A munkagép és az Úristen

Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Az Európában egyedülálló módon három nyelven: magyarul, angolul és németül oktató Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kara fennállása alatt több mint 45 000 általános orvosi diplomát adott át. A kar jelenlegi mintegy 3000 hallgatójának egyharmada, azaz minden harmadik diák az angol vagy a német nyelvű évfolyam hallgatója. Az egyetem nem más, mint universitas magistrorum et scholarium, azaz a tanárok és a tanítványok összessége, egyetemessége.
Az egyetem egyfelől az élethosszan történő tanulásra készít fel, másfelől fontos állomás az értelmiséggé válás folyamatában is. Az egyetemi curriculum nem csupán a tételes szakmai ismeretanyagot, készségek és attitűdök összességét jelenti, hanem teljes erkölcsi normarendszert, viselkedési mintát, morális elkötelezettséget, valamint e zsinórmérték szerinti életvitelt, továbbá előírja e meggyőződés és tanítás betartásának és hirdetésének kötelezettségét is. A leendő orvosoknak tehát az örök emberi ethoszt hívő, betartó és hirdető értelmiség tagjaivá kell válniuk.
Az ideális értelmiségi, azon túlmenően, hogy szakmájának naprakész, avatott tudója, tudja, hogy nemzetének túlélése javarészt a közös nyelv, a közös kultúra és a közös hagyomány megőrzésén múlik. Az értelmiségi hosszú távú felelősséggel rendelkezik, inkább érték-, mint érdekorientált. Megpróbál egy eszményhez közelíteni, amely hirdeti az örök emberi ethoszt, a szép, a jó és az igaz antik egységét úgy, ahogy azt a klasszikus görögök a kalokagathia eszméjében megfogalmazták. Hiszi a Sophia (bölcsesség) és lányai, Fides (hit, bizalom), Spes (remény) és Charitas (szeretet, gondoskodás) által megtestesített klasszikus eszmék elementáris fontosságát, ezek érvényesülésének kategorikus imperativusát hirdeti és gyakorolja még akkor is, ha ezért megmosolyogják.
A Semmelweis Egyetemről is elmondható, amit Finály Henrik rektor mondott 1873-ban tanévnyitó beszédében: „a kolozsvári egyetemet felállították anélkül, hogy megalapították volna”, azaz útnak indították adósságaikkal és gondjaikkal együtt. Ezért is az utóbbi néhány esztendőben egyetemünk és karunk történetének talán legsúlyosabb válságát éli meg.

Megdöbbentő, mennyire nem vesztett semmit időszerűségéből az orvosi nagyhetet rendező tudományos társaságok 1932-ben született felterjesztése az akkori kultuszminiszterhez. A nagyhét közönsége a „legnagyobb aggodalommal figyelt fel arra a híradásra, hogy a kormányzat a Pázmány Péter Tudományegyetem orvostudományi intézeteinél és klinikáinál több tanársegédi és gyakornoki, továbbá díjas tanársegédi és gyakornoki állás megszüntetését tervezi, valamint hogy ezen állásoknak hasonló mérvű csökkentése várható a vidéki egyetemek orvosi facultasain is. … Nem hallgathatjuk el továbbá annak az állapotnak a vázolását sem, amelybe a Pázmány Péter Tudományegyetemnek, az ország immár közel 300 éves főiskolájának az orvoskari intézetei és klinikái jutottak… … a nagyszámú épületek jó részét elhanyagolták, a tanításhoz szükséges felszerelést a mai kor igényeihez képest nem egészítették ki, esztendők óta egy fillért sem fordítottak a könyvtárak, folyóiratok, laboratóriumok, kísérleti állomások, tudományos eszközök fenntartására és továbbfejlesztésére. Tudomásunk szerint a jövő évi költségvetésben is az elmulasztottak pótlásáról nemcsak hogy gondoskodás nem történt, de az újabb reductiók miatt az eddigi tengődés még bizonytalanabbá vált, így az orvosi tudomány jövője hazánkban a legkétségbeejtőbb kilátást nyújtja.”
Tovább súlyosbítják a helyzetet azon hírek, amelyek a felsőoktatás tervezett átalakításával kapcsolatosak, s melyek nemcsak anyagi megszorításokat helyeznek kilátásba, hanem az 1848-as XIX. törvénycikkben kihirdetett és 1990 óta visszanyert egyetemi autonómiát is veszélyeztetik. E baljós jelek felidézik I. Ferenc császár 1821. évi rendeletének szellemét, mely szerint „nec Decanis facultatum dec Magistratui academico aliquis influxus in res literarias concedendus est”. Azaz „sem a karok dékánjainak, sem az akadémiai (egyetemi) magisztrátusnak tanulmányi (egyetemi) ügyekben semmilyen befolyás nem adatik”. Ez különösen szomorú, hiszen például Trefort Ágostont is követhetnénk, aki az orvosképzésért felelős Markusovszky Lajos tanácsoshoz írt levelében így biztat: „Írjuk zászlónkra: közegészség, közgazdaság és közoktatás, és ügyünk sikert fog aratni, Magyarország biztos, virágzó jövőnek fog elébe nézni.” Ehhez Klug Nándor akkori rektor hozzáteszi 1889-es kolozsvári tanévnyitó beszédében: „És valóban semmi sem bosszulja meg magát inkább, mintha kulturális szükségeinktűl, ezek között pedig első sorban az egyetemektől a szükséges költséget megvonjuk, a mely költség másnemű kiadásainkhoz képest elvégre is elenyésző csekély.”
