Brüsszeli lobbisták

Ha az Eurostat-botrány legújabb fejezetét leszámítjuk, a múlt héten nem történt érdemleges esemény Brüsszelben. Megjelent viszont egy tanulmány, amelyben a szerző, Hans-Peter Martin osztrák szocialista honatya az európai ipari egyesületek az unió politikájának kialakításában játszott szerepével foglalkozik.
A szókimondó szocialista azt állítja, hogy az EU-jogszabályok nagyon gyakran közvetlenül az ipari érdekcsoportoktól származnak, és az uniós képviselők által benyújtott törvénymódosító javaslatokat is nagyon gyakran az utolsó szóig a lobbisták írják.
Becslések szerint háromezer érdekcsoport több mint tízezer lobbistát alkalmaz itt Brüsszelben. Ebből az európai és nemzetközi szövetségek száma ötszázra tehető, kétszáz multinacionális cég képviselteti magát, a régiókat képviselő szervezetek száma ötven körüli, és ehhez jön még néhány száz konszálting cég és európai közösségi jogra szakosodott ügyvédi iroda. A lobbisták közül négyezret az Európai Parlamentben is regisztrálnak, ezek között húsz magyar hangzású név van, de többnyire külföldi vagy nemzetközi cégek alkalmazásában. Talán az egyetlen igazi magyar lobbista Halász Iván az Iposz képviseletében.
A kisvállalkozói érdekek és lobbisták azonban igen kevéssé tudják a törvényhozást befolyásolni. A tanulmány szerint annak ellenére, hogy a bizottság és a tanács ismételten nyilvánosan deklarálja a kis- és középvállalatok érdekeinek támogatását, a valóságban az írótollat a nagy ipari csoportok, mint például az Európai Iparosok Kerekasztala tartják a kezükben.
A lobbisták működése a tudományos világ érdeklődését is felkeltette. Andreas Broschein és David Coen az European Union Politics nevű negyedéves kiadványban, ami egy, az unió ügyeivel foglalkozó tudományos folyóirat, egy principal-agent modell segítségével próbálja megérteni a lobbizás brüsszeli rendszerét. Maga a modell, amelyben a principal a bizottság, az agent pedig a lobbista, a közgazdaság-tudomány utóbbi negyvenéves fejlődésének gyümölcse. A görög ábécé majd minden betűjének kisebb-nagyobb szerepet adó egyenletrendszer megoldása után a szerzők végül is arra a következtetésre jutnak, hogy a bizottság jobban jár, ha a lobbisták között megkülönbözteti az inszájdereket az outszájderektől.
Erre a bizottság alighanem magától is rájött, mert a fő lobbisták – Hans-Peter Martin tanulmánya szerint – éppen az inszájderekből, vagyis a volt bizottsági tagokból kerülnek ki, akik az unió adminisztrációjának éléről általában a nagy nemzetközi iparcsoportokhoz kerülnek, mint Martin Bangemann is, aki korábban az unió ipari biztosa, vagyis ipari minisztere volt, és e hivatala után a telekommunikáció nagyvállalatainak berkeiben kötött ki.
Abban azonban, hogy a lobbisták befolyásának csökkentése terén mit lehetne tenni, a szerző maga is bizonytalan. Az egyik legkonkrétabb ajánlata az, hogy azt a kis táblácskát, amit itt a parlamentben, a képviselőktől eltekintve, mindenki kötelező jelleggel a nyakában hord, a lobbisták esetében valamilyen feltűnő színnel kellene megjelölni. Ily módon mindenki már messziről felismerhetné, hogy kivel áll szemben.