A feminizmus, az eredeti, ami valamikor a XIX. században kezdte bontogatni a szárnyait, nem akart ennél sem többet, sem kevesebbet. Ugyanazt a tiszteletet követelték maguknak a nők is, mint amit zsigerből és automatikusan a férfiaknak is megadunk. Egyenlő esélyeket, ugyanazt a startkövet. Arról, hogy ma ehhez képest mit jelent a feminizmus, külön oldalakat lehetne írni. Hogy ebben is kettős mérce van, hogy van, akinek megbocsátjuk azt is, ha nyilvánosan törli fel egy nővel a padlót, és van, akit reménytelen hímsovinisztának bélyegeznek azért is, ha előre engedi őt az ajtóban. Ez nem feminizmus, ez elmebaj. 

Ma a közösségi médiumok, a mesterséges intelligencia és az online felületek totális térhódításának világában elképesztő a felelőssége annak, aki elé kirakják a mikrofonállványt. Hiszen tökéletesen látható: a társadalom a legutolsó sarkáig mindent másol, amit a Meta elé gördít. Botox, kacsaszáj, örök fiatalság, műhaj, műmell, veganuár, zsírmájdiéta, nevelési és párkapcsolati trendek, varázskarkötő, könyv a semmiről, és számtalan üres és hazug illúzió arról, hogy már csak egyetlen apró, pici lépésre vagyunk attól, hogy igazán boldogok legyünk. 

A politika és a közélet pedig külön fejezet. Komplett pártot és személyiséget lehet felépíteni anélkül, hogy ismernénk a valóságot, a mögöttes szándékot, a háttérben zajló beszélgetéseket, az igazi motivációt. Elég egy ígéret, ami arról szól, hogy a boldogsától most már csak egyetlen, pici lépésre vagytok, semmi más nem kell hozzá, csak, hogy rám szavazzatok a választáson. Egy jó helyre húzott x. Aki pedig boldogtalan valamilyen okból, elhiszi, hogy mindezidáig azért érzett így, mert nem ismerte Magyar Pétert, aki immár teljes pompájában előtört a homályból, hogy boldoggá tegye azokat, akik eddig nem voltak azok. Csak egy x kell. 

Ennek a bődületes hazugságnak az oltárán pedig sokan bármit képesek feláldozni, és szemet hunyni olyan dolgok felett, amik egyébként minden normális érzésű ember számára iskolai végzettségtől, társadalmi státustól, anyagi helyzettől függetlenül elfogadhatatlanok. 

Tegyük fel, hogy a Tisza Párt hívei között van két hölgy, akik bizalmas barátok és mindent megbeszélnek egymással. Egyikük pedig egy nap elmeséli a másiknak, hogy a férje hangfelvételt készített a beszélgetéseikről és most azzal zsarolja. Vagy megosztaná vele, hogy élete párja szexuális cselekményre akarta rávenni hajnali hatkor a szavazófülkében, mert szóvá merte tenni a helyzettel kapcsolatos nemtetszését. Vagy beszélne arról, hogy bezárta őt egy szobába, amikor éppen indulni kellett volna már, hogy félelemben tartotta, alázta, fenyegette. Vajon mit mondana neki a másik fél? Hogy ez rendben van? Vagy inkább azt, hogy menekülj olyan gyorsan, ahogy csak bírsz? Nagy tételben mernék fogadni rá, hogy utóbbi. 

És mégis, ott van Magyar Péter, aki ezeket mind megtette, látjuk, halljuk, bizonyíték van rá, ő maga is elismeri, hogy így volt, és mégsem szólal fel senki annak érdekében, hogy ez az ember, legyen bármilyen politikai szándéka és kvalitása, olyan alacsony jellembeli minőség, hogy zéró toleranciát kell vele és minden megnyilvánulásával szemben hirdetni. Elítélte a közvélemény az összes zaklatót, szexuális ragadozót, aki a hatalmával visszaélve kényszerítette különféle dolgokra a rábízottakat, 

Ezek az emberek tényleg nyugodtan és bizalommal rábíznák az ország sorsát, a saját és gyermekeik életét egy olyan emberre, aki a saját csapattársait agyhalottaknak és tehetségteleneknek nevezi? Azokat az embereket, akik egyébként őt és a magyar választókat képviselik? Azt mondják ilyenkor az elvakult Magyar Péter-hívők, hogy nem az embert kell szeretni, ő a hóhér, aki képes lesz leváltani Orbán Viktort. Tegyük fel, így lesz. És mi lesz utána? Olyan vezetőt választunk magunknak, aki a legfőbb bizalmasát, a legfőbb szövetségesét, a saját feleségét éveken át lehallgatta és zsarolta? Nála jó kezekben lenne egy ország sorsa?

És van itt még egy probléma azzal, hogy szemet hunynak az emberi jogok leghangosabb védelmezői efölött az egész téboly fölött. Mégpedig az, hogy kidobhatják a kukába az egész me too-t, a feminizmusukat, a szexuális kisebbségek jogaiért vívott harcukat, mindent, amivel az egyenjogúság felé törekedtek és hirdették a nagy és mindent puhán betakaró liberalizmusukat. Mert ha csak egy embernek elnézi a közvélemény az alázást és a bántalmazást, akkor mindenkinek elnézi. Teljesen mindegy, hogy mi volt előtte. 

Hiszen ő le fogja váltani Orbán Viktort, legyen is kemény – mondják ők. Csakhogy a választás másnapján is felkel a nap, az az ember pedig, akinek mindaddig jóváhagytuk azt, amit, a mi sorsunkról is dönteni fog, és nem lesz sem kevésbé agresszív, sem kevésbé aljas, sem kevésbé bántalmazó. Azok, akik felrótták a Fidesz-kormánynak, hogy a világviszonylatban is kiemelkedően sokrétű családtámogatási rendszerével megalázza a nőket és gyerekszülésre kényszeríti azt, aki amúgy nem is szeretne, ilyenkor hova néznek, hogy biztosan ne lássák a nyilvánvalót? Miért nem íródnak a „Szálljon ki a kormány a méhemből” típusú cikkek? 

Tudom. Pusztába kiáltott szó. Én mégis úgy érzem, vannak minimumok és elvek, amikben egységesnek kéne lennünk. Abban mindenképp, hogy annak, amit most a szemünk előtt látunk kibontakozni, semmi keresnivalója nincs a nyilvánosságban. Még akkor sem, ha valaki elhiszi, hogy a hóhér a munkája elvégeztével nem gyilkos többé.