Költemények a sötét ablakokban

Hűvös, párás volt a reggel. Különösen kint, abban a parányi kikötőben, ahol megállapodtunk, hogy találkozunk. A halálos csendet csak a fákról lehulló cseppek hangja törte meg, a víz gőzölgött és a rezzenéstelen levegőben lassan úszó pára csillogóvá varázsolta a sziklákat és a hatalmas fenyőket. Egy közeledő autó zúgása ébreszt rá a valóságra: nem a Walhallában vagyok, hanem itt a földön, és Ove Berglundra várok, aki ezt a különös helyet adta meg találkozásunk színhelyéül, méghozzá reggel nyolc órára… Egy hatalmas ember száll ki rozzant kis Opeljéből. Ő lenne az? Ő. Ove Berglund. Aztán egy motoros ladikhoz vezet, amely szerényen bújik meg a hatalmas jachtok között. Lassan kipöfögünk a kikötő girbegurba csatornáin, kiérünk a „nagy vízre” és a kétméteres viking archaikus mosollyal az arcán, oldalvást lesvén a szárazföldi patkány reakcióját, teljes gázt ad. A kis „pléhladik”, égnek lökve az orrát, száguldani kezd a sűrű, átláthatatlan ködben. Kétnapos interjút beszéltünk meg, így abban a hitben voltam, hogy a belvárosi lakásában fogunk beszélgetni, hiszen azt mondta: „Nálam.”
– Elárulná, hová megyünk, vagy titok? – Hozzám – feleli titokzatosan, le sem véve szemét az iránytűről és az órájáról. Negyvenpercnyi száguldás után egyetlen szempillantás alatt felszáll a köd, és teljes csodájában kitárulkozik a szigetvilág. Tükörsima víz, egy „kishercegnyi” méretű sziget, amelyen csak egyetlen óriási fenyő él, sziklaszigetek, és néhány „igazi”, fűvel, fákkal, bokrokkal a fedélzetén. Befordulunk a legnagyobb sziget kikötőjébe.
– Megérkeztünk. Itthon vagyunk – mondja. – Tíz- hektárnyi csend és nyugalom. Egyetlen faház áll rajta, a két kezemmel építettem, amikor megvettem a szigetet. Csak szerszámot és szögeket hoztam, a többi itt termett. Ugye, érti, hogy miért jöttünk ide? Itt valóban megidézhetjük Attila szellemét.
Ove Berglund 1940-ben született Stockholm városának peremén. Édesapja bányász volt, édesanyja pedig takarítónő, aki mosást is vállalt. Egy parányi, egyszobás lakásban éltek négyen a húgával együtt. A külváros általános iskolájában tanult, ő volt a példakép, jelesnél rosszabb jegyet sohasem vitt haza. A gimnáziumban is mindig évfolyamelső volt – így kellett lennie –, mert osztálytársai mind polgári és felsőfokú végzettségű családok sarjai voltak és csak a tudásával tudott magának rangot szerezni. Az orvosi egyetemre azonnal felvették, és mivel itt is kiváló eredményeket ért el, állami ösztöndíjas lett.
Summa cum laude diplomázott, majd pár éven belül molekuláris biológiából tette le nagydoktori vizsgáját. Huszonévesen – egyetemi tanári rangban – kutató biokémikusként kapott munkát az egyetemen. Ő vezette az intézet DNA-kutatócsoportját. 1978-ban állást ajánlottak neki az Egyesült Államokban a seattle-i genetikai kutatóközpontban. Itt fordult érdeklődése az AIDS-kutatás irányába. Két év múltán hazatért, és azonnal kinevezték a Karolinska Intézet AIDS-kutató csoportjának vezetőjévé. Tízévi kutatás után „megszólalt benne az orvos”. Nem teketóriázott, azonnal áthelyeztette magát a dél-stockholmi kórház AIDS-betegeket ellátó osztályára. Csak rövid ideig volt főorvos, szinte rögtön kinevezték osztályvezető főorvosnak.
– Amikor eljöttem a Karolinska Intézettől, akkor ott még kéthetente meghalt egy-egy AIDS-beteg. Amióta itt vagyok a dél-stockholmi kórházban, emlékezetem szerint nem halt meg senki a HIV-fertőzöttek közül. Meggyógyítani nem tudjuk őket, de megállítjuk a kórt, felerősítjük a betegeket és mehetnek haza. Csak kontrollra kell néha bejönniük.
– Ön szerint ez megérte a cserét?
– Nekem ennél nem kell több. Sok orvos érett be mellettem, így aztán most már nyugodtan nyugdíjba mehetek. Van két gyermekem, három unokám, egy szigetem, egy macskám és egy remek élettársam. Most már teljesítettem a svéd hagyomány által mindenkire kirótt kötelezettséget is. Mi hobbinak hívjuk, de itt ez a szó nem azt jelenti, mint másutt a világon. Nem a szórakozás egy formáját, hanem azt, hogy minden embernek tennie, alkotnia kell valami maradandót, amit örökül hagy a világnak, és ennek a „valaminek” egyrészt nem szabad kötődnie a pénzkereső hivatásához, másrészt a lehető legtökéletesebbnek kell lennie. Legalábbis erre kell törekedni. Idő van rá: egy teljes élet… – zárta le gondolatait, így summázva élete történetét.
– Ezt most úgy kell értenem, hogy ön csak hobbinak tartja azt a tettet, amire fél évszázada egyetlen svéd költő, műfordító sem vette magának a fáradságot, és lefordította – méghozzá szerintem zseniálisan – a világ egyik legnagyobb költőjének, József Attilának ötven versét?
– Nem értett meg. A hobbi nem értékmérő szó. A hobbi eredményének jobbnak kell lennie, mint az ember összes hivatásbeli tettének! És nemcsak ötven versét fordítottam le Attilának, hanem legalább nyolcvanat. De csak ötvenet jelentetek meg, mert a többi még nincs kész.
– Mennyi ideig foglalkozott ezzel az ötvennel?
– Négy évig. Valójában megértem a hivatásos lírikusokat, hogy nem vágtak bele, hiszen biztosan éhen halnának, ha ilyen lassan dolgoznának.
– Korábban is foglalkozott irodalommal?
– Igen. Adtam ki már néhány könyvet, de az mind próza volt, bár tisztességesebb, ha azt mondom, hogy szerkesztettem őket, mert egyik-másik más valaki témája volt. Úgy kaptam kazalba hányva. Mást is jelentettem már meg, de ne beszéljünk róla. Lényegtelen. Ha összehasonlítom a ráfordított energiát, szeretetet és az eredményt, akkor ezeknek semmi közük a József Attila-kötethez. Más a lépték.
– Hogy kezdődött? Mikor hallott először magyar szót?
– Az első magyar szöveg, amivel találkoztam, József Attila Tiszta szívvel című versének utolsó versszaka volt – írásban.
– Írásban? Hiszen nem is érthette, azt sem tudhatta, hogy hangzik…
– Ez igaz, de valami mégis megragadott. Vizuálisan… Igen, vizuálisan. Nem tudom, mi, nevezzük, aminek akarjuk. Mindenesetre azonnal mániákusan keresni kezdtem József Attila verseinek svéd fordításait. Tudomást szereztem róla, hogy Georg Klein, a legkitűnőbb svéd esztéta és esszéista – aki különben maga is kiváló kutatóorvos – megjelentetett anyagokat József Attiláról. Azonnal kapcsolatba léptem vele, és megkérdeztem tőle, hogy honnan ismeri a verseket, mert én nem találom a forrást. – Mivel nincs is, nem csoda – mondta nevetve. Így derült ki számomra, hogy a legjobb svéd esszéista egy magyar emigráns, aki 1956-ban szökött Svédországba. Az első találkozásunkkor hoszszan beszélt a költőről, majd felolvasta József Attila valamennyi svédre fordított versét svédül és magyarul is. Borzalmas volt. Lehet, hogy a tartalmuk azonos vagy hasonló, de a fordítások csengése, zenéje, levegője köszönő viszonyban sem volt az eredetivel, azt hallottam. Azonnal szilárd meggyőződésemmé vált, hogy ezeket a verseket én sokkal jobban le tudnám fordítani. Sőt le is fogom fordítani, mert meg kell tennem.
– Honnan ismeri a verstant, a költészet szabályait? Hol tanulta meg?
