Aki elvégezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet, művészdiplomát szerzett, és tanárai, mentorai tehetségesnek is tartották, joggal gondolhatja, hogy nem lehet előtte más cél, mint a nemzetközi pódium. A tehetség ugyanis, ha szorgalommal és szerencsével párosul, ki kell hogy törjön a szürkeségből. Az élet azonban nem logikai képlet. Már régóta sokan beszélték, tudták azt, amit a Daily Telegraph jeles zenekritikusa, Norman Lebrecht nyilvánosan is kimondott nagy ívű esszéjében: vége a klaszszikus zenei kultúrának. Az Európa Kiadó jóvoltából magyarul is olvasható könyv, a Művészek és menedzserek, avagy rekviem a komolyzenéért szerzője szerint a nyilvánvaló recesszió mellett egyre nagyobb hiány lett zenészegyéniségekből a világ pódiumain. A tökéletes technikával, kiváló hangszereken játszó muzsikusokat behunyt szemmel nem lehetett egymástól megkülönböztetni. Valami mást kellett tehát kitalálni.
Reméljük, Lebrecht túloz, és a valami más nem azt jelenti hosszú távon a világ zenei életében, hogy csak az extremitás (például a testi fogyatékosság) vagy a szexus hangsúlyozásával kelthető fel a közönség lankadó érdeklődése. Akik felismerték, pontosabban elfogadták, hogy ez is hozzátartozik a hírnévhez, ma még nem is csalatkoznak. Hogy csak a hazai kínálatot nézzük: Varnus Xavér a másságát demonstrálja, a Princess-lányok üveghegedűn játsszák a slágereket, az Ismeretlen Zongorista pedig nem nyilatkozik, miközben jelentős családi segítséggel próbálja növelni a személye körüli titokzatosságot. Könnyebb döntés előtt állnak azok, akik idejében felismerik, hogy tehetségük a komolyzenéhez kevés, a könnyűhöz viszont éppen elegendő. A többség azonban nem Galambos Lajos szeretne lenni, tehát zenészként, nem pedig médiasztárként boldogulna.
A szocializmus éveiben jobban odafigyeltek a fiatal tehetségekre, elvitték őket az Interfórum fesztiválokra. Itt indult valamennyi harmincöt év feletti zenészünk nemzetközi pályafutása. Ezt a kultúrpolitika az országkép szempontjából is fontosnak tartotta. Gedényi Ildikó, a Budapest Artists Management vezetője szerint nincs abban semmi különös, hogy a fiatal zenészek ma is hazai és külföldi karrierre vágynak. A helyzetük azonban nehéz, mert egyedül kell boldogulniuk. Igaz, nyitva vannak a határok, mindenki ott tanulhat, ahol akar (már ha van hozzá anyagi lehetősége is), de az útját magának kell megtalálnia. A hazai menedzserek ugyanis nem szívesen fektetnek be két-három évet és nem kevés pénzt, energiát egy-egy zenész bevezetésébe, mert biztosak lehetnek abban, hogy hamarosan átszerződik valamelyik reménytelibbnek tűnő nyugati impresszárióhoz. „Pedig azt a kapcsolatot is én szereztem neki” – mondja Gedényi Ildikó.
A piaci igény kétségkívül változott az utóbbi években. A karrierre vágyó előadóművész jól teszi, ha a zenélésen kívül valami érdekességet, extremitást mutat például ruházatában, viselkedésében. Emellett meg kell nyernie egy sor nemzetközi zenei versenyt (Kocsis Zoltán egyetlen nemzetközi versenyen sem indult), mert az is kell a szakmai életrajzban, így aki nem jó versenyzői alkat, hátrányba kerül. Szükség van még Gedényi Ildikó felsorolása szerint állóképességre, sokrétű repertoárra, de hasznos, ha azon belül van valami specialitása, továbbá kell tudnia viselkedni, zenei, szakmai környezetben boldogulni. A személyiség ma már, mondja a menedzser asszony, fontosabb, mint a technikai tudás.
