Az Európai Unióban kiemelt szerepe van a regionális politikának, a költségvetés csaknem egyharmada jut e területre. A politika létalapját az egyes országok és régiók közötti jelentős fejlettségbeli különbségek jelentik. Támogatást azok a régiók kaphatnak, amelyek fejlettsége az uniós átlag 75 százaléka alatt van. A támogatás elnyerésének a feltétele azonban a megfelelő önrész biztosítása, amelyre hazai viszonylatokban jelenleg semmi esély. Erről gondoskodik bankárkormányunk költségvetése. Hazánkban jelenleg a település és a megye nevesített területegységként szerepel az alkotmányban. Mellettük területi szinteket, a megye szint alatti kistérséget és a megye szint feletti régiót kell az EU-harmonizáció mentén megvalósítani.
Egyelőre mindkettő vita tárgya, és jobbára csak virtuálisan működnek. A kistérségeknek alulról kellene létrejönniük és megszilárdulniuk. Azonban az önkormányzatok a rendszerváltás óta inkább szétváltak, mint öszszefogtak. Az időleges együttműködést csak pénzforrások elnyerése hívta életre.
Meggondolandó, hogy a területfejlesztési forrásokhoz való hozzáférést csak a kistérségi társulások számára kellene biztosítani annak érdekében, hogy valóban térségi célokat támogassanak. Ez azt is jelenti, hogy a települési szempontú kiegyenlítő forrásfelhasználást, elosztást el kellene választani a területfejlesztési forrásoktól.
A régiók javarészt a hatvanas évekbeli, a szovjet rajonok mintájára elgondolt úgynevezett tervezési-statisztikai körzetek leporolt és újjáélesztésre váró változatai. Ezen új területi szint körül nem csitulnak a viták, mivel újból és újból előtérbe kerülnek a különböző érdekektől vezérelt vélemények.
Ezek a régiók létét, kialakulásuk módját, egységeik számát vitatják. Ez érthető is, hiszen a hazai közigazgatási múltban teljesen gyökértelenek, szemben az ezeréves múltú megyékkel. A régiók létrehozásának tulajdonképpeni igazi oka az uniós strukturális és kohéziós elnyerhető pénztámogatások megszerzésének reménye. Ez azonban megkívánná, hogy az e téren is teljesen tanácstalan kormány legalább azt tisztázza: hány régióban gondolkodik. A számháború során a jelenlegi hét helyett agyament alternatívaként az is felmerült, hogy a főváros kivételével az egész ország képezzen egy régiót. Miközben a nyugat-magyarországi lakosok Ausztriába járnak vásárolni, a keleti országrészben élők jelentős része munkanélküli, vagy létminimum alatti összegből tengeti életét. (Már ha eltekintünk a Kínába költöző multik után itt maradó Vas és Fejér megyei munkanélküliektől.)
1994 óta az állam számos olyan feladatot varrt az önkormányzatok nyakába, amihez a helyhatóságoknak soha semmi közük nem volt. Az áttestált feladatokhoz azonban nem biztosította a költségkeretet. A forráshiánnyal küszködő helyhatóságok csak vagyonfelélés révén tudták a folyamatosságot biztosítani. Az önkormányzati vagyonok azonban végesek.
Az előző évi központi bérintézkedések következményeként a csaknem százmilliárddal kevesebb központi költségvetés forráshiányát a települések nagy része utolsó vagyontárgyainak eladásával tudta kompenzálni. Az állam ígért, az önkormányzat pedig teljesítsen. Így növekedett az önkormányzatok kiszolgáltatottsága, minimálisra csökkent gazdálkodási önállósága.
A 2004. évi költségvetési tervezetben megjelenik a közoktatási normatívák csökkenése. Ez csak az e területen dolgozók létszámának leépítését eredményezheti. A tervezett áfaemeléshez képest a működéshez biztosított állami csökkenő támogatás hatására pedig az önkormányzatok által működtetett intézményrendszerben válságos helyzet alakul ki.
Ez év nyarán a tervezett személyi jövedelemadó miatt vita alakult ki a kormánypártok között. Tekintsünk most el attól, hogy egy 2000-ben általuk elfogadott törvényt akartak módosítani, a kiszámíthatóságot, jogbiztonságot mintegy szembeköpve. A többnyire a parlamentbe jutási küszöb alatt tanyázó ultralibertinus párt, kihasználva zsarolási potenciálját – hiszen nélküle nincs minimális parlamenti többség –, féléves koalíciós vita során „elérte”, hogy ne változtassák meg a közösen, előtte pár hónappal elfogadott jogszabályt. Ennek azonban ára volt: az egyéb adótételek megemelése, illetve csaknem ötvenezer köztisztviselő és közalkalmazott elbocsátása, amely már meg is kezdődött. A létszámleépítésből megtakarított pénz részben fedezné a koncepciótlan gazdasági egyensúlyvesztés hiányait. Mindeközben az erkölcsileg erősen kifogásolható módon vagyonához jutott úgynevezett ideológus kiépülő fideszes árnyékállamról vizionál.
Neuralgikus pontja önkormányzatiságunknak a főváros. Szükségszerű visszatérni az 1994 előtti állapotokhoz, a közgyűlésben a kerületi küldötteknek kellene helyet foglalnia. Így a forrásmegosztás kérdése sem lenne visszatérő gond évente. Az Arturo Uihoz méltó főpolgármesterünk megállítására szolgálna a Közmunkák Tanácsának felújítása, mely a kormány, a főváros, a kerületek egyeztetése alapján döntene átfogó fejlesztésekről. Persze ez nem csak a négyes metró kérdése lenne, amelyet mániákusan ismételget a tettek állítólagos embere.
A területfejlesztésnek hozzá kell járulnia az elmaradott térségek felzárkóztatásához, a munkanélküliség mérsékléséhez, az innováció feltételeinek javításához és a fenntartható fejlődés érvényesüléséhez. Mindezen célok megvalósításához számos jogalkotási és közigazgatási lépést kellene megvalósítani. Célszerű lenne egy önálló településfejlesztési koncepció készítése. Ez ma nem kötelező. Sem az önkormányzati, sem az építési törvény nem tartalmaz erre kötelező előírást. A törvény alapvetően a településrendezésre helyezi a hangsúlyt. A törvényi kötelezés megvalósításához nyilvánvalóan elsőként az önkormányzati törvény módosítása szükséges. Az ajánló jellegű feladatkörök közül a kötelező feladatellátásba kell áthelyezni a településfejlesztés kérdéseit. Mind a környezetvédelmi, mind a településfejlesztési tervezés kapcsán lényeges a térségi, regionális és országos programokhoz való illeszkedés biztosítása.
Közigazgatási nonszensz a területfejlesztés széttagoltsága. Számos minisztérium szava ügydöntő a földművelésügytől a belügyig, a munkaügytől a gazdasági tárcán át a kancelláriáig. Egy gazda szükséges. A területfejlesztésnek a környezetvédelemmel összehangoltan egy minisztériumban a helye, ahol a rendszerváltozást követően volt. Csak remélni lehet, hogy nem tűnne ijesztően nagynak e minisztérium az állatkerthez képest.
A vázolt közigazgatási káosz láttán a szakterület olyan teoretikusai, mint Magyary Zoltán vagy Teleki Pál, biztos megrémülnének. A többiekről és a megoldásról majd 2006 után.
A szerző szociológus (PPKE Szociológiai Intézet)