– Nekem a költészet, a versek olyanok voltak mindig, mint a levegő. Kellettek az életemhez. Kutató típus vagyok, teljesen nyilvánvaló volt, hogy ha a verseket ennyire szeretem, akkor ismernem kell a mögöttes, a „szakmai” vonatkozásokat is. Mint a gyerekek: én is kényszert éreztem, hogy megnézzem, mi van belül. Az ógörögöknél kezdtem és Ginsbergnél fejeztem be. Amit az ember nagyon szeret, azt nem kell bemagolnia, elég, ha egyszer elolvassa. Örökre megragad.
– Mi lehet az oka, hogy sok svéd orvos egyben író, költő is?
– Az igazi orvos nemcsak a testtel foglalkozik, hanem a lélekkel is. Hiszen egy ez a kettő… A lélek, vagy ha úgy tetszik, a test legerősebb, legjellemzőbb megnyilvánulása a művészet és benne a költészet. Minden ember emlékképei között vannak sötét vagy üres ablakok. A sötétek tudatosak, az üreseket kitörölte a lélek önvédelme, annyira fájdalmasak voltak. A nagy költők ezeket az üres vagy sötét ablakaikat verseikkel töltik ki. Ha jó orvos vagyok, akkor keresnem kell a beteg sötét ablakait, mert ezek azok a súlyos stresszokozók, amelyek a kórok melegágyai. De lehet, hogy csak egyszerűen humanisták vagyunk. Nem mindegy?
– Önnek is vannak fekete vagy üres ablakai?
– Nincsenek – mondja Ove Berglund, és jót nevet hozzá.
– És ha én azt mondom, hogy találtam egyet-kettőt? A koldusszegény gyerekkor, az édesanya, aki mosónő volt, és onnan hozta a vacsorát a családnak, ahol épp dolgozott? Ugye megengedi, hogy feltételezzem: ez a közösség is közrejátszott abban: pontosan József Attila verseit érezte kötelezőnek tökéletesen lefordítani?
– Erre nem is gondoltam. Látja, milyen érdekes! Még a kutató sem képes eredményesen kutatni önmagát. Azt hiszem, igaza van. Ezek a fránya ablakok okozzák a kényszerítő belső tüzet. Sokat dolgoztam narkománokkal, AIDS-esekkel, és mindet égette valami belülről, de ők nem akarták tudomásul venni ennek az okait. Nem akarnak megszabadulni. Miért? Jó kérdés.
– Kit hívott segítségül a fordításokhoz? Hiszen nem tud magyarul.
– Kit? Kiket! Három magyar barátomtól kértem a nyersfordításokat. Egy orvos kollégámtól, egy, az osztályomon dolgozó ápolótól, aki jó barátom, és egy régi magyar színész-rendezőtől, aki itt is szerzett egy tanári diplomát. A két első barátomtól szó szerinti fordításokat kértem, hogy összevethessem őket, de az angol fordításokat is kontrollként használtam. A harmadik barátommal végigelemeztük a versek minden egyes szavát, mondatát, és megkerestük a mögöttes értelmet, azt, ami tulajdonképpen a lényeg. Sokszor jártam Georg Kleinnél, és kértem a lektori véleményét. Amikor kész voltam harminc verssel, elmentem Magyarországra, és felkerestem Szabolcsi Bencét. Hihetetlen megnyugvás volt, amikor láttam az örömteli mosolyát, de főleg, amikor azt mondta: Felismerek minden verset, amit olvas! Tudom, melyik melyik.
– Hogyan tudta ezt összehozni? Miként lehetséges, hogy svédül ugyanúgy csengenek a versek, mint magyarul? Nem áldozta fel a textus egy egy részét a hangzás kedvéért?
– Nem. Soha, egyetlen esetben sem. A szöveg is ugyanaz, bár igaz, hogy néha hetekig kerestem, hogy egy-egy szónak melyik szinonimája az, amelyik hangzásában és szótagszámában is azonos…
– Hivatalos magyarországi forrásból is kapott segítséget?
