Én nem tudom...

Én nem tudom, észrevette-e a nyájas olvasó, hogy ezen a nyáron nem untattam halfogási történetekkel. Ennek egészen egyszerű oka van: nem fogtam kapitális halat, így aztán különösebb izgalom és élmény nem ért.
Kisebb pontyokat (kétkilóstól ötkilósig) persze a hőség és az alacsony vízállás ellenére sikerült zsákmányul ejtenem. Közülük hármat, egy gyönyörű tőpontyot és két kommersz tükröst betelepítettem a kertünkben lévő kis tóba, amelynek legnagyobb mélysége egy méter, körülbelül négyezer liter vizet tartalmaz, van benne sás és tavirózsa, továbbá nád és békatutaj. A tó szellőzését egy kis teljesítményű búvárszivattyú biztosítja, így halaim kitűnően érzik magukat, esznek, ugrálnak, bukfenceznek.
Néhány hét után úgy vettem észre, hogy amikor kezemben a csemegekukoricát tartalmazó edénnyel megjelenek a parton, rokonszenvvel és érdeklődéssel tekintenek rám.
Összsúlyuk hat-hét kiló lehet. Először azt gondoltam, hogy mélyhűtés helyett a tavi módszert választom (halászlé előtti tartósításukra), de be kell vallanom, közben a szívemhez nőttek, személyes ismerőseimmé váltak, s az ember a barátait vagy a hozzá bizalommal közeledőket nem szívesen mészárolja le.
Egyébként a tartásuk eléggé sokba kerül, ugyanis igazából csak a mirelit csemegekukoricát szeretik, a többit undorral tologatják. Megesznek a mélyhűtött fajtából napi húsz dekát, egy kiló pedig több mint háromszáz forintba kerül. Ám élvezet nézni, amikor mint kis torpedók, elsuhannak a kukoricateríték fölött, s akár a porszívó, szippantják be a szemeket. Már-már jobb az étvágyuk, mint Natasáé. (Bocs! Ezt azért nem mondtam komolyan.) Egyszóval szórakoztatók, élvezeti értékük is ebben rejlik.
Baráti érzéssel viseltetem irántuk. Nekik pedig valószínűleg jobb ez a luxusrabság, mint a mélyhűtő.
Arra gondolok, hogy ősszel, amikor kiszivattyúzom a vizet a tóból, a pontyokat kiemelem merítőszákkal, és egy vödörben leviszem a Balatonhoz, ahol is beevezek jó mélyre, és ott szabadon engedem őket egy olyan helyen, ahol horgász nemigen fordul meg. Attól tartok ugyanis, hogy domesztikált jószágok lévén áldozatul esnek az első kocapecásnak, sőt még bizodalommal az arcába is bámulnak, mielőtt bekapnák a horgot.
Azt sem rovom fel nekik, hogy a három tavirózsa csak egyszer, a nyár elején virágzott miattuk. Ugyanis szívesen esznek a növényzetből, ugrándozás közben letörik a hajtásokat és a leveleket.
De nélkülük nem volna igazi a tó. Többször olvastam arról, hogy a rabságban felnevelt tigrist vagy oroszlánt miképpen szoktatják vissza az állatvédők a vadonbeli élethez. Mindez éppen az ellentéte annak, amikor valaki jól táplált, idomított tőkés récéket kap puskavégre, s így a gondos nevelés célja a mészárlás lesz.
A magam részéről a túltelepített horgásztavakat sem szeretem, ahol bárki foghat kapitális halat. Miként ennek az írásnak a kezdő sorai bizonyítják, a Balatonban nem könnyű pontyot fogni, türelem, gondosság és szerencse kell hozzá.
Az én három pontyomból kitűnő halászlé lehetne. De családom minden tagja (még Natasa is, bár irigyli a kukoricát a halaktól) amellett van, hogy ősszel engedjem vissza őket.
Szerintem – az adott esetben – ez szinte kötelesség.
Hogy bizonyosfajta emberek miért gyakorolják hobbiként ennek épp az ellenkezőjét halakkal, nyulakkal, kacsákkal és néha emberekkel is, én nem tudom…