Hogyan legyél humoralista (3.)

(Lopások)
Mindenki úgy lop… (ahogy tud). Én a menzán úgy loptam, hogy amikor tele volt ájultan az egész menza, felemeltem asztalunknál egy villát jól látható magasság(ok)ba… és „ezt-én-most-innen-itt-a-szemetek-láttára-a-zse-bem-be-teszem-így” – hangos kísérőszöveggel, tényleg a villát nagy, széles, feltűnő mozdulatokkal a zsebembe csúsztattam.
Ha az óriási tumultusban, zajban, tömegben
– ugyanezt zsebtolvaj módon, visszafogott villámgyors mozdulattal teszem: azonnal észrevennék. Mint ahogyan egyik utcai tévéjátékomban a Váci utcában kis kezemmel leheletfinoman, mikor másodszor benyúltam egyik „áldozatom” zsebébe, és húztam volna ki a már nálam levő egyik kesztyűjének párját, nagy nyugodtan megszólalt: ha a pénzemet keresi, az itt van, ebben a zacskóban! (És – a kamerának is – felmutatta.)
A dinnyelopásom is hasonló elveken alapult
– Hát a világunk nem ilyenen! Hogy aki száz- meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni…
Áll a hosszú sor a halom dinnye
– és az egy dinnyeárus előtt. Te (én) pofátlanul a sor legelejére mész egy adott – általad érzett ihletett – pillanatban. Leemeled a gúla tetejéről a legnagyobb dinnyét, fizetés nélkül, flegmán, „ohne zsenír” a hónod alá veszed, és lassú léptekkel elindulsz vele hazafele…
Persze már a második lépésednél érzed
– hátadban a vélt szúró tekintetet, várod, hogy utánad kiabáljanak… készülsz kikerekíteni „ártatlan” nagy szemed… de nem. Már rég otthon vagyok. (A becsületességben.) A dinnyének az ízére sem emlékszem… csak erre a „diákcsínyre”. Szerencsére a dinnyeárus – a rendőrség, a bíróság, a börtönigazgató – a mai napig se. Legközelebb „élesbe” megyek… ahol nagyobb tétekben… életre-halálra! (Na most mindenkit jól felcsigáztam.)
Az előző részben talán még emlékeznek
– emlékeztek, Karinthyt nem idéztem. Most adódik ilyen lehetőségünk egy írásának címével: Búcsú a dinnyétől és az olvasótól.
(„Költő lopj, csak rajta ne kapjanak”) Ha magától lop az ember, az etikusabb… Csak az olvasó jár nagyságrendekkel rosszabbul, például esetemben (úgyhogy a forrásmunkákat nemcsak a jövőben – már eddig is, most is – rikítóan feltüntetem).
Hamvas Béla írja:
igazán otthon egy, a valóságban meg nem levő szellemi Európában lettem volna. Itthon viszont… ne humoralista legyél – kotyogok bele pár pillanatra, hanem – vissza Hamvashoz: – Arlequin. Vagyis szabad. Arlequin (Diogenész, Lear bolondja) nem kötelezi magát le se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek. Nem hódol meg senkinek. Senki se mer egyedül élni. A legtöbb ezért nekiáll, érthetővé teszi magát, hízeleg, magyaráz, megalkuszik, hazudik. A közösséget nem a társas ösztön teremtette, az egyének teremtették az egyedülléttől való félelmükben.
Egyáltalán nem ismerek
– olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véleménye valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt.
Az egyik szava mögött párt van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a negyediké mögött tanítványok tömege.
Minden komoly figyelemreméltó vélemény, amellyel találkoztam, persze itthon, többeké volt, s ezeket a többeket a vélemény megmozdította, s ezek a többek magukat a véleménnyel azonosították.
Minden szó tulajdonképpen többek nevében leadott szavazat volt. Úgy vettem észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték.
Ha valakit megtámadtak, a támadó szó: csoportszó volt.
Ha az illetőt megvédték, a védelem is csoport nevében történt.
A gondolkozás, az írás, a küzdelem, a vélemény, a vita általában csaknem teljesen kollektív megnyilatkozás volt.
A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdekkapcsolatok szavazatai voltak.