A Danubia Nemzeti Ifjúsági Zenekar karmestere, a Liszt Ferenc-díjas Héja Domonkos meggyőződése szerint az igazi zenész elhivatott. Aki pedig milliomos akar lenni, menjen inkább brókernek. Mivel azonban a komolyzene mindig is üzleti alapon állt, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy elveszítettük a század eleji zenei nagyhatalmi pozíciónkat, mert a szellemi tőkét, a tehetséget elvitte a nyugati piac. Magyarországon amúgy is csak a hazatérő művészből lehet sztár. Az itthon maradottak pedig minden energiájukkal arra vigyáznak, hogy megtartsák pozícióikat. Emiatt a hazai zenei életben nem történt szerkezeti változás az utóbbi tizenöt–húsz évben. Továbbra is a haveri és az érdekkapcsolatok számítanak.
A karmester szerint abból a magyar zenei életnek semmiféle haszna nem származik, ha valaki a hazai muzsikusbér hússzorosáért külföldre szerződik. Sok a tehetséges fiatal, aki, ha egyszer megízleli a külföldi lehetőségeket, nehezen szánja rá magát a hazatérésre. Nagy baj, hogy a magyar zenei élet nem tud olyan perspektívát mutatni, amiért egy ifjú tehetségnek érdemes hazatérnie. Igaz, hogy Nyugaton nehéz elérni valamit, de ha sikerül, azután már megbecsülik az embert.
A Danubia, amint nevéből is kitűnik, ifjú, harmincon aluli zenészek közössége, többségüknek nem ez a zenekari munka jelenti a főállást. Az együttes évi hatvanmilló forintból gazdálkodik, amelyet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma mint fenntartó, illetve fő támogatójuk, a Pannon GSM bocsát rendelkezésükre. Ezért, hogy a tagok meg tudjanak élni, a koncertek között tanítanak vagy más zenekarokban zenélnek. A Fesztiválzenekar és a Nemzeti Filharmonikusok muzsikusain kívül ugyanis egyetlen zenekari zenész sem engedheti meg magának, hogy két hangverseny között kizárólag a következő fellépéssel foglalkozzon. Ezekbe a nagy, jól fizetett együttesekbe viszont nehéz bekerülni. Kis ország, kis pálya, kis pénz.
„Nem tudom felajánlani, hogy hagyják ott az állásukat, és csak a Danubiára figyeljenek – mondja Héja Domonkos –, mert mecénást a magyar zenei életben ma még nehéz találni, a komolyzene közönsége fogy, a média meg nem foglalkozik ezzel a területtel, mert úgy gondolja, hogy nem érdekli az embereket. Pedig valakinek vállalnia kellene, hogy propagálja a komolyzenei eseményeket.” Nálunk azonban a segítség igen kevés, a befektetésnek pedig legalábbis meg kellene térülnie. A hangszer drága (állami hangszert csak kevesen kapnak), a fizetés kevés – hatvanezer és kétszáznegyvenezer között mozog –, így nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a napi gyakorlás helyett a zenész inkább a pénzt hozó haknikat választja. Héja Domonkos szerint az is baj, hogy a tanárok ritkán jelölnek ki utat a tanítványaiknak, és nem is ambicionálják őket. Segítség nélkül viszont nehezen lehet felkészülni és eljutni azokra a nemzetközi versenyekre, amelyek a kitöréshez kellenének. Mert nemcsak a tanítványok, de a zeneakadémia tanárai is alulfizetettek, és nem lehet csodálkozni azon, ha fél évre elmennek külföldre tanítani. Tehetséges nemzet, sok kallódó tehetséggel. Pedig a magyar zenész itthon szeretne boldogulni, hírnévre jutni, véli Héja Domonkos.
Valóban alkati kérdés, hogy bírja-e valaki a nemzetközi karrierrel járó fizikai, szellemi és lelki megpróbáltatásokat. A rajongók vagy a laikus irigyek mit sem tudnak arról, milyen megterhelést jelent egy koncertsorozat, milyen mindennap másik városban, másik hotelszobában aludni, folyton úton lenni. Zsoldos Dávid igen fiatalon kóstolt bele ebbe az életbe, hiszen tizennégy esztendősen már külföldi hangversenyeken szerepelt szólistaként Moszkvától Los Angelesig. Tizenegy éves korától a különleges tehetségek osztályába járt, és részese volt annak a konjunktúrának, amelynek a kilencvenes nyitás után a magyar zenészek is haszonélvezői lettek. A lebontott vasfüggöny keleti oldaláról érkezett muzsikusok olcsón és jól játszottak, és rázúdultak Nyugat-Európára. A zeneszerető falvak, települések számára nem volt nagy anyagi megterhelés az ezermárkás fellépti díj kifizetése. Így az ifjú zongorista hamar bekerült a profik közé, bár végül nem vált profivá. Mondhatjuk, hogy nemcsak tehetséges, hanem szerencsés is volt, vagy jó családban született. Az indításon – mondja a nagy tapasztalatú Gedényi Ildikó – igen sok múlik. Kérdés, ki hogyan tud élni a szerencsével, meg tudja-e állni a helyét.
