Petrus de Palude (1280–1342) neves dominikánus szerzetes szentbeszédei a könyvnyomtatás hőskorában a legnépszerűbb kiadványok közé tartoztak. A párizsi egyetem tanára gazdag életművet hagyott hátra, halála után a legnagyobb sikert azonban prédikációival aratta. Bázeltől Kölnig számtalan nyomda adta ki a „Sermones thesauri novi”-t, és gondolataiból az akkori keresztény világban bizonyára bőségesen idéztek a kor szónokai, hiszen műveinek fennmaradt példányain a használat jó néhány maradandó jele látható ma is.
1483-ban Strasbourgban adták ki a Sermonest közelebbről nem ismert mester műhelyében, akit csupán munkái, illetve a fölhasznált betűkészlet alapján sikerült azonosítania az utókornak. Nagy üzletet jelenthettek Petrus de Palude szentbeszédei, hiszen évről évre újból megjelentette az ismeretlen nyomdász is a kötetet. Az 1483-as „szériából” jelenleg Magyarországon legalább öt példány van, ami a könyv kiemelkedő hazai népszerűségét mutatja.
E kiadásnak a kutatók előtt eddig ismeretlen példányán számtalan utólagos bejegyzés látható, és a lapszéljegyzetek jóvoltából a könyv ötszázhuszonegy éves történetének néhány részlete is rekonstruálható. Sajnos azonban a nyomtatást követő első száz esztendő eseményeiről szinte semmit sem tudunk. A könyv legrégebbi feljegyzése arról tudósít, hogy a kiadványt Újlaki Imre 1582-ben 3 florenzi forintért vette meg egy Demetrius nevű szónoktól. Demetrius concionator ismeretlen és azonosíthatatlan, azonban a vásárló Újlaki Imre életéről több forrásból is tudunk. Valamelyik székesegyház főesperese volt a kötet vételének idején. Később azonban váratlanul otthagyta az egyházmegyés papság életét és a számára egyre kecsegtetőbben alakuló karriert, lemondott mindenről, és Szent Ferenc ruháját öltötte magára. Igen sikeres hitszónok lehetett, meglepően rövid idő alatt a szerzetesi életben is vezetővé vált; két alkalommal is megválasztották tartományfőnöknek. A rendtartomány életének igazgatása ezekben az években, a török hódoltság alatti, három részre szakadt országban, nem csupán nagy megtiszteltetést jelentett, hanem hatalmas feladatot is. Tehetségére Wesselényi Ferenc özvegye, Szárkándy Anna is felfigyelt. Kiszemelte a barátot birtokai hitéletének rendbetételére, és arra kérte Újlaki Imrét, hogy a Szilágy megyében lévő, uráról rámaradt hadadi várában néhány szerzetestársával együtt telepedjenek le végleg.
Szárkándy Anna idősebb korára, megözvegyülten igen fontosnak tartotta, hogy birtokán a protestantizmus terjedésének gátat tudjon vetni. Ezért akarta letelepíteni a ferenceseket Hadadon. Amikor Újlaki 1582-ben a könyvet megvásárolta, még egyházmegyés pap volt, bizonyára szép jövedelmekkel. Anyagi helyzete jóvoltából a kor viszonyaihoz képest igen sok könyvre tudott szert tenni. Ezek egy részét vagy mindet – nem tudjuk – magával vitte a szerzetbe, de a köteteket nem tartotta magánál, hanem a szent szegénység nevében leadta a könyvtárba. Ez a szerencse, hiszen így maradhatott az utókorra egy sereg, hajdanában általa megvásárolt ősnyomtatvány és antikva.
Sajnos a könyv többi használója és díszítője már nem nevezte meg magát, de az bizonyos, hogy legalább három-négy ember is forgathatta és jegyzetelhette tele a XVI–XVIII. században latin és magyar nyelven Petrus de Palude művét. Vélhetőleg magyar szentbeszédekhez volt forrás a dominikánus szerzetes gyűjteménye, hiszen helyenként egyes részeket lefordítottak és kommentáltak a lapszélen. A hetvenötödik, húsvéti beszéd néhány gondolatát egy XVII. századi használó például így foglalta össze: „Mintha nem eg volt volna az ö Istenseghe embersegevel es ezenképpen nag kemen halalt zenved vala, mint ha cak ember volt volna es mint az ö ielen valo Istenseghe nem oltalmazza vala ö emberseghet a [halál] ellen.”
Újlaki Imre könyve valószínűleg a XVII. században került a ferencesek ősi, de a török által jócskán megrongált szécsényi kolostorába. 1686-ban települtek végleg vissza a szerzetesek a Nógrád megyei kisvárosba, és a ház vezetőinek, mindenekelőtt a legendás Bárkányi Jánosnak, Zrínyi Ilona bizalmasának és Rákóczi Ferenc egyik nevelőjének jóvoltából nem csupán a leromlott épület felújításának nehéz munkáját vezették, hanem gondosan ügyeltek a berendezésre is. Hamarosan értékes könyvtárat hoztak létre a kolostorban. Még egy rajz is fennmaradt a rendház iratai között, amelyik a XVIII. századi könyvtár polcait ábrázolja. Petrus de Palude szentbeszédgyűjteménye megbecsült darabja volt a bibliotékának, mert 1765-ben számtalan más könyvvel együtt ezt is újraköttették. Így jobban ellenállt az idő és a gyakori használat miatti romlásnak, viszont néhány bejegyzés a lapok körbevágásával örökre elveszett. 1774-ben pedig – mai kifejezéssel élve – „állományba is vették” a szentbeszédgyűjteményt, és a 65-ös „raktári számot” adták neki.
Szerencsére a kötet legfőbb dísze, az első adventi prédikáció elejére rajzolt díszes, zöld színű D iniciálé sértetlenül megmaradt, valamint a lapszéli indadíszből is látható valamennyi, bár ennek egy része szintén áldozatul esett a kötet körbevágásának. A dúsan kacskaringozó tökindákban azonban van valami szokatlan, mint ahogyan az iniciálé is különös. Az biztos, hogy a díszítés nem egy időben készült a kötettel, hanem később rajzolták be. Arra már nem maradt ideje vagy lehetősége az ismeretlen miniátornak, hogy a könyv többi, szabadon hagyott iniciáléhelyét is kitöltse. Ez a kezdeti díszítés az egyetlen; ezen kívül csak egyszerű vörös míniumbetűk és rubrumjelek láthatók a lapokon.
De ki lehetett ez az ügyes kezű rajzoló? A kérdést talán sohasem fogjuk megválaszolni, ám a kötet lapjait forgatva váratlanul ugyanezzel a zöld színnel találkozhatunk. Ez a nyom pedig érdekes felismerésre vezet. A zöld tollvonás nem más, mint egy lapszéljegyzet, méghozzá magyar nyelven! „Első tanulságunk arrol lezen, miképpen az gazdag embert az vilagg zerencheie vezodelomben vive be” – sajnos a mondat második felét már nem jegyezte le a használó. Ám ez a rövid félmondat is hatalmas segítség. Úgy látszik, a kötetet valaki a XVII. században igyekezett felékesíteni, kicsit utánozva a régebbi, más könyvekben megfigyelt XV. századi díszítéseket. Ám az iniciálé stílusa és az indadísz már magán viseli a készítés korának ízlését is. Talán egy kései magyar könyvdíszítő műhely nyomát őrzi a kötet. A rajzoló mindenesetre meglehetősen gyakorlott lehetett, és aligha ez volt egyetlen munkája. Az azonban szokatlan, hogy az iniciálé festője munkáját félretéve a könyv gyakorlatias felhasználójaként csöppet sem díszes lapszéljegyzeteket is készített saját maga számára. Egyszerre díszített és „rongált”. És főként nyomot hagyott számunkra, mely a középkori kolostori könyvkultúra újkori továbbéléséhez nyújt szerény adalékot.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
