A megmaradás utolsó esélye

Kétezerhárom karácsonyán újra éles a kérdés: kié Erdély? És ne gondoljunk most Trianonra, maradjunk a mánál: Transsylvania sorsát az Erdélyben élő románok, magyarok, maradék szászok és zsidók tudhatják kezükben, vagy Bukarest kénye-kedvétől függnek a hétköznapjaik. A gondolat időszerűsége az új európai rend átsugárzásának köszönhető – a regionalizmus és a vele járó autonómiaformák talán az utolsó esélyt adják ahhoz, hogy ha már a történelmi sebeket nem lehet orvosolni, a beteg legalább könnyebb s zívvel viselje a tüneteket.
Nemrég Budapesten konferenciát szervezett a Pro Minoritate Alapítvány Kisebbségi önkormányzatiság Európában – autonómiák címmel. Neves nemzetközi előadók bizonyították be, hogy ahol autonómia van, ott megszűnik a kisebbségi nemzet elvándorlása. A nemzetközi közösségben van remény a kisebbségi magyarok önrendelkezési vágyának elfogadására: európai példák, nemzetközi szintű jogi érvelés és az igények hiteles megjelenítése meghozhatja a sikert az ellenérdekelt államok fóbiáival szemben. A kisebbségek jogainak növekedése és kulturális gyarapodása hosszú távon a többségnek is jó, hiszen az ország lesz élhetőbb és gazdagabb. A konferencián érdekes példát mondott Vizi E. Szilveszter, az Akadémia elnöke: a tudományban csak akkor lehetséges a fejlődés, ha a többség elfogadja a kisebbség megalapozott, logikailag hibátlan véleményét. A felfedezők ugyanis mindig kisebbségben vannak, de nélkülük a többség élete nem válna könnyebbé.
A Romániába szakadt magyar nemzeti közösség több mint nyolcvan éve reménykedik abban, hogy a Gyulafehérváron beígért autonómiában élhet. Voltak időszakok, amikor csak halkan lehetett erről beszélni, máskor álmodni sem volt szabad ilyesmiről, most pedig olyan idők jöttek, amikor nyíltan lehet a többséget emlékeztetni az egykori vállalásaira – még akkor is, ha ennek nem túlságosan örülnek Bukarestben. Az erdélyi magyarok súlyos árat fizettek a huszadik századért, de nem került kevésbe az 1989 utáni időszak sem: az elmúlt tizennégy esztendőben negyedmillióval lettek kevesebben. 1956 levert forradalma után kétszázezren menekültek el Magyarországról, s úgy éreztük akkor, kiürült az ország – elképzelhető hát, mekkora veszteséget jelent a negyedmilliónyi ember Erdélyben. Mindez békeidőben, egy olyan periódusban, amikor sorokat rendezni, fejlődni kellett volna, bepótolni az elszalasztott lehetőségeket, s élni a szabadság eszközeivel. A veszteség annyi, mint a székelyföldi városok, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely magyarsága együttvéve. Kell-e ennél hitelesebb mutató a kisebbségi élet alakulásáról, minőségéről? És hova vezet az eddig járt út, mekkora lesz a fogyás, ha nem sikerül megállítani a folyamatot?
Sokan úgy gondolják, hogy a romániai magyarság számára az egyetlen út a megmaradáshoz az autonómia, vagyis a szülőföldön, egyenlő méltósággal élhető egyéni és közösségi élet. Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármester a már említett konferencián feltette a kérdést: egyetemes emberi jog-e az egyenlő méltósággal élhető élet? Beszélhetünk-e erről, ha az ember nem tanulhat, beszélhet az anyanyelvén, ha egyéni és közösségi önbecsülését nem erősítheti az ősei tiszteletével, ha szobrait lebontatják, városaiban átkeresztelik az utcáit, s temetőiben kicserélik elődei fejfáit? Az egyenlőség és az igazságosság alapelvei által vezérelt humanista Európában Isten és törvény előtt egyenlő-e az erdélyi magyar és román, felvidéki magyar és szlovák, dél-tiroli olasz és osztrák, spanyol és katalán, finn és svéd?
Az erdélyi magyarság sem többet, sem kevesebb nem akar az Európában már megvalósult autonómiáknál. Európának jót tettek az autonómiák, és Románia azt mondta: ami jó Európának, az számára is jó és elfogadható. De mi a teendő akkor, ha szakadék van az ígéretek és a tények között?
