A hóhér, aki igazából nem is gyilkos

Ez az egész történet ott kezdődött el, hogy egy nőt súlyosan megaláztak. És teljesen mindegy, hogy ennek a nőnek mi volt a hivatása, milyen beosztásban dolgozott, kinek volt a kije, hogyan jutott el idáig és ki kezdte. Tökéletesen lényegtelen. Az, ami vele történt, megtörténik rengeteg nővel nap mint nap. Az utcán, a boltban, írásban, szóban, apa a lányát, nagyapa az unokáját, férj a feleségét, testvér a testvérét. Férfi generációk nőnek úgy fel, hogy megtehetik, mert vicces, mert megérdemli, mert „azért van egy határ”, mert csak vicc volt, mert én megtehetem, mert úgysem lesz következménye, mert utána ugyanúgy van ebéd az asztalon, a gyerekek ugyanúgy eljutnak iskolába, a nap is felkel. És aztán megtörténik kicsivel később, másnap vagy egy hét múlva megint, és szépen lassan megszokássá válik.

Tudják, amikor egy nő és egy férfi kapcsolatba kerül egymással, mindketten mást hoznak. Mert ez a genetika, így vagyunk kódolva. A nők – és nem minden egyes nőre gondolok, mert biztosan van kivétel –, természetüknél fogva valahogy azzal a tudattal lépnek egy kapcsolatba, hogy nekik többet kell bírniuk. Nekik valahogy mindig felül kell emelkedniük, látniuk kell a mélyebb indokot, kódolniuk kell az érzelmeket, megfejteniük, lágyítaniuk, finomítaniuk. A férfi pedig erőt akar sugározni, biztonságot nyújtani, letenni valamit az asztalra, bizonyítani, ezáltal pedig ha tetszik, ha nem, dominálni is szeretne. Lehet jobban beteg, lehet jobban fáradt, lehet nyers és meggondolatlan, lehet türelmetlen és goromba. Mintha két külön nyelvet beszélnének.

Azt viszont fontos tudni, hogy egy kapcsolat, sőt egy házasság mindig szövetség is.

És a jó szövetségnek az alapja, hogy mindkét fél tud engedni és idomulni, de határt húzni és nemet mondani is. Egy életen át kell tanulni egymást, és ez soha nem lehet egyoldalú. Egy pillanatra sem szűnhet meg az az iránti vágy, hogy az, aki mellettem van, jobb legyen, több legyen, átlépjen a saját árnyékán, talán kicsit szülessen is újjá. Ezáltal pedig, ahogy fejti le magáról az ember a külső héjakat, eljut a lényegéig, önmaga legjobb verziójáig. Éppen ezért sosem vagyunk készen, ilyenformán pedig egy kapcsolat sem tud egyenes vonalon futni. Mindig mozgásban van éppen úgy, ahogy a világ is változik körülöttünk. Egyvalami viszont elengedhetetlen ebben a kusza és mindig új kihívásokat elénk állító folyamatban: a kölcsönös tisztelet. Mindig, minden körülmények között. Akkor is, amikor azt hisszük, hogy senki nem hall, senki nem lát.

A feminizmus, az eredeti, ami valamikor a XIX. században kezdte bontogatni a szárnyait, nem akart ennél sem többet, sem kevesebbet. Ugyanazt a tiszteletet követelték maguknak a nők is, mint amit zsigerből és automatikusan a férfiaknak is megadunk. Egyenlő esélyeket, ugyanazt a startkövet. Arról, hogy ma ehhez képest mit jelent a feminizmus, külön oldalakat lehetne írni. Hogy ebben is kettős mérce van, hogy van, akinek megbocsátjuk azt is, ha nyilvánosan törli fel egy nővel a padlót, és van, akit reménytelen hímsovinisztának bélyegeznek azért is, ha előre engedi őt az ajtóban. Ez nem feminizmus, ez elmebaj.

Ma a közösségi médiumok, a mesterséges intelligencia és az online felületek totális térhódításának világában elképesztő a felelőssége annak, aki elé kirakják a mikrofonállványt. Hiszen tökéletesen látható: a társadalom a legutolsó sarkáig mindent másol, amit a Meta elé gördít. Botox, kacsaszáj, örök fiatalság, műhaj, műmell, veganuár, zsírmájdiéta, nevelési és párkapcsolati trendek, varázskarkötő, könyv a semmiről, és számtalan üres és hazug illúzió arról, hogy már csak egyetlen apró, pici lépésre vagyunk attól, hogy igazán boldogok legyünk.

A politika és a közélet pedig külön fejezet. Komplett pártot és személyiséget lehet felépíteni anélkül, hogy ismernénk a valóságot, a mögöttes szándékot, a háttérben zajló beszélgetéseket, az igazi motivációt. Elég egy ígéret, ami arról szól, hogy a boldogsától most már csak egyetlen, pici lépésre vagytok, semmi más nem kell hozzá, csak, hogy rám szavazzatok a választáson. Egy jó helyre húzott x. Aki pedig boldogtalan valamilyen okból, elhiszi, hogy mindezidáig azért érzett így, mert nem ismerte Magyar Pétert, aki immár teljes pompájában előtört a homályból, hogy boldoggá tegye azokat, akik eddig nem voltak azok. Csak egy x kell.

