Idős férfiak, asszonyok, elegánsan vagy kopott zubbonyban, főkötőben, egymás karjába kapaszkodva, botra támaszkodva, unokák és a gyermekek gyűrűjében, vagy éppen az öregek otthonabeli jó baráttal – kinek mit hozott a sors, az évtizedes rabság után az elmúlt fél évszázad. Több százan jöttek el – ennyien maradtak meg a pokoljárásra ítélt negyvenezerből –, hogy közösen emlékezzenek a rabságra és a szabadulásra. A Városligeti fasor 4. alatt, a szovjet elhárítás, a SMERS egykori központja épületén ma már emléktábla őrzi az itt szenvedő ezrek emlékét. A legtöbb elítélt számára ez az épület volt az első állomás a Gulágra vezető úton. A fél évszázados jubileum alkalmából katonai tiszteletadással kerültek a koszorúk a falra. „Hazádnak rendületlenül légy híve…” – énekelte a tömeg, s hiába a sorstárs Placid atya a pokolban is megtartó hitre, örök optimizmusra emlékeztető szavai a megelőző hálaadó istentiszteleten, sokak szeméből kicsordult a könny. A négy busz, amit megtöltöttek a túlélők, családtagjaik, a barátok, továbbindult a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemre. Puritán helyszín. Lassan megtelt a díszterem, az előcsarnokban fülhallgatós biztonságiak jelentek meg: megérkezett Medgyessy Péter miniszterelnök, akit az épület előtt fogadott az egyetem rektora és Menczer Gusztáv, a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetének (Szorakész) elnöke. Az egyik fiatal kormányőr kétségbeesetten igyekezett laposra taposni a színpadig vezető szőnyegpadlócsík hullámait, ám nem jár sikerrel. A miniszterelnök szerencsére minden baj nélkül elfoglalta helyét Boross Péter kollégája mellett. Megkezdődhetett az ünnepség.
– Kik is vagyunk mi? – tette fel a kérdést Menczer Gusztáv, a Szorakész elnöke. Szavaiból kirajzolódtak az úgynevezett felszabadulásunkat követő idők, a bolsevista hatalomgyakorlás embertelen mechanizmusa, amely tízezrek, százezrek életét vette el vagy tette tönkre. Tán egy család sincs, akinek egy tagja valamilyen módon – deportálás, kényszermunka, kitelepítés, hadifogság – ne szenvedett volna jóvátehetetlen veszteségeket. Mint mondta, a politikai okok miatt, a megszálló szovjet hadsereg hadbíróságai által elítélt negyvenezer, zömmel fiatal ember többségének bűne mindössze az volt, hogy miután világossá vált: a haza sorsa veszélyben van, a függetlensége elveszett, megpróbált tenni a visszaszerzéséért. A Szálasi-érában a különféle nem sorozott korosztályokat is felszólították, hogy jelentkezzenek a hadseregbe, s az elítéltek nagy része közülük került ki.
– Nagyon jól tudtuk akkoriban, hogy az ország függetlenségét nem Németországban, hanem itthon kell megvédeni. Nem akartunk bekapcsolódni abba a népvándorlásba, ami keletről nyugat felé megindult már 1944-ben. Mi – mondjuk ki büszkén – ahhoz a korosztályhoz tartozunk, akiket még úgy neveltek, hogy Isten, a haza és a család szeretete a legfontosabb dolog, és az emberiség továbbélését biztosító tízparancsolat a vezérelv – idézte fel emlékeit, mint mondta, nem is annyira az összegyűlt sorstársak, mint inkább a vendégek kedvéért.
Azokat a szenvedéseket, amiket a koncentrációs munkatáborokba deportált tízezrek átéltek, ma már talán fel sem tudja fogni senki, a megaláztatásokat, az éhezést, a 40-50-60 fokos hidegben való munkát. Ami viszont a máig érvényes tanulságokat illeti, azt jól megvilágítja néhány idézet:
– Sorstestvérünk, Kassai Kázmér, akit a Jóisten már néhány éve magához szólított, tizenöt éves, hatodik gimnazista volt, amikor elítélték és deportálták. Azt írja memoárjában az új életről: a zűrzavaros gondolatok között hazafias és vallási eszméktől mélyen áthatott fiatalként arra jutott, nem szabad elveszni hagyni a jót, meg kell próbálni minden körülmények között menteni. „Élni kell tisztességesen, becsületesen, lelkiismeretem szerint. Ez az igazi út. A rosszat nem szabad elfogadni, a jóért viszont meg kell küzdeni. Ez ad lelki megnyugvást, és meggondolt cselekvésre késztet. Ilyen lelkületű emberek voltunk és vagyunk ma is” – mondta Menczer Gusztáv.
A csodálatos hazatérés – ami sokaknak két évig is eltartott – az évtizednyi rabság után az öröm mellett másfajta nehézségeket hozott. Be kellett illeszkedni az itthoni ismeretlen világba, ahogy lehetett, és ez nem volt könnyű. Az átéltekről nem volt szabad beszélni, s az egykori rabok többsége még családtagjainak sem mesélt szenvedéseiről. A bélyeg azonban láthatatlanul bár, de ott volt minden hazatért homlokán – a munkahelyen, a nyilvántartásokban. Titkos és nyílt eszközökkel tartotta szemmel a hatalom az egykori rabokat. Ezerszámra készültek a jelentések. Rehabilitációjuk 1989-ben, a Németh-kormány alatt kezdődött meg, a kártérítés 500 forinttal indult. A Szovjetunióban már a hatvanas évektől állítottak ki ilyen iratokat. Sok család a rehabilitáció alkalmával tudta meg, hogy hozzátartozója a Gulágon veszett oda, mivel a rabok nem adhattak hírt magukról.