A romániai magyarság jelenlegi vezetői a kis lépések stratégiáját választották, és a minél kevesebb konfrontációt. Nem tudni, hogy jólneveltségből vagy gyávaságból fakadóan, de nem emlékeztetik Bukarestet saját ígéretei betartására (magyar egyetem, aradi Szabadság-szobor, egyházi ingatlanok, magyar nyelvű országos tévé-rádió stb.), abban bízva, hogy idővel minden kérdésben sikerül előre lépni. A nagy kérdés: a végső cél eléréséig marad-e magyar Erdélyben?
Egyre többen vannak olyanok, akik nagyobb sebességre kapcsolnának, s úgy vélik: tizennégy esztendőnyi toporgás után itt az idő a határozott tettekre. Ellenkező esetben – mondják – rajtuk, határon túli magyarokon a nemzetközi közösség már akkor sem tud segíteni, ha egyszer majd valóban komolyan gondolják azt, mert életbe lép a Murphy-törvény: a probléma soha nem oldódik meg, csak egy idő után tárgytalanná válik. Magyarán, mire Európa foglalkozna az erdélyi magyarok sorsával, addigra elfogynak a magyarok Erdélyből.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és annak része, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) ezt az állapotot szeretné megelőzni. Nem lesz könnyű dolguk: az EMNT kolozsvári alakuló gyűlését Gheorghe Funar polgármester egyenesen feloszlatta volna a rendőrség segítségével, majd két napra rá bűnvádi feljelentést nyújtott be ellenük államellenes propaganda és az alkotmányos rend elleni akciók vádjával. A belügyminiszter, Ioan Rus tévutas, szakadár, az európai eszmékkel ellentétes akciónak nevezte a megalakulást, és bejelentette, nem tűrik tovább, hogy ilyen jellegű kihívást intézzenek a román állam szuverenitása ellen.
A félreértések elkerülése érdekében az SZNT vezetősége találkozókat kezdeményezett a romániai és magyarországi közméltóságokkal – az államelnökökkel, a parlamenti elnökökkel és a parlamenti pártok frakcióvezetőivel. Elsőként a román kormányzó párt szenátusi frakcióvezetőjével beszéltek a Székelyföld területi autonómiájának elnyerése érdekében tett demokratikus lépéseikről. Ion Solcanu szenátor – aki a tárgyalással gyakorlatilag elismerte a kezdeményezést – értékelte azt, hogy az SZNT demokratikus körülmények között alakult meg, de elmondta: pártja nem ért egyet a területi autonómiával. A második találkozóra az RMDSZ szenátusi és képviselőházi frakcióvezetőivel került sor – Verestóy Attila szenátor és Kelemen Atilla képviselő átvette az SZNT alakuló ülésén elfogadott dokumentumokat, valamint a székelyföldi autonómia statútumának tervezetét. Érdekes adalék, hogy az SZNT elnöke, Csapó József szenátor korábban évekig az RMDSZ berkein belül dolgozott az autonómiakoncepción, de a műhelymunkát nem követte politikai akció.
Az autonómia mellett a kettős állampolgárság megadása is erősítené az otthonmaradásban az erdélyi magyarságot – derült ki egy felmérésből. A székelyföldi magyarok döntő többsége ugyanis nem akar kivándorolni, de a magyar útlevél biztonságot és erkölcsi elégtételt jelentene számukra. Igaz, a mai budapesti hatalom álláspontja szerint a nemzeti hovatartozás nem lehet kritériuma a magyar állampolgárság megszerzésének. Fura logika: ezek szerint nemzeti hovatartozása miatt a magyar ember a magyar állampolgárságát csak elveszítheti, léthelyzetének csak hátrányai sújthatják, előnyeit nem élvezheti. Vajon mit szóltak volna egy hasonló érveléshez a németek, akik gyakorlatilag kivásárolták a szászaikat Ceausescu Romániájából, vagy mit szólna a zsidó származásúakat befogadó Izrael? Magyarország nem gondolkodik ezeken a kérdéseken; a mai külpolitikában a totális behódolás és megfelelési kényszer a cél. Még akkor is, ha a szomszéd országok magyarjainak a megmaradása a tét.