Ennek a bődületes hazugságnak az oltárán pedig sokan bármit képesek feláldozni, és szemet hunyni olyan dolgok felett, amik egyébként minden normális érzésű ember számára iskolai végzettségtől, társadalmi státustól, anyagi helyzettől függetlenül elfogadhatatlanok.

Az egész ott kezdődött el, hogy egy nőt megaláztak. Szisztematikusan, folytatólagosan, éveken át. Mi csak a végpontját láttuk, az egyik utolsó intermezzóját, egy bizalmi helyzetben elkészített hangfelvételt, amit egy férj készített a feleségéről, hogy aztán nyilvánosságra hozza és megalázzon vele egy háromgyermekes édesanyát, aki előtte éveken át a társa volt. A szövetségese.

Tegyük fel, hogy a Tisza Párt hívei között van két hölgy, akik bizalmas barátok és mindent megbeszélnek egymással. Egyikük pedig egy nap elmeséli a másiknak, hogy a férje hangfelvételt készített a beszélgetéseikről és most azzal zsarolja. Vagy megosztaná vele, hogy élete párja szexuális cselekményre akarta rávenni hajnali hatkor a szavazófülkében, mert szóvá merte tenni a helyzettel kapcsolatos nemtetszését. Vagy beszélne arról, hogy bezárta őt egy szobába, amikor éppen indulni kellett volna már, hogy félelemben tartotta, alázta, fenyegette. Vajon mit mondana neki a másik fél? Hogy ez rendben van? Vagy inkább azt, hogy menekülj olyan gyorsan, ahogy csak bírsz? Nagy tételben mernék fogadni rá, hogy utóbbi.

És mégis, ott van Magyar Péter, aki ezeket mind megtette, látjuk, halljuk, bizonyíték van rá, ő maga is elismeri, hogy így volt, és mégsem szólal fel senki annak érdekében, hogy ez az ember, legyen bármilyen politikai szándéka és kvalitása, olyan alacsony jellembeli minőség, hogy zéró toleranciát kell vele és minden megnyilvánulásával szemben hirdetni. Elítélte a közvélemény az összes zaklatót, szexuális ragadozót, aki a hatalmával visszaélve kényszerítette különféle dolgokra a rábízottakat,

és aztán jön Magyar Péter, aki láthatóan pontosan ugyanilyen vagy még rosszabb, és az ország balliberális jogvédő fele csendben kortyolgatja a kávéját tovább anélkül, hogy egyetlen szót is emelne ellene?

Ezek az emberek tényleg nyugodtan és bizalommal rábíznák az ország sorsát, a saját és gyermekeik életét egy olyan emberre, aki a saját csapattársait agyhalottaknak és tehetségteleneknek nevezi? Azokat az embereket, akik egyébként őt és a magyar választókat képviselik? Azt mondják ilyenkor az elvakult Magyar Péter-hívők, hogy nem az embert kell szeretni, ő a hóhér, aki képes lesz leváltani Orbán Viktort. Tegyük fel, így lesz. És mi lesz utána? Olyan vezetőt választunk magunknak, aki a legfőbb bizalmasát, a legfőbb szövetségesét, a saját feleségét éveken át lehallgatta és zsarolta? Nála jó kezekben lenne egy ország sorsa?

És van itt még egy probléma azzal, hogy szemet hunynak az emberi jogok leghangosabb védelmezői efölött az egész téboly fölött. Mégpedig az, hogy kidobhatják a kukába az egész me too-t, a feminizmusukat, a szexuális kisebbségek jogaiért vívott harcukat, mindent, amivel az egyenjogúság felé törekedtek és hirdették a nagy és mindent puhán betakaró liberalizmusukat. Mert ha csak egy embernek elnézi a közvélemény az alázást és a bántalmazást, akkor mindenkinek elnézi. Teljesen mindegy, hogy mi volt előtte.

Minden egyes nőt, akit valaha bántottak és elítéltük érte azt, aki tette, azt most a Magyar Péter-jelenséggel fel is mentettünk.

Hiszen ő le fogja váltani Orbán Viktort, legyen is kemény – mondják ők. Csakhogy a választás másnapján is felkel a nap, az az ember pedig, akinek mindaddig jóváhagytuk azt, amit, a mi sorsunkról is dönteni fog, és nem lesz sem kevésbé agresszív, sem kevésbé aljas, sem kevésbé bántalmazó. Azok, akik felrótták a Fidesz-kormánynak, hogy a világviszonylatban is kiemelkedően sokrétű családtámogatási rendszerével megalázza a nőket és gyerekszülésre kényszeríti azt, aki amúgy nem is szeretne, ilyenkor hova néznek, hogy biztosan ne lássák a nyilvánvalót? Miért nem íródnak a „Szálljon ki a kormány a méhemből” típusú cikkek?

Tudom. Pusztába kiáltott szó. Én mégis úgy érzem, vannak minimumok és elvek, amikben egységesnek kéne lennünk. Abban mindenképp, hogy annak, amit most a szemünk előtt látunk kibontakozni, semmi keresnivalója nincs a nyilvánosságban. Még akkor sem, ha valaki elhiszi, hogy a hóhér a munkája elvégeztével nem gyilkos többé.