– Amikor kész voltam a kötet anyagával, felhívtam, majd felkerestem a magyar követség kultúrattaséját. Elmondtam neki, mi járatban vagyok, gondoltam, ha már én adom ki a kötetet, akkor számíthatok némi segítségre. Tévedtem. Nem is értette, hogy mit akarok, se svédül, se angolul nem beszélt elfogadhatóan. Persze lehet, hogy nem akarta megérteni. Aztán elmentem Magyarországra, hogy megnézzem a József Attila-kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ott nagyon kedvesek, előzékenyek voltak, adtak fénymásolatokat is. De másutt, például a kulturális minisztériumban senki sem mutatott érdeklődést. Csak a portásig jutottam el.
– Milyennek tartja a magyar nyelvet? Hogy tetszik, ha ugyan tetszik?
– Egzotikusnak, de azt nem tudom megmondani, hogy szép-e vagy nem, mert ahhoz már – hiába nem értem – mégis túlságosan az enyém. Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.
– Hány magyart ismer személyesen, közelebbről?
– Tizenkettőt. Mindannyian akadémiai végzettségűek. De nagyon sok magyar bevándorlót ismerek. Elképesztőek! Egytől egyig minden magyar, akivel öszszehozott a sors, analizáló egyéniség volt, a gondolkodási sebességük pedig szinte követhetetlen. Megdöbbentett, amikor megtudtam, hogy a számítógép, a hidrogénbomba, a dinamó, a használható helikopter és még rengeteg dolog magyar ember találmánya! A magfizika területén pedig ugyanúgy verhetetlenek voltak, mint ma a programozásban. Kevesen tudják, de a magyar és a svéd történelemnek sok érintkezési pontja van. Az első svéd aranypénzeket körmöci pénzverdékben készítették. Buda felszabadításakor a törökök ellen egy svéd huszárezred is harcolt, 1918 után pedig a király nélkül maradt Magyar Királyság a svéd uralkodóházzal folytatott tárgyalásokat egy király „importálásáról”, de a mai svéd ötszázkoronáson is egy magyar van: egy Polhem nevezetű építész, akit eredetileg Pálházinak hívtak, és harmincéves kora körül került ide. Nos, én mindezt mindenkinek elmesélem, akinek csak tehetem, de az egyetemes magyar művészet iránt is igyekszem felkelteni a svédek érdeklődését.
– Mi lesz az európai kis nyelvek sorsa az unión belül?
– Egy darabig élni fognak, azután kétnyelvűség következik, végül pedig az angol egyeduralma. Sajnos… De addig még fordítgatok.
– Hányszor járt Magyarországon?
– Csak kétszer. Először egy küldöttséget vezettem, elvittem magammal Katona Lajos barátomat, ő az, aki ápoló az osztályomon. Elutaztunk a szüleihez, egy szabolcsi kis faluba. Csodálatos élmény volt… A vonaton utazva Lajossal éppen a Mondd, mit érlelt veséztük ki, és fennakadtunk a kapszli szó értelmezésén. Lajos az utasokhoz fordult segítségül. Megható és egyedülálló volt az a lázas segíteni akarás, amit ott tapasztaltam. Másodszor most nemrégen, tavasszal voltam Budapesten a kötettel kapcsolatban. De minek? Most meg hogy menjek? A nyelvet nem ismerem, a szállodákat utálom, ugyan hova menjek? Kihez?
– Miért saját kiadásban adja közre a kötetet?
– Két oka van. Az első az, hogy nem voltam megelégedve a kiadók ajánlataival a küllem, a példányszám és a megvalósítás időtartama miatt, a másik pedig, hogy már rég van egy saját kiadóm Tüzes Könyvek néven. Magamnak jobb ajánlatot tudtam tenni, könynyen megegyeztem magammal.
– Mikor lesz a bemutató?
– Még a könyv megjelenése előtt a stockholmi Magyar Házban lesz egy felolvasóest az anyagból, de az igazi premier az egyik fővárosi színházban lesz karácsony előtt. Itt már a könyv is jelen lesz egy svéd és egy magyar színész, valamint jómagam kíséretében.
– Lesz folytatás?
– Tavasszal nyugdíjba megyek. Persze. Folytatom. Az az igazság, hogy kacérkodom Ady Endrével és Kosztolányi Dezsővel is – mondja szinte szégyenlősen és suttogva, nehogy megzavarja a kora esti szürkület hozta mélységes csendet. Aztán már csak hallgatunk…