Kötéltáncok

Eger, ez a festői barokk város, noha katolikus egyházi méltóságok székhelye volt, soha nem vetette meg a világi színjátszást. Egymást követték itt a vándortársulatok, ám állandó kőszínháza csupán 1904-től van. Akkor már negyven esztendeje tervezgették a nagy beruházást – s talán az építkezés kultúrmisszió jellegét is bizonyítja, hogy az épület tervezői, Légmán Imre és Bárány Géza nem fogadtak el munkájukért honoráriumot. A teátrumot Szent István ünnepén avatták fel, s ki más is írhatta volna a nyitó darabot, mint Gárdonyi Géza, mégpedig Dobó István szelleme címmel. Négy évvel később az épületbe került társbérlőként az első egri mozi is. Számos nagyság játszott e falak között, a háború után államosított színháznak azonban csak 1955. október 23-án (!) lett új társulata. Ekkor megismételték a Gárdonyi-bemutatót, amelyen Gárdonyi Sándor, az író fia is megjelent. Azóta nevezik az egri teátrumot Gárdonyi Géza Színháznak. Ám ez az időszak csak tizenkét évig tartott: 1967-től 1985-ig befogadó színházként működött, főleg a miskolciak tájoltak itt. Szikora János kezdte, majd Gali László folytatta a társulatépítést, 1993-tól pedig a város helyett Heves megye lett a fenntartó. Az épület rekonstrukciója 2000-ben fejeződött be.
Manapság a társulat széles repertoárral rendelkezik. Nemcsak a nagyszínházban, de stúdiószínpadon is játszik, s nem elhanyagolható a nyári Agria játékok sem. Molnár Ferenc, Sarkadi Imre, Márai Sándor, Tennessee Williams, Shakespeare, Csehov, Heinrich Böll, Arthur Miller éppúgy színpadot kap itt, mint kortárs magyar szerzők, például Kőrösi Zoltán. A színház látogatottsága 95 százalékon felül van – ez évi nyolcvanezer nézőt jelent. Tavasszal megrendezik a monodráma-fesztivál mellett a már hagyományos évadkeresztmetszetet is.
A Jászai-díjas Csizmadia Tibor már a harmadik évadját tölti Egerben igazgató-főrendezőként. Nem először van vezetői helyzetben: Szolnokon négy éven át volt főrendező 1985-től, s ő volt annak a háromfős csapatnak a művészeti vezetője is a kilencvenes évek közepén, amely egy sikeres pályázatot követően a Népszínházat Budapesti Kamaraszínházzá formálta át. Szabadúszó időszakaiban ezenkívül rendszeresen vállalt rádiós feladatokat, továbbá a Színművészeti Egyetemen és két főiskolán (köztük jelenleg az egri Eszterházy Károly Főiskolán is) színházesztétikát tanít. A helyi felsőoktatással, mint mondja, amúgy is élő a színház kapcsolata – ez is beletartozik a népszínházi koncepcióba, sok más mellett stúdió-előadások egyik célközönségét találják meg a diákok között. Amúgy pedig a Gárdonyi Színháznak művészeti mindenesnek kell lennie, ami a direktor szerint nagy vonalakban annyit jelent, hogy nem illik a publikumon kísérletezni. A társulat ugyanis a legszélesebb nézői rétegekre számít – ebbe azonban bőven beleférnek olyan darabok is, mint a Száz év magány, az Elveszett paradicsom vagy a Három nővér. Hála az egri közönség kíváncsiságának és érzékenységének, minden nagyszínházi produkció megéri legalább a huszonötödik előadást – a felnőtt- és gyermekközönséget egyaránt megérintő Valahol Európában musical pedig már a hatvanadik előadás felé tart.
A társulatépítés mostanára nyugvópontra jutott. Stabil egzisztenciák, népszerűségek jöttek létre, amelyeket az igazgató sem kíván megkérdőjelezni. Ugyanakkor szívesen szerződtet fiatalokat, olykor egyenesen a Színművészeti Egyetemről; de sikerült azokat a harminc és negyven közötti művészeket is ide kötni, akik korosztályilag hiányoztak a társulatból. Eger vonzereje egy friss diplomás számára arra a tapasztalatra épül, hogy színészetet csakis vidéken van mód elsajátítani. Akik ide szerződnek, bíznak magukban és bíznak a lehetőségeikben, hogy nem fognak petrezselymet árulni, folyamatosan színpadon lesznek.
Idillről persze szó sincs, de Csizmadia Tibor szerint konfliktus nélkül nem is színház a színház. Miközben a nézői visszaigazolásnál nincs fontosabb, állandó küzdelem folyik például a költségvetés körül. Ám ez korántsem egri specialitás: a direktor természetesnek tartja, hogy harcolnia kell a színházi munka alapvető feltételeinek megteremtéséért. Ennek generális okát abban látja, hogy 1990 után megváltozott az elosztási szisztéma, folyamatosan kutatni kell a pénzforrások után. Például bevett módszerré vált a szakmai munka fenntartásához a pályázati úton történő pénzszerzés, holott a másik oldalon a színház műsortervében kötelezettségeket vállal bérletesei felé. Minden évad egyetlen kötéltánc – összegez az igazgató.
Vannak persze különféle megoldások, hogy mégse pottyanjanak le a kötélről. Ilyen például, hogy a sikeres nyári szabadtéri előadásokat behozzák a kőszínházba is. Ezek a produkciók már készen vannak, tehát lehet rajtuk takarékoskodni.
S hogy mi a Gárdonyi Színház, az egri színjátszás specialitása? Ezerféle ilyen van, de egyetlenegy meghatározható nincsen – állítja a direktor. Kulturális centrumról van szó, s él itt egy olyan közönség is, amely esztétikailag fogékony, melyet „könnyű táncba vinni”. Igénylik a magas szakmai nívót – megfogalmazni talán nem kell, de csalhatatlanul érzik, mikor igényes egy produkció, méltányolják az újszerű erőfeszítéseket. Erre épül a stúdióprogram, amely kétségkívül rétegközönségre számít – ám lényeges, hogy ne az előadás találja meg a maga közönségét, hanem a publikum a maga előadását.
2004-ben centenáriumot tart a színház: a mostani épület elődjének átadása szolgáltatja az okot a visszatekintésre. Lesz persze ünnepség is, de a hangsúly a tudományos, történeti feldolgozásra kerül. Azonkívül a teátrum a maga módján már december 19-én elkezdte az emlékezést: ősbemutatóként állította színre az Otelló Gyulaházán című produkciót. A Gádor Béla-féle sikeres film nyomán készült mű ugyan a hatvanas évekbe viszi vissza a nézőt, ám általánosabb értelemben is szól a vidéki színházi létről. A legáltalánosabb olvasata pedig egy elkoptatott közhely: bár mindig egy félig-meddig szakrális szertartás veszi kezdetét, amikor felgördül a függöny – azért valójában a színész is csak ember.