Győztesek

Báthori István erdélyi fejedelem udvari történetírója 1570 körül írt krónikájában részletesen tárgyalja az 1552. évi egri ostromot. Forgách Ferenc püspök sokáig volt Ferdinánd diplomatája, ismerte Zrínyit és Dobót is, Mechkeyt (sic!) például született katonának mondja. Munkájából kiviláglik az, amit régóta s olyan magától értetődően tudunk, hogy már szinte nincs is semmi tartalma: Eger védői tagadhatatlanul hősök voltak. Harci kedv, bátorság, lelemény, katonai tudás, a végső elkeseredettség káprázatos ereje azzá tette őket. Nekem a legtüneményesebb az, hogy nem hibáztak. Hogy nem volt gyönge pont a védelemben. Hogy sehol nem szakadt át a gát. Sok-sok kilométer hosszúságúak voltak a rommá lőtt falak. Nyolc–tíz óráig tartó kézitusában kellett visszaverni az újabb és újabb hullámokban támadó, sosem fogyó ellenséget. És a védők nem dőltek ki. Nem fáradtak el. Sehol nem támadt rés.
Forgách leírja művében egy százados esetét, aki huszonötödmagával még az ostrom előtt portyázásra indult, és kint rekedt. Ez a százados, számol be róla a püspök, „bármennyire veszélyesnek, sőt hihetetlennek látszott annyi ellenséges őrség kikerülése, mégsem feledkezett meg esküjéről, és inkább a szép vitézség vagy szép halál dicsőségét választotta, és a szerencse nem maradt el mellőle, visszatért Egerbe, amelynek falait közben annyira megtépázták, hogy bármerről akár keresztül is lovagolhatott rajtuk az ember”.
Huszonöt vitéz. Kívül a falakon. Szabadok, mint a madár. Mehetnének, amerre akarnak. De nem mennek. Maradnak. Ott ólálkodnak a vár körül. Negyedik hete tart az ostrom. A vár olyan lyukacsos, mint az ementáli sajt. A védők fele elesett. Felmentő sereg nem közeleg. A támadó had szemre semmit sem fogyott. Meddig tartható még ez a rom? Egy napig? Két napig? Talán csak órákig? A huszonöt vitéz mégis azon töri a fejét, hogyan jusson be a várba. És be is jutnak. Beverekszik magukat a halálraítéltek közé.
Mi ez? Hősiesség? Hit? Virtus? Vagy csak olyan világ volt?

Zágrábban tekergünk. Az óvár aljában, csöndes, ódon utcácskákban. Ha otthonról érkeznénk, biztosan másként látnánk, de mert délről csordogálunk fölfelé, úgy érezzük, ez már nem a mediterráneum; inkább a Felvidéket, Prágát idézik az utcák, a kopott épületek. Az óvár kapuja felé kanyarodó lépcsősor tetején harminc körüli, borostás, kissé ápolatlan férfi kuporog. Nyomorék koldus. Két fiatal csaj ballag fölfelé a lépcsőn. Húszévesek. Szépek, ápoltak, kedvesek. Amint a koldushoz közelednek, mindketten lenéznek rá, a kinyújtott műanyag lábára. Pénzt nem adnak, nem állnak meg, szelíden rámosolyognak. Nem értem. Ballagok lefelé, töröm a fejem, aztán, azt hiszem, megfejtem. Néhány éve itt még háború dúlt. A lányok nem a nyomorék koldust, hanem a hadirokkantat látják. Aki védte a hazáját. Őket is.

A Századok 1872. évi számában bukkantam rá egy levélre. Thököly bujdosói, pontosabban Semsey Pál ónodi főkapitány ezerkétszáz talpas hajdúja és kétszázötven végvári lovasa az 1682. július 20-áról 21-ére virradó éjszakán elfoglalta a császáriak által őrzött kassai citadellát. Az akció jól elő volt készítve. Szirmay András volt az ötletadó, aki egy évtizeddel korábban, az eperjesi líceumban pajtása volt a későbbi „kuruc király”-nak. A frissen épített, szabályos ötszögű, roppant falakkal, erős bástyákkal megépített, modern rendszerű kassai citadellát nem magyar végváriak, de még csak nem is a kassai polgárőrség, hanem német zsoldosok őrizték. Szirmay, aki Frankfurtban építészetet tanult, Kassán Kálmáncsay István országbírói ítélőmester kancelláriájáról három éven át figyelte, hogyan építik az erődöt, s észrevette, hogy a vizesárok nyugati szakasza nem elég mély. Amikor aztán eljött az ideje, lóra ült, s ellátogatott Thökölyhez. A sikeres ostrom másnapján, július 22-én Munkácsra küldött levelében így írta le az esetet az akció egyik résztvevője:
„Vasárnap éjszaka tizenkétszáz hajdúval s harmadfélszáz lovassal Szilvásújfalutól a táborról Semsey Pál uram commendója alatt eljövén, virradatig Széplakon túl fél mérfölddel egy erdőben érkeztünk, ott egész estig naplottunk, s onnan, tegnapelőtt este, rendbe vévén magunkat, Kassához éjfél előtt tizenegy óra tájban érkeztünk. A gyalogságot az akasztófánál hadtuk harminchét lábtóval [létrával] együtt, akit a naplásban [amiket a nappali rostokolás ideje alatt] csináltunk. Magunk a harmadfélszáz lovassal a téglaszínnél megállapodtunk, egész tizenkét óráig éjszaka csendességben voltunk. Tizenkét óra után három fertállyal megizentük a gyalogságnak, hogy a lajtorjákkal együtt induljanak meg lassan, s lopják magukat a kőfal alá. Odaérkezvén állítsák föl a lajtorjákat. Isten áldásából a hold is béhomályosodott a mi szerencsénkre, annyira, hogy a strázsák akkor vették észre a gyalogságot, mikor az árok partján jó formában való ostromláshoz hozzákészült volt: akkor kezdék szaporán mondani a Verda?-t, de azokat is, mihelyt elkezdték a lövést a gyalogjaink, menten kilőtték a vártáló helyekbül. Fele a gyalogságnak övig való vízben fölállítván a lajtorjákat, egymás után hágták a kőfalat. Másfelől mi lovasok is nékisivalkodván, trombitát, sípot fútatván s dobot veretvén, lármát csináltunk. Az szegény német mezítelen aluván – szokása szerint –, míg rendbe vette volna magát: fél óra alatt által estünk rajta, s elnyertük a kilenc esztendőtül fogvást építtetett erős citadelláját. Mihelyt bément a gyalogság, mindgyárást megnyitotta a kaput, mi is osztán, akik voltunk lovasok, a mezőben strázsát hagyván, mind bémentünk. Kétszáz muskatélyosnál [muskétásnál] több nem lévén benne, kilencvenig való rabot fogtunk, a többit mind levágtuk a tisztekkel együtt. Lovat, fegyvert s köntöst eleget nyertünk.”

Muhammad Ibn Ahmar a kasztíliai III. Ferdinánd hű vazallusaként részt vett a dél-ibériai arab emírségek megtörésében. 1248-ban, miután Sevillát is bevették a keresztény seregek, s ő dicsőségesen megtért a mór Granadába, mi mást mondhatott volna szerényen: „Va lá gáliba illá-lláh!” Vagyis: Istenen kívül nincs más győztes.