Magyar Bálint zseniális receptje

Sok okos és igaz gondolat hangzott el a Tudomány Világfórumán, az oktatás, a kutatásfejlesztés és a gazdasági fejlődés szoros kapcsolatáról (Magyar Nemzet, november 8. és 10.), most elég lesz egyet kiemelni: először be kell fektetni az oktatásba, felsőoktatásba, kutatás-fejlesztésbe, és utána jön a gazdasági (és jóléti) növekedés. Fordítva nem megy. Minden ma gazdaságilag prosperáló ország úgy kezdte pályafutását, hogy rengeteget invesztáltak a (felső)oktatásba, kutatásfejlesztésbe. Természetesen, Magyarországon ez is fordítva történik: először vonjunk ki minél több pénzt a felsőoktatásból, a kutatás-fejlesztésből, majd az innen elvont összegből hatalmas fejlődést ütünk öszsze. Nem tudom, Magyar Bálint oktatásért és kutatásért (állítólag) felelős miniszter elment-e a fórumra, s felszólalt-e? Előadta-e az ott egybegyűlt vezető közgazdászoknak és tudósoknak az új magyar csodaszert, amelynek jelszava: elvonni, leépíteni, tönkretenni? Az UNESCO tudományos díjait a világfórum záró rendezvénye során hétfőn adták át a Parlamentben: vajon Magyar miniszter úr és Horn Gyula – aki felszólalt a világfórumon, és kiemelte az USA fölényét a kutatásokra, fejlesztésekre szánt kiemelkedő támogatások területén – elmondta-e a Budapesten, többek között a Parlamentben egybegyűlt tudósgárdának, hogy mit tettek és tesznek az ország házában és azonkívül e stratégiai területekért? Elmondta-e Horn Gyula, hogy a Bokros-csomag keretében az egyetemi oktatók tíz százalékát rúgták ki 1995-ben? Beszámolt-e az iskolabezárásokról? Beszámolt-e Magyar Bálint – a magyar felsőoktatás Haynauja dicstelen cím esélyes várományosa – arról, hogy mit tett 2002-ben és idén ezekért a területekért? Gondolom, harsány hangon közölte a világfórummal, hogy a kutatás-fejlesztésre fordított összegek amúgy is jelentős áfáját (10,71 százalék) 2003 januárjától 25 százalékra emelték (betűzöm, hogy a kormánypártiak megérthessék: huszonöt százalékra), míg egy mozijegyre 12 százalék körüli az áfa? Magyarul, hogy majd 15 százaléknyit vontak ki a kutatás-fejlesztésből? Világgá kürtölte-e a miniszter úr, hogy újabb fantasztikusan innovatív lépéssel 167,5, azaz százhatvanhét és fél millió forintot vontak el ősszel az országos tudományos kutatási alapprogramoktól? Tájékoztatta-e az egybegyűlteket arról a zseniális lépésről, hogy a Medgyessy-csomag részeként idén mekkora összegeket vontak ki a felsőoktatásból? Hogy csak az ELTE-től, az ország vezető tudós- és tanárképző s egyben kutatóintézetétől több mint 360 milliót, jövőre 400 milliót? Nyilván elámultak volna a világ minden részéről idesereglett koponyák, ha hallják a zseniális Magyar-receptet: öncsonkítással az ép testért! Ugyanis itt tart már a felsőoktatás: készülnek a különféle listák, kinek kell mennie, ki maradjon? Jövőre a felsőoktatásból tíz-húsz százaléknyi oktatót, kutatót kell elküldeni. Nyáron a kormány úgy kommunikálta a társadalomnak a Medgyessy-kormány takarékossági intézkedéseit, hogy az állam önmagán takarékoskodik, s csak a fölösleges, luxuskiadásokra fordított pénzeket fogják meg (lásd ezzel szemben a söjtöri dőzsölést): a felsőoktatás majd nem nercbundában, hanem mezei (piros) dzsekiben fog szaladgálni. A kérdés, hogy melyik testrészét csonkolja, vágja le, hogy életben maradhasson: a lábát (hogy ne ugráljon anynyit), a kezét (hogy ne írhasson), vagy netán a fejét (hogy egyáltalán ne gondolkodhasson). Hiszen kétségbeesett üléseken egyetemeinken arról vitatkoznak a különféle grémiumokon, hogy a 62 év fölötti, de 70 éves koráig tanítani jogosult professzorokat kényszerítsék nyugdíjba, vagy a fiatal, határozott idejű szerződéssel alkalmazott fiatal oktató-kutató gárdát tegyék inkább lapátra, esetleg rúgják ki az összes titkárnőt és könyvtárost. (Azt nem említem, hogy már a fénymásolópapírt is a diákok hozzák a tanszékekre, s ha valami elromlik, hát úgy marad…) Az állami egyetemek fenntartására annyit fordít kormányunk, hogy az sok esetben még a bérköltséget sem fedezi. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy leállt a tudományos szakmunkák beszerzése, az egyetemek nem tudnak könyveket venni, ami nélkül a lemaradás egyre biztosabb. Amíg van olyan egyetemi könyvtárunk, amelyik idén talán egyetlen könyvet sem tudott venni, addig egy német állami egyetem, amely az ottani megszorítások miatt kétezer könyvvel kevesebbet tudott beszerezni 2002-ben, mint egy évvel korábban, így is 42 ezer, azaz negyvenkétezer könyvet vehetett. S mindez uniós csatlakozásunk előestéjén történik! Amikor az EU-ban a kutatás-fejlesztésre fordított összegek a GDP majd négy százalékára rúgnak, míg nálunk az egy százalékot sem érik el? Javaslom Magyar miniszter úrnak és társainak, hogy ruháikat megszaggatva, hajukat megtépve, térden csúszva járuljanak Klebelsberg Kunó valamelyik köztéri szobrához (akár Budapesten, akár Szegeden), s esedezzenek bocsánatért. Hogy megbocsát-e, azt bízzuk a több ezer iskolát létrehozó, a kutatás-fejlesztésbe hatalmas összegeket invesztáló miniszter szellemére.

Szabó A. Béla
egyetemi oktató, Budapest