Tanári diplomával a zsebében feljött vidékről két fiatalember – se rokonaik, se ismerőseik, se boldog fővárosi őseik –, és ostrom alá vették a filmművészetet. Méghozzá sikerrel. Első filmjükről – elismerően vagy elítélően – az egész ország beszélt. Mai füllel elég hihetetlenül hangzik Erdélyi János és Zsigmond Dezső indulásának igaz története.
– Sokan segítettek bennünket. Nem a nagybácsink. Ő is segített volna, csakhogy – Végh Antallal szólván – tehenész volt, a filmszakmába tehát nem tudott volna bevinni bennünket. Legfeljebb valamelyik termelőszövetkezeti tehenészetbe. Hogy mégis viszonylag hamar megjegyezték a nevünket, az azzal magyarázható, hogy izgalmasabbak voltak a próbálkozásaink, mint az átlagnak. De szerencsés volt az indulásunk is. A legelső filmünkben – a címe: Ez zárkózott ügy – sokan látták meg a létező szocializmus árnyoldalait. Magyarán szólva azt a mocskot, amely a nyolcvanas években már szép vastagon rakódott rá világunkra. A mai napig levakarhatatlanul.
– Nem is érti az ember, miért nem választották be ezt a filmet a november elején megrendezett, A rendszerváltozás dokumentumfilmjei című fesztivál programjába.
– Sem a futballbírókat, sem a zsűriket nem érdemes szidni, négy másik filmemet egyébként is beválasztották… Tény viszont, hogy sokunk számára máig emlékezetes az a vihar, amelyet ezzel az 1983 és 1987 között forgatott filmmel kavartunk. Egy Heves megyei község lázadását követtük a kameránkkal, hogy miként álltak ki a falu lakói a párt által leváltott tanácselnökük mellett. Mindjárt az első munkánkkal ellenzéki szerepbe kerültünk, és ezzel értelmiségi körökben tekintélyt szereztünk. Nem féltünk, mitől is féltünk volna, legfeljebb a láncainkat veszíthettük el, de nekünk még láncaink sem voltak, ez is tetszett az embereknek. Aztán a következő munkánk is ellenzéki film lett, a Jelölöm magamat. Az 1985-ös választásokon a hivatalos jelöltek ellen induló önjelöltről szólt.
– Az Erdélyi Jánossal és Zsigmond Dezsővel, a két filmes „fenegyerekkel” nagyjából egykorú, ma hatalmon levő férfiak közül nem is egy azt vallja, hogy a nyolcvanas években a „kis lépések” reformpolitikáját volt érdemes folytatni, nem az eszement ellenzékiséget. Önöket mi vitte a lázadók soraiba? Családi indíttatás? Személyes sérelem?
– A „szokásos” fájdalmakon és veszteségeken túl – gyermekfejjel látni, hogyan tette tönkre a kommunizmus a falut, az embereket, nagyapámat, apámat – nekem nem voltak nagyobb sérelmeim. De soha nem volt kérdés számomra, a család időben tudatosította bennem, hogy a kommunistákkal nem kell egy tálból cseresznyézni. Iskoláskoromban a szülőfalumban azért nem járhattam moziba, mert a mozi gépésze a falu párttitkára volt. A családom azokat az értékeket őrizte, amelyeket a szocializmus idején minden módon igyekeztek devalválni. A keresztény hitet, a tulajdont, a familiáris összetartozást… És mit láttunk magunk körül? Ezeknek az értékeknek a megcsúfolását. Hogy mindig a leggyöngébb emberből lett brigádvezető, párttag, a semmirekellők parancsolgattak a szorgalmas, tisztességes, a hagyományokat még a mozdulataikban is őrző embereknek. Ciki lett volna az én ifjúkori élményvilágommal belépni a pártba. De nemcsak én, hanem minden normális ember pontosan tudta a hetvenes, nyolcvanas években, hova kell állni. Az se kellett hozzá, hogy pár rossz mondatáért bevigyék a rendőrségre.
– Önnek voltak rossz mondatai?
