki, hogy a határokon kívülre juttatott milliók egy része magyar közreműködéssel vált kámforrá, azaz még most is budapesti bankokban vár sorsára. Berlin fáradozásai az ügy hátterének felderítésére mindeddig nem vezettek sikerre. Az NDK pártjainak és tömegszervezeteinek vagyonát felülvizsgáló független bizottság legutóbbi jelentése június elejéről származik, tehát friss adatokra támaszkodik, és megkülönböztetett figyelmet szentel azoknak az országoknak – Ausztria, Liechtenstein, Luxemburg, Magyarország, Svájc –, amelyek nagy valószínűséggel főszerepet vállaltak a tranzakciók lebonyolításában. A jelentés így fogalmaz:
„Magyarországon előbb a Horn-kormánnyal (pénzügyminiszter Medgyessy Péter), majd az Orbán-kormánnyal folytatott tárgyalások során sikerült elérni, hogy a megbízott hites könyvvizsgáló betekintést nyerhessen a nyilvánvalóan jelentős külföldi kapcsolatokat ápoló Pénzintézeti Központ, a Pénzügyminisztérium és további intézmények adataiba.”
A biztató kezdet kiábrándítóan folytatódott. A német ellenőrök megállapítják a magyar bankokkal részletesen foglalkozó szövegben: „A Magyar Nemzeti Bank kötelezte magát arra, hogy felvilágosítással szolgál az NDK-vagyonról, vállalásának azonban nem tett eleget. A segítőkészség hangoztatása ellenére továbbra is jelentős ellenállás tapasztalható az ígéretek beváltását illetően.” A Pénzügyminisztériumra vonatkozó megállapítás sem hízelgőbb: „Annak ellenére, hogy magas politikai szinten született megállapodás a tranzakciók felfedésére, a betekintésre szánt aktákat a megegyezést követően megsemmisítették.” A Magyar Külkereskedelmi Bankkal kapcsolatban a jelentés leszögezi, hogy bár az MKB a kilencvenes évek közepe óta a Bayerische Landesbank leányvállalata, ennek ellenére nem működik együtt a német ellenőrökkel. „A vizsgálatot véleménykülönbségek miatt nem sikerült lezárni” – áll a jelentésben. Hasonlóak az ausztriai magyar bankra vonatkozó megállapítások: „A 2001-ig a Magyar Nemzeti Bank birtokában lévő Central Wechsel- und Creditbank munkatársai – magyar nyomásra – meggátolták a felvilágosítást.”
Már az újraegyesítés időszakában uralmon lévő Kohl-kormány megindította az NDK eltűnt milliói utáni nyomozást. Theo Waigel akkori pénzügyminiszter háromszázezer márkát fektetett bele abba a hirdetési kampányba, amellyel Németországban, Ausztriában és Svájcban kutattak érdemi felvilágosítással szolgálni tudó személyek után. „Keressük az NDK pártvagyonát!” – harsogták a hirdetések, s a nyomra vezetőnek ötmillió márka jutalmat ígértek, de a magas „vérdíj” sem vezetett átütő sikerre. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a független bizottság jelentésének hangvétele: a sorok között érzékelhető a politikai detektívek letargikus hangulata. A szöveg egybecseng az NDK-vagyon után magánúton kutató Marion Westphal ügyvéd megjegyzésével: „A ravasz, gyors és jól felszerelt síberek üldözése az olasz gengszterszindikátusokra emlékeztet. Miközben ők Ferrarival közlekedtek, mi 500-as Fiattal próbáljuk utolérni őket!” Valószínűleg ezzel is magyarázható, hogy a berlini kormány mindeddig nem hozta nyilvánosságra a jelentést. Találó az utalás a maffiastruktúrákra: az NDK egységpártjának üzletei szorosan öszszefonódtak az állambiztonsági minisztérium (Stasi) és a titkosrendőrség szerveivel. Alexander Schalk-Golodkowski, a hírhedt KoKo (Kommerzielle Koordination) külkereskedelmi vállalkozás irányítója, a keletnémetek devizabeszerző specialistája egyben a Stasi magas rangú tisztje is volt. Tevékenységének átvilágítása a legnehezebb feladatok egyikét jelentette. Tizenegy parlamenti képviselő négy esztendő alatt másfél millió oldalt olvasott át, és százkilencvenegy tanút hallgatott ki. A vizsgálat költségei huszonötmillió márkára rúgtak.
