Fiatal lányok összekapaszkodva, halkan kacarászva, a fiúk peckesen, oda-odaszólogatva sétálnak le s föl a kocsma és a templom között. A lányokon bőrcsizma, piros, rakott pettyes szoknya, hímzett fehér ing, lajbi, a fejükön kendő, míg a legények szűk kézelős, hímzett fehér ingben, rézgombos kék mellényben pompáznak a szalmakalap alatt. 1992-t írunk, de olyan itt, mintha a kétütemű jó száz esztendőt repített volna vissza az időben. S amikor a füstös kimérésbe megérkeznek a zenészek, és valaki rekedtes, mégis tisztán csendülő hangon énekelni kezdi, hogy le is szállnak, fel is szállnak a fecskék, már biztosan tudjuk, ide egyszer mindenképpen visszatérünk.
De hol parkoljunk? A fene gondolta volna, hogy tizenegy esztendővel később ez lesz a legnagyobb gondunk, ha újfent megállunk a templomtéren. Mert seregszemle van, ahogy az péntek esténként Széken lenni szokott, csak már nem gyalogosan, és nem népviseletben, hanem Daciával és farmerban, a lehetőségek és a legújabb divat szerint. A kocsma se kocsma többé, mert időközben bárrá nemesedett, s bár az áthatolhatatlan füst a régi, a résnyire nyitott ablakokon a top 10 slágerei dübörögnek kifelé.
Azért nosztalgiából napbúcsúztató sört iszunk a terasz korlátjának dőlve, s két korty között visszagondolunk a táncházra, ahol cinvödörből ittuk a rossz román malátalevet.
– Direkt Budapestről? – akasztja meg az emlékezést a hagyományos kérdés, a folytatás viszont a legkevésbé sem szokványos: – Két hét múlva a IX. kerületben tartunk széki bált, nézzenek be, ha arra járnak, mert jó buli lesz.
Megfordult a világ. Ideje lepihenni.
Hajnalban Szék végre a régi arcát mutatja. A viseletbe öltözött asszonyok hónuk alatt kenyérrel, kezükben tejeskannát cipelve egyensúlyoznak a traktor szaggatta dagonyában. A szikes dombok mögül előbukkanó nap megfesti a házak falát, ám meleget nem ad, csupán a nyár illúzióját csempészi a ködös novemberi reggelbe. Vízért megyünk két utcával feljebb a közkútra, mert farmer ide, diszkó oda, vízvezetéknek továbbra sincs nyoma a színmagyar erdélyi nagyközségben. Ám kedvességben nincs hiány, mindenki köszön és mosolyog, s van, aki még szombatindító pálinkára is meghív, nehogy már egyedül kelljen áldomást innia a napfelkeltére.
Csakhogy sietnünk kell, mert a közeli Magyarvistára igyekszünk népviseletnézőbe. Nem turisztikai kíváncsiságból tesszük ezt, hanem mert széki házigazdánkat még a magyar fővárosban megkérte néhány ismerőse, hogy ha halottak napjára hazautazik, mindenképpen ugorjon be Kalotaszegre, s kerítsen három rend ruhát megvételre. Alig megy híre érkezésünknek, már hoznak is két gyönyörű öltözetet, s néhány perc múltán a harmadik is megkerül. Ez utóbbi igencsak tetszetős, s ezt meg is mondom az asszonynak, aki a zöld sávos piros szoknyát kihalászta fekete sporttáskájából. Örül a dicséretnek, a lánya konfirmált benne – magyarázza kezében két díszes köténnyel –, de évekkel ezelőtt Magyarba ment férjhez, hát minek őrizgesse ezeket. Ing viszont egy sem akad, és mellrevalóról se tud senki, ami eladó volt, már mind elvitték a turisták.