– Volt egynéhány, legalábbis a rendőr alezredes, aki a szombathelyi polícián kihallgatott, azt állította. Egyik-másik ártatlanul kaján megjegyzésem pártellenes megnyilvánulássá való „előléptetésén” magam is elcsodálkoztam. Volt egy tanulótársam a tanárképző főiskolán, vonalas gyerek, akinek nehezen ment a kislabdahajítás. Csak úgy csúszott át a vizsgán, hogy a párttitkár jelenlétében produkálta magát. Én meg megkérdeztem tőle, hogy rákötötte a párttagkönyvét, és így messzebbre repült a kislabda? – hát ez is rendszerellenes megjegyzésnek számított, nem csak a „ruszkik, haza!”. Nagy tanulság volt számomra az „elvtársakkal” való találkozás. A diákkori is, a filmforgatás közbeni is. Máig ható tanulság, hiszen ugyanazokat a mondatokat hallom, ugyanazokat a gesztusokat látom, ugyanazokat a figurákat is, mint a nyolcvanas években. Nem személy szerint – a szemük fénye olyan, a hazug mosolyuk, a semmitmondó szavaik. Még ha negyven év alattiak, akkor is.
– Azt gondolná az ember, hogy ilyen filmes előélet után a rendszerváltozást követően garmadával érkeztek a felkérések: forgassa le Erdélyi János Zsigmond Dezsővel közösen vagy egymaga a rendszerváltozás dokumentumfilmjeit. De nem így történt, a kilencvenes évek második felében és az ezredfordulón inkább csak a saját felelősségére filmezett. Árvizeket, háborúkat, pusztulófélben levő magyar tájakat.
– A dokumentumfilmes szakma különböző okokból elbliccelte a rendszerváltozást. A látszat szerint én is a bliccelők közé tartozom. Mentségemre szolgál, hogy egyrészt azt gondoltam, az elhallgatott történelmet is meg kell jeleníteni, és eleinte ennek érdekében dolgoztam. Másrészt: a Magyar Mozgókép Közalapítványtól nyolc éven át nem kaptam filmkészítési lehetőséget. Hogy miért, nem tudom. Talán a nemzeti oldal iránt megnyilvánuló, soha nem titkolt rokonszenvem miatt? Szomorúsággal tölt el, hogy a negyvenes éveimben, amikorra derék „öreg” iparos lett belőlem, nem készíthettem olyan játékfilmet, dokumentumfilmet, amelyhez az igazi képességeim kellettek volna. Mécs Lászlóról emlékfilmet készíteni – nagy kihívás, édesanyám emléke előtt is tiszteleghetek vele. De mára már alaposan „kigyúrt” filmrendezői izmaim nagyobb súlyok hordozására is képesek volnának.
– „Súlynak” ott a Kissomlyó-hegy, a történelmi bortermelő vidék, ahol több más értelmiségivel együtt nagyobb szőlőterületek telepítését határozták el.
– A Kissomlyóra is a film révén jutottam fel, mint életem minden fontosabb állomására. Búcsú Kemenesaljától címmel filmet forgattam 2000-ben arról a „vidám” enyészetről, amely szülőföldem sorsa lett. Jókedvű bécsi házmesterek vásárolják fel őseink házát, birtokát, a saját képükre és hasonlatosságukra alakítva át a vidéket. E kitűnő természeti adottságokkal rendelkező tájon, hol oly kétségesnek látszik a jövő, kötelességemnek éreztem, hogy, mielőtt végképp az enyészeté lesz minden, több hozzám hasonló gondolkodású emberrel szövetkezve mentsük, ami menthető. Ma már egy kicsivel többet is akarunk ennél: kis mennyiségben piacképes, világklasszisnak számító bort szeretnénk termelni. Mivel belőlünk hiányzik, a helybéliekből pedig „kikopott” a szőlészeti szakértelem, Erdély nagy bortermelő vidékeiről szerződtetünk bérmunkásokat. Egyszerre szeretnénk ezen vállalkozásunk által segíteni a romániai magyarokat és a románokat. Közülük is kiemelten kezelünk egy családot, a Medgyesieket. Árpád és Levente már járt is minálunk. Nehéz beszédűek ők is, akár más Medgyessyek, de termetük és jellemük szép, egyenes.
origo.hu
Menstruációs görcs: 5 életmentő tipp, hogy könnyebben átvészeld ezeket a napokat