„Könyörtelen, tömeges terror az osztályellenséggel szemben, minden gyanús elemet koncentrációs kényszermunkatáborba kell izolálni… Valamennyi polgár, akiről feltételezhető, hogy a rendszer potenciális ellenségévé válhat, például neveltetése miatt, a bolsevista parlament azonnal kezdje meg ezek kiirtását, de legalábbis izolálását, félretéve mindenfajta előítéletet, eljárási szabályt, jogi normát” – idézte Lenint Menczer Gusztáv. Dzserzsinszkij, a hírhedt Cseka vezetőjének helyettese, eme utasítás legfőbb végrehajtója, a csekistáknak tartott egyik első vezetői értekezleten mindehhez annyit fűzött hozzá: „A lényeg nem a bűncselekmény, sokkal inkább a neveltetés, a polgári környezet. A kivégzéshez nincs szükség bíróságra, elég a bolsevista hatalom, a csekista meggyőződés” – mondta el az elnök, a megmaradtak előtt kérve a nyilvánosságot, hogy mindenki, aki a Gulágról beszél valaha, ezeket az idézeteket tartsa szem előtt.
„Mi tudtuk, mi a kötelességünk, mi tudtuk, miért harcolunk, mi tudtuk, miért áldozzuk életünket. Mostohánk átadott az oroszoknak. A hírmondó megmarad. Hamis magyaroknak, orosz labancoknak, zsoldosvezéreknek az Isten parancsára megbocsátunk” – olvasta fel Kassai Kázmér szavait az elnök. S a vendégek soraiban ülő miniszterelnöktől azt kérte: a Gulágon nyolc-tíz-tizenkét évig tartó raboskodás elhallgatása, jelentőségének kisebbítése legyen azonos súlyú bűn a holokauszt tagadásával. Merthogy a kérés nem alaptalan, mivel vannak olyan történészek, akiknek körében nem ismeretlenek ilyenfajta vélekedések. A túlélők nevében azt is kérte Medgyessytől, hogy haláluk után az egykori rabok özvegyei felerészben kaphassák meg párjuk nyugdíját.
Medgyessy Péter üdvözlőbeszédét azzal kezdte: szerencsésnek tartja magát, hogy életkorának köszönhetően csak hírből ismeri a volt rabok által átélt borzalmakat. Tudott ezekről a szenvedésekről, ám megdöbbentette mindaz, amit a megelőző percekben hallott. Egy saját családi történettel is bizonyította, hogy nem idegenek számára ezek a tapasztalatok. Mint elmesélte, édesapjának több barátját elvitték, és – ahogy mondta – amikor „kezdtek visszajönni”, egy apjához közel álló barátot meghívtak:
– Édesanyám ebédet főzött, és amikor bejött, és azt mondta: lehet jönni ebédelni, akkor megindult az izzadság az édesapám barátjának a homlokáról. Én akkor gyerek voltam, nem értettem. Amikor elment, apám emlékeztetett, hogy milyen élete volt – mesélte el a volt raboknak a miniszterelnök, aki fejet hajtott a jelenlévő túlélők és a szovjet fogságban – saját szavai szerint – „elhunyt” több tízezer honfitársunk előtt. Majd arra is kitért, hogy mélyen hisz Szolzsenyicin szavaiban: a láger nem képes elzülleszteni azokat, akikben van egy szilárd mag, pedig a lágereket arra szánták és úgy kormányozták – mondta, hozzátéve: úgy tapasztalja, hogy a „keserű évek” a túlélőket és családjaikat mégis erősebbé, összetartóbbá tette. Azután rátért a kárpótlásra:
– Az elmúlt másfél év bizonyította, hogy kormányunk tudja a kötelességét, megkülönböztetett figyelmet szentel a huszadik századi magyar történelem kárvallottjainak. Akik a kommunista diktatúra áldozatai voltak, a holokauszt áldozatainak és az „ötvenhatos forradalom után sérelmet szenvedetteknek”.
– Amennyiben az ország gazdasági helyzete engedi, a jövő év végén visszatérünk arra a kérdésre, hogy az egykori áldozatok özvegyei számára legalább az időskor évei gondtalanok lehessenek – fejtette ki Medgyessy Péter. – Önök azt bizonyítják, hogy lehetséges méltó módon megünnepelni azt, hogy közel negyvenezer, szovjet koncentrációs táborba űzött honfitársunk közül 1503 hazatért, akik itthon is bátrak voltak akkor, amikor a többség hallgatott, és ezért a Magyar Köztársaság nevében átnyújtom a Szabad Magyarországért emléklapot – mondta a díjkiosztás előtt.
Szinte minden második kitüntetésért családtag jött ki. Medgyessy Péter – elfoglaltságaira hivatkozva – a Szózat közös eléneklése előtt távozott.
origo.hu
Elindult Szijjártó Péter YouTube-csatornája