A magyarokra vonatkozó nyomozás sem mentes a titkosszolgálatok befolyásától. Günter Forgber, az üzletembernek álcázott Stasi-besúgó, aki Bergmann, valamint Martin fedőnéven dolgozott az állambiztonsági minisztériumnak, jóval az újraegyesítés előtt képviseletet nyitott Budapesten. Illegális tevékenysége kiterjedt a fegyverkereskedelemre, a pénzmosásra és a kémkedésre is. A jelek szerint a politikai változások forgatagában a Forgber-számlákon keresztül 100–200 millió márka közötti összeg került az állami kezelés alatt álló magyar bankokba. Az UKPV értesülései szerint ez a pénz – hosszas parkolás után – Svájcba és Liechtensteinba vándorolt tovább. A Forgber-ügyben elszántan nyomozó Berliner Zeitung az alábbiakat közölte olvasóival: „A magyarországi Forgber-számlák utáni nyomozás nehezen haladt előre. Budapest hosszú időn keresztül nem volt hajlandó együttműködni a német nyomozókkal, s nem engedett betekintést a kilencvenes évek bankügyleteibe. A merev hozzáállás csak azt követően változott, hogy Magyarország felkerült a pénzmosást elősegítő országok listájára.”
Günter Forgbert 1992-ben őrizetbe vette a német rendőrség. Az államügyészség eljárást indított ellene hűtlen kezelés vádjával, de végül csak felfüggesztettre ítélték, miután harmincötmillió – külföldre átutalt – márkát hajlandó volt visszafizetni az államkasszába, és kötelezte magát, hogy 1989-ig viszszamenően felvilágosítással szolgál minden tranzakciójáról. Ám ígéretének nem tett eleget, elmenekült az országból.
Budapesttel szemben a német kormány eddig kesztyűs kézzel bánt, most viszont fordult a kocka. A Leipziger Volkszeitung hasábjain Günter Weissgerber szociáldemokrata képviselő nemrég azzal vádolta Budapestet, hogy szabotálja a független bizottság munkáját. A politikus szerint a keresett pénzből több százmilliót őriznek magyar számlákon.
Gerhard Schröder év végére tervezett látogatása ennek megfelelően aligha szorítkozik majd kizárólag baráti megnyilvánulásokra.
A berlini közigazgatási bíróság ezen a héten hozott döntést a volt keletnémet egységpárt tulajdonát képező Novum kereskedelmi társaság ügyében. A cég Bécsen keresztül, az Osztrák Kommunista Párt bevonásával mentette külföldre négyszázötvenmillió márkára becsült vagyonát. Berlin természetesen visszakövetelte a pénzt, azonban a Novumot igazgató Rudolfine Steindling kijelentette, hogy a vállalat az osztrák kommunisták tulajdonát képezi. Tíz esztendeig tartó pereskedés után a bíróság ítéletet hozott, fellebbezési lehetőség nélkül. A visszafizetendő milliók a keleti tartományok támogatását szolgálnák – már ha valóban sikerülne hozzájuk jutni. A pénz ugyanis svájci bankokba vándorolt át.
***
Az MNB közleménye
Nincs a Magyar Nemzeti Bankban a volt NSZEP pénze, bár több jel mutat arra, hogy a rendszerváltás idején történtek az MNB-n keresztül gyanús számlamozgások, pénzátutalások. E pénzek útját folyamatosan kutatják német hivatalos szervek, ebben az MNB együttműködése folyamatos, és minden segítséget megadunk hozzá. A segítségnyújtásról 1999-ben miniszterelnöki megállapodás is született.
Számunkra két dolog okoz nehézséget: egyrészt, hogy az akkori párt-, állami és pénzügyi vezetők mindent megtettek a szálak összekuszálásáért, másrészt, hogy a 10–15 évvel ezelőtti számítástechnikai és másfajta nyilvántartó rendszerből nagyon nehezen lehet információhoz jutni. Az összegekről és a vizsgálatok eredményéről nem tudunk nyilatkozni, a sajtóhírekben szereplő számok bizonyára a Németországban eltűnt pénz teljes összegét jelzik. A német szervek vizsgálatai valószínűleg nem zárulnak le addig, míg meg nem találják az utolsó márkát is.