A pályakezdő orvosok, hogy ha majd egy-két évtized múlva különböző felelős beosztásokban beleszólásuk lesz egyetemünk ügyeibe, nem feledkezhetnek meg egykori alma materük e sanyarú időszakáról, és segíteniük kell utódainkat a hasonló helyzet elkerüléséért vívandó küzdelmükben. Követendő mintákat bőven találnak Eötvös József, Pauler Tivadar, Trefort Ágoston, Csáky Albin, Eötvös Loránd, Wlassics Gyula és Klebelsberg Kuno munkásságában.
Számíthatnak arra is, hogy alkotótevékenységük következő évtizedeit új világrendben, egységes Európában élik majd meg. E változásokra Eötvös József szavaival készüljenek: „Én kozmopolita nem vagyok; mindazon szépen hangzó beszédek, mikkel nehányan a közömbösséget, mellyel hazájok iránt viseltetnek, nagy emberszeretet leplével takargatják, engem meg nem indítanak; nemcsak mert erősen hiszem, hogy attól, ki hazája iránt felhevülni nem tud, az emberiség éppen oly keveset remélhet, mint a haza attól, ki családi vonzalmakat nem érez; de mert teljes meggyőződésem, hogy minden nemzetiségnek feltartása az egész nemzet érdekében fekszik…”
Akárhova veti is a pályakezdő doktorokat a sors, merítsenek bátorítást nemzeti színeinkből: a piros az erő, legyenek tehát minden jóban sziklaszilárdan erősek, a fehér a hűség, legyenek tehát hűek mindenkor eszményeikhez, esküjükhöz, hazájukhoz, a zöld a remény, melyet mindenkor őrizzenek meg, mert csak ennek birtokában lehetnek azon sarokkövek, amelyek a saját és a rájuk bízottak útját is kijelölik.
Nézzenek szembe eljövendő életpályájuk emberi és szakmai kihívásaival: az emberiség összességében elöregszik és szegényedik; más lesz mind a halálozási, mind a megbetegedési gyakoriság. Kínozni fogja önöket a morális felelősség súlya, gondot fog okozni a szegények és a gazdagok gyógyeljáráshoz való hozzáférésének fájdalmas különbsége, az új biológiai és diagnosztikai technikák erkölcsi kihívásai, valamint az egyre dráguló egészségügy pénzügyi ellátásának elégtelensége is.
Lebegjenek azonban mindig szemük előtt II. János Pál pápa szavai, adjon bátorítást ebben a nemes küldetésben, melyet vállaltak: „Hivatásotok gyakorlásában mindig az emberi személlyel foglalkoztok, aki testét rátok bízza, illetékességetekbe, valamint szerető gondoskodásotokba és törődésetekbe vetett bizalommal. Az emberi lény életének titokzatos és csodálatos valósága, szenvedésével és reményével az, amivel foglalkoztok” (II. János Pál. Egy sebészeti kongresszus résztvevőihez, 1987. február 19.).

Ne csüggedjenek, ha választott pályájukon az orvosi renden belül is akadályok tornyosulnak: a biztosítási rendszerekben a szolidaritási elv és a profitszerzés versengése; küzdelem a praxisért; az orvosok elleni perek sokaságának fenyegetése; a pálya elszemélytelenedése, elgépiesedése és sorolhatnám…
Az orvoslással kapcsolatos mai gondok nem új keletűek. Mindennapi gyakorlatuk során érezni fogják az Országos Orvosszövetség 1927-es, a betegbiztosítási törvényjavaslat tárgyában a törvényhozáshoz címzett memorandumának szinte váteszi szavainak igazát: „Így a biztosító intézményből, amely elsősorban egészségügyi intézmény kellene hogy legyen, hatalmas üzem válik, amelyben a biztosított a megmunkálandó anyag, az orvos a munkagép és az administratio az Úristen.”