Visszafelé elsuhanunk a csukák tava mellett, mely igazi kincs, mivel állandó vízhozamát néhány patak mellett főként források biztosítják. Szék azonban nemcsak a természetkedvelőknek jár kedvében, akad egyéb látnivaló is bőven, hiszen a község az idők során jó néhány felekezettől örökölt műemléket. Ott van például az 1241-ben gótikus stílusban épült református templom, melynek magasba törő tornya őrködik a falu fölött. Az épület nem pusztán imahely, mivel alatta alagutat találunk, amely a falu körüli dombok egyikének aljában ér véget. Ezen át menekültek a helybéliek az idegen katonák elől, ha szülőhelyük elhagyására kényszerítették őket. Vagy ott a római katolikus templom és a ferencesek kolostora, melyet 1758 és 1795 között emeltek barokk stílusban, de az 1731-ben épült ortodox Szent András-fatemplom is említésre méltó, már csak azért is, mert a zsindelyes szerkezet valóságos népművészeti remekmű. A főtéren álló, az első és második világháborúban odamaradottaknak emléket állító oszlopról pedig minden széki büszkén beszél, már csak azért is, mert az emlékmű mögött éjjel-nappal ott lobog a magyar zászló.
Vistáról ebédre érünk vissza. Együtt a család, a szamosújváriak is eljöttek, s a Magyarba szakadtak is hazatértek, hogy együtt világítsanak apukának, aki májusban távozott az élők sorából. Finom húslevest kanalazunk – ahogy idehaza mondanák: gazdagon –, majd sültet eszünk krumplival, aztán kétféle süteményt, s a fogásokat széki szilvapálinkával kísérjük. A háttérben a Duna Televízió duruzsol: a házsongárdi temetőről sugároznak halottak napi riportot. Aztán valamelyik gyerek átveszi a hatalmat a készülék fölött, s előbb a Magyar ATV-re, aztán a rajzfilmcsatornára vált nagy büszkén, hogy bi-bi, Székre is megérkezett a kábeltelevíziózás. Ha már csatorna nincs.
– A Helyszínelőket szeretem a legjobban, az mindig olyan izgalmas – mondja a mama, látván, hogy mélyen elgondolkodva figyelem a tévét. – És van még néhány sorozat, amiket mindig megnézek, csak most nem jut eszembe a címük – pironkodik, aztán megigazítja az özvegyi kendőt a fején, és szorosabbra húzza a lajbit, mert odakint már kezd sötétedni, s lassan indulunk a temetőbe.
Megcsendesedett a világ. Majdnem az egész falu kint van a széki temetődombon, mégis csak halkan elmormolt köszönést hallani, ahogy az ismerősök szeretteik sírja felé bandukolva elmennek egymás mellett. Az idősebb asszonyok feketébe öltöztek, a családanyák fekete pöttyös piros öltözéket viselnek, a fiatalasszonyok meg hétköznapi ruhát, hiszen az új generáció körében jó ideje nem dívik a népviselet. De mindenki temérdek virágot, koszorút, gyertyát és mécsest cipel, mert a halottaknak, ha „civilben” is, de megadják a tisztességet. Így néhány óra alatt varázslatos fényköntösbe öltözik a hegy. Egy-egy gyertya, de még száz is kevés lenne a sebesen sűrűsödő sötétségben, ám itt tízezer számra táncolnak az apró lángok, hogy távolból olybá tűnhet: valami természeti csoda folytán láva folyik lefelé a kőkeresztek között.
S ha kész a virágtakaró, helyére került az utolsó mécses is, a család csak áll körben, hallgatva az öregek jajgatását, akik gyakran férjet, fiat, unokát siratnak egyszerre. Mama is csak ül a sír neki szánt részén, ahol egyelőre a csupasz anyaföld a díszítés, és sorolja halottainak, hogy ki ment hozzájuk, ki maradt még egyelőre, és ki készül oda, ahonnan nincs visszatérés.
Az idő múltával azonban mintha enyhülne a mélységes bánat, mert a sírok körül a rég nem látott rokonok a „mi van veletek?” kérdés apropóján aktuális dolgokról kezdenek beszélgetni. S ez így van rendjén, hadd értesüljön a megboldogult is, hogy Márton Debrecen mellett vett házat, Jóska Magyarhonban kőműveskedik, de megbecsüli ám a főnöke, Kati pedig Budapestre ment férjhez, és van két kicsi gyermeke.
Odalent, a fenyőkoszorúkkal borított friss síroknál azonban minden néma mozdulatlanságba dermedt. Egy hónapja sincs, hogy a község borzasztó tragédiát élt meg: három széki férfi lelte halálát Nagyvárad közelében, amikor a magyar fővárosba tartó autójukkal frontálisan ütköztek a megengedett sebességet jócskán túllépő BMW-vel. Hármukat, a szokásoktól eltérően, egymás mellé temették.
A középső sírhalomnál állnak a legtöbben. A megboldogult 32 esztendős volt, s két pici árvát hagyott maga után. Özvegye – milyen furcsa ez a szó, amikor huszonéves fiatalasszonyra kell kimondani – a három halottat őrző fának támaszkodva fogadja a részvétnyilvánításokat, már ha fogadásnak lehet nevezni, hogy időnként fölemeli tekintetét a fejfáról, s a körötte gyászolókra néz csodálkozva, mintha csak azt kérdezné: kik ezek az emberek? Ennél többet nem mozdul. Apósa lép hozzám, hogy megköszönje a fiáért gyújtott gyertyát.
– Én szedtem össze őket az árokból. Nem undorodtam. Sírni is csak itthon sírtam. Hatvan centire ment össze az autó alváza, olyan ütést kaptak. Most ügyvédet fogadtunk, mert ez a BMW-s már a negyedik balesetét csinálja – sorolja hirtelen, amit szerinte egy budapestinek mindenképpen tudnia kell a szörnyűségről.
– A fiatalok nagyon szerették egymást, pedig a szülők eleinte nem akarták, hogy egybekeljenek – mesélik később a székiek, akik látták, hogy a sofőr édesapjával beszélgettem. Aztán annál nagyobb lett a boldogság, éltek-haltak egymásért, ilyen szép házasságot már rég nem látott a község. Most meg itt ez a fiatalasszony, se élő, se holt, úgy hírlik, hogy már a gyermekeivel sem törődik, nem jár sehova, nem is nagyon szól, s ha szól, akkor is csak megboldogult férjét emlegeti – legalábbis itt mindenki ezt rebesgeti.
Még nagyobb lesz a sivalkodás, ha megjönnek a zenészek – ötlik eszembe, mert Széken világításkor ez a szokás: tíz óra körül kijön a banda, s a fiatalon eltávozottak sírjainál megállva eljátsszák a megboldogultak kedvenc nótáit.
– Mehetünk – fogja meg a karomat házigazdánk –, mert nem jönnek a zenészek. Már tavaly sem voltak, s szerintem jövőre se lesznek.
Marad tehát a cigánybál, mert az is széki hagyomány, hogy a környékbeli romák épp világítás után tartják a legnagyobb mulatságukat. Ha szerencsénk van, összeáll a zenekar is – ha már a temetőben nem hallhattuk őket.
De nincs szerencsénk, mert a táncház épületét lelakatolva találjuk, sőt a lakat berozsdásodva, ami nem sok jót feltételez. És valóban, alig lépünk a bejárathoz, már szólnak is a hátunk mögül, hogy nem lesz ott semmi, cigánybál meg pláne, se ma, se holnap és egyáltalán.
A Daciákkal zsúfolt térre fehér kisbusz érkezik. Tucatnyian kászálódnak elő a járműből, s veszik az irányt a bár felé. Ahogy kinyitják az ajtót, egy pillanatra a Europien Top 10 slágereinek dübörgése borítja be a placcot. Buli lesz.
origo.hu
Megöltek egy nőt Budapesten