Zsoldos Dávid végül nem lett zongorista, pedig ha bírja az iramot, és ha nem jön közbe egy baleset, amely véget is vetett a zongorázásának, egyesek szerint talán Bogányi Gergellyel vagy Kelemen Barnabással együtt emlegetnék a nevét. Ezért inkább a zenei élet más területén próbálkozott, és létrehozta előbb a Fidelio című internetes honlapot, majd a havonta megjelenő Fidelio magazint, amely tartalmazza a teljes hazai koncertkínálatot. A szakma ismerői szerint nincs könnyű helyzetben, mert a pozícióikat féltő idősebb kollégák, a vetélytársak számára kellemetlen az agilis fiatalember térfoglalása. Zsoldos azonban azt állítja: éppen hogy nem a kiszorítással kellene foglalkozniuk a zenei élet szereplőinek, hanem a kis piac szélesítésével. Mert akkor mindenki elférne. Ehhez azonban nemcsak minőségi kínálatra, hanem minőségi kommunikációra is szükség lenne.
Magyarországon jelenleg öt zeneművészeti főiskola bocsátja ki növendékeit, ám egyiknek sincs sem energiája, sem pénze arra, hogy gondozza a tehetségeket. Elegendő ösztöndíj híján már a zeneakadémisták is haknizással töltik az idejüket ahelyett, hogy gyakorolnának, készülnének a művészpályára. Márpedig – véli Zsoldos Dávid – a szólista olyan, mint az élsportoló. A jó teljesítményhez rutinszerzési lehetőséget kell biztosítani számára, valamint kiváló fizikai és pszichikai állapotban kell lennie. Amúgy meg, s ebben nincs vita a zenészek között, a többség nem a hírnévért választotta a muzsikálást, hanem mert úgy gondolta, hogy valóban nemes, nagy dolog egy életen át Beethoven, Mozart és Liszt közelében élni. Ha pedig még ezért fizetnek is neki, szerencsésnek mondhatja magát.
Bár Zsoldos Dávid szerint a közönségsztár és a szakmai sztár nem minden esetben ugyanaz, sőt vannak olyan világhírű zenészeink, mint például Perényi Miklós, aki elviseli, de nem keresi a sztárságot, Gedényi Ildikó hisz abban, hogy az igazi tehetség megtalálja a maga felfelé vezető útját. Ehhez azonban mindenképpen szüksége lenne segítségre, indításra. Jó lehetőséget jelentenek mostanában a külföldi bemutatkozáshoz a magyar kulturális évadok, mert ilyenkor az állam is belenyúl a zsebébe, támogatja a művészek, együttesek utazását. Példaként említette Gedényi a közelmúltban Londonban rendezett, négy hangversenyből álló sorozatot, amelyen az Ewald Bass Kvintett, Bogányi Gergely és Kelemen Barnabás, Csalog Gábor és a Lignum trió öregbíthette vagy alapozhatta meg külföldi hírnevét.
Vezető zenészeink, a néhány sztár ma már jelentékeny gázsiért lépnek színpadra. Egy-egy fellépésért itthon egy–másfél millió forintot, külföldön legfeljebb tízezer, általában négy–hatezer eurót lehet kérni. A fiatalok legtöbbje azonban nemhogy gázsit nem kér egy-egy külföldi fellépésért, hanem fizetség nélkül is örül a lehetőségnek. A hazai koncertközönség közben fogy és öregszik, így nagy szükség lenne az utánpótlás kinevelésére. Ezt szolgálják azok a beavató koncertek, amelyeket Fellegi Ádám vagy a Fesztiválzenekar élén Fischer Iván celebrál. Gedényi Ildikó szerint nem a koncertmennyiség növelése a megoldás, hanem olyan zenei események kigondolása, amelyek közelebb hozzák egymáshoz a zenét, a muzsikust és a közönséget. Intimebb együttlétet teremtenek a CD és tévé elidegenítő világában.
origo.hu
Tiszta vizet öntünk a pohárba – ennyibe kerül egy lángos a Balatonnál