Verebély Tibor, karunk méltán világhíres egykori sebészprofesszora írja 1932-ben Fenyegeti-e összeomlás az orvostudományt? című cikkében: „A tudomány vára azonban meg nem inoghat, bármit hozzon a jövő. (…) De hogy igazi orvosok a szó nemes, patinás értelmében csakis akkor lesznek, ha tudásukat szilárd alapokra fektetik, ha tanulnak, ha holtig tanulnak, arról biztosíthatom Önöket. S megjósolhatom azt is, hogy ha majd elül a mai harci zaj, Önök közül is azok fogják helyüket megállani, akik a tudást tekintették a mi egyetlen méltó fegyverünknek.”
Ha Verebély tanár egyéni stratégiát céloz meg, akkor Melly József, a közegészségtan későbbi tanára ugyanezen évben, tehát 1932-ben közös cselekvési programot fogalmaz meg A magyar közegészségügy lebontása című cikkében: „Valami tragicum rejlik abban is, hogy a magyar orvosi rendet gazdasági válságunk kritikus óráiban onnan fenyegeti a veszély [ti. a felelős minisztériumból], ahonnan eddigi becsületes és önzetlen munkájáért joggal várt segítséget. A nagy szükség az ajtón dörömböl, mert szívós kezek bontogatják a magyar közegészségügy ötvenhat esztendőn át nagy nehézségek között felrakott épületét. Az ilyen nagy veszedelem idején minden vezérnek és minden közkatonának össze kell fogni, mert sajnos súlyos feladat meggyőzni a magyar közvéleményt arról az igazságról, hogy takarékoskodni talán mindenütt lehet, csak ott nem, ahol az élő és eljövendő magyar generatiók sorsáról van szó.”
Azt szeretném sugallni, hogy ismerve a jövő várható gondjait, legyenek arra felkészülve, és a szűk szakmai tevékenységen túl legyenek teljes értékű, értelmiségi és vezető, meghatározó egyéniségei a jövendő alakításának a gondjaikra bízott népesség sorsának jobbításában. Merítsenek erőt Kölcsey Ferenc biztatásából: „Én sok kedvetlen csalatkozás után megtanultam, hogy valamely szép remény egyszeri vagy kétszeri, sokszor éppen számtalanszori nem teljesedése miatt sem kell kétségbeesni. A magot elvetjük, s kikél, de fűben eltapodtatik; ismét vetünk, s nemcsak kikél, de fejet hány, s már-már érik, már-már sarló alá dől, midőn felleg támad, s a jég elveri. A kislelkű ember összeharapja ajkait, kezeit egymásba ölti, kétségbeesik, többet nem vet s nem is arat soha. De a lankadatlan férfiú kezdeni s százszor újra kezdeni nem fáradt el; s ha mégsem boldogult, unokájának is meghagyja, hogy merényt merény után kezdjen; s íme egyszer eljön az idő, a mag kikél, nő, megérik, s gazdag aratással örvendeztet. Való, a kezdő már sírban hever, de mi az? Ha az emberiség egészéért kell munkálkodni: ez az egész nem halandó.”

Legyenek tehát felvértezve a pályakezdő orvosok a belső meggyőződésen alapuló morális tisztasággal és szilárdsággal, mely sarkköve az áldozatos, szolgálatot teljesítő irgalmas orvosi ténykedésnek. Legyenek nemzetük felelős tagjai és szolgálói hazájuknak.
Ennek a balsorstól sokszorosan tépett országnak szinte egyetlen, istenadta „természeti” kincse a szürkeállománya. Legyenek nagyon büszkék arra, hogy ennek nem kis arányban meghatározó részei lehetnek, ha minden tudásukat és képességüket a jóra fordítják.
Emlékezetükbe véshetik Eötvös József szavait, amelyet tanáraik útravalónak tudnak adni: „Oh, az emberi nem el fogja érni magas célját! – Századok fognak múlni, s ivadék eltűnni küzködés között, de a napnak jőni kell, melyben nemünk hivatását betölté, melyben a jó győzni fog a világon; a mi hivatásunk elhinteni magvát, homlokunk izzadságával termékenyíteni földjét, szívünk forró vágyaival érlelni csemetéit; végzetünk: küzködni, kívánni, reményleni; s habár az igért földet nem érhettük el, legalább messzünnen láttuk áldott határait, legalább szemünket legeltettük szép táján, s haldokló Mózest éreztük, hogy azon Josuát, ki ott egykor győzni fog, mi vezettük a csatamezőre, mi ruháztuk fel fegyvereivel. Oh, s ki tudja, nem állunk-e már közel e boldog órához? Nehéz a kor, melyben élünk, forró egünkön terhes fellegek tornyosulnak, s az ember lankadtan, remegve a közelgő vésztől, halad örömtelen ösvényein; de ha a nap legforróbb, s a vetés föld felé hajolva már alig bírhatja kalászait, nem közelg-e éppen akkor az aratás? Reméljetek ifjak!”
A szerző a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja