Izgalmas korban született, bár vannak, akik szívesen megkímélték volna magukat a történelmi izgalmaktól. Nemcsak a határok jöttek-mentek, hanem az eszmék, a társadalmi rendek is. Mennyi jutott ezekből a családjának?
– Valóban határhoz közel, Szatmár vármegyében, Szamosangyaloson születtem 1928-ban. Apám, aki nyugalmazott főszolgabíró volt, az első világháborúban pedig huszártiszt, az 1920-as román megszállás után nem tette le a közigazgatási esküt, és átjött Magyarországra, ahol a nagyanyám elhanyagolt nyolcvanhárom holdján kezdte újraépíteni az életét, az egzisztenciáját. Ide születtem én egyetlen utódként, s mondhatom, tizenhat éves koromig idilli, álomszép gyermekkorom volt. 1939-ben kerültem gimnáziumba, előbb Nagykállóra, majd 1940-ben, Erdély visszatérése után Szatmárnémetibe, ahol 1944-ig, a front érkezéséig tanultam. Azután jött a menekülés a Dunántúlra, ahol édesanyám tragikus körülmények között meghalt, végül 1945-ben tértünk vissza Szamosangyalosra. Apám ismét rendbe tette a szétosztott birtok maradékát, én pedig készültem az érettségire, miközben két társammal, Domahidy Lászlóval és Tóth Lászlóval fegyveres ifjúsági szervezetet alakítottunk, hogy partizánként harcoljunk a Vörös Hadsereg ellen.
– Csupán tervezgettek, vagy akcióba is léptek?
– Oroszokat fegyvereztünk le, román határőrökkel kerültünk tűzharcba. Mindez a mai eszemmel persze rendkívüli és felesleges vakmerőség volt, de akkor a tizenhét éves fiatalemberek mindegyikének megvolt a maga oka arra, hogy bosszút forraljon. Épp a nyíregyházi sejtet szerveztük, amikor tapasztalatlanságunk miatt lebuktunk. A nyíregyháziak ugyanis igen „korrekten” jegyzőkönyvet vettek fel azokról a fegyverekről és egyéb harci eszközökről, amelyeket tőlünk átvettek, majd elmentek „Vesszen Rákosi!” feliratú röpcédulákat szórni. Az akciót házkutatás követte, előkerült a jegyzőkönyv, minket, a szervezőket pedig megtaláltak Mátészalkán, ahol akkor albérletben laktunk. Utóbb már tudható, az volt a szerencsénk, hogy Tóth Laci barátunk átment Erdélybe rokonokat látogatni, így a nagy fogásra, tehát mindhármunk leleplezésére és megbüntetésére még várniuk kellett a szovjet hatóságoknak. Ennek ellenére két hónapot töltöttünk el a felügyeletük alatt Debrecenben, ahol néha megvertek bennünket, az egyik nyíregyházi társunkat meg kitették vizes lepedőbe burkolva a fagyra, mert nem akart vallani. Mi sem voltunk hajlandók egy szót sem elárulni.
– Civil ember civil körülmények között nem tud elképzelni egyetlen olyan eszmét sem, amelyet ne árulna el kínzás hatására. Mi tartotta a lelket a tizenhét éves fiatalemberekben?
– Biztosak voltunk benne, hogy kivégeznek bennünket, így nem volt vesztenivalónk. Az egyik cellatársam pedig azt mondta: fiúk, csak azt ne lássák rajtatok, hogy féltek! Máig büszke vagyok rá, hogy tizenkét mátészalkai diákot nem mártottunk be. Végül két hónap múlva elengedtek bennünket úgy kezelve, mint megtévedt fiatalembereket. A valódi cél azonban, mint később kiderült, az volt, hogy hazacsalják Tóth Lászlót is, a harmadik társunkat. Haza is jött egy esztendő múlva, csakhogy akkor meg Domahidy ment el Ausztriába az édesanyjához. Megint csak ketten voltunk. A szovjeteknek ismét várniuk kellett. Végül 1947. május 8-án hazatért Domahidy Laci. Már az állomáson várták, mentek Tóth Laciért is. Én otthon készültem az érettségire, velem vártak, csak július 1-jén vittek el Szamosangyalosról. Tudtam, hogy számomra sincs menekvés, szökni pedig, talán ifjonti, romantikus lelkesedésemben, nem akartam. A bajtársaimhoz hasonló sorsot akartam vállalni.
– A magyar vagy a szovjet hatóságok voltak ilyen kitartóak?
– Mi az orosz parancsnoksághoz tartoztunk mindvégig, hiszen ellenük szervezkedtünk. Így kerültünk mindahányan előbb Debrecenbe, majd Budapestre az Esterházy, most az Ötpacsirta utcába. 1947. szeptember 5-én volt a tárgyalásunk. Húsz-húsz évet kaptunk, illetve Domahidy, aki már katonaviselt volt, huszonötöt. A vád: terror, diverzió és földalatti szervezkedés. Azért nem ítéltek halálra bennünket, mert 1947. augusztus 1-jén átmenetileg eltörölték a halálbüntetést.
– Ezt szokás életre szóló, pontosabban életet adó szerencsének nevezni. Feltehető, hogy ezek után meg sem álltak a Szovjetunióig.
– Novemberben kerültünk vonatra, a szállítmány fele magyar rab, a másik fele szökés közben elfogott orosz kiskatona volt. Sopronkőhidáról indultunk, és karácsonykor értünk Moszkvába. Az első lágerbe 1948. január 8-án kerültem. Időközben visszaállították a halálbüntetést. De el kell mondanom azt is, hogy a táborba való belépésünk után egyetlen orosz katona sem nyúlt hozzánk, minket nem bántottak. Cseljabinszkba kerültünk, az Urálba, ahol gyáralapot ástunk. Ha mínusz harminc foknál hidegebb volt, nem kellett munkára menni. Egy évig voltam ott, teljesen legyengültem, hiszen a koszt mennyisége a munka mértékéhez volt kötve, a munka pedig nem ment. A köztörvényes bűnözőktől 1949 márciusában különítettek el bennünket, akkor kerültünk Kazahsztánba, egy tizenhatezer foglyot őrző táborba. Itt télen is, nyáron is előfordult a negyvenöt fok, csak éppen egyszer hideg, másszor meleg formában. Tóth Lacival szinte végig együtt voltam. A lágerbe lefagyott lábujjal, legyengülve érkeztem, mert a vizes filccsizmát két hétig nem tudtam lehúzni. Tudja, ilyen helyzetben két német biztosan apátiába esik, de két magyar azt tervezgeti, hogyan jut majd haza. Arról beszélgettünk, hogy milyen társaságba járunk majd, milyen lesz a házunk, a kertünk, a könyvtárunk. Ezt a könyvtárat utóbb össze is szedtük mind a ketten.
– A derűlátás jellemző volt minden lágerlakó magyarra?
– Százhatvanan voltunk a táborban magyarok, nagyszerű, összetartó, tehetséges csapat. Segítettük egymást a bajban. Nekem mondhat bárki bármit a magyar széthúzásról, én tudom, megtapasztaltam, hogy nem igaz. Amikor Tóth Laci barátomnak súlyos májfertőzése lett, a többiek cukorra cserélték a napi kenyéradagjukat, és neki adták. Így gyógyult meg. A 160 magyarból 158 hazajött. Nekem nem volt nehéz elhinnem, amit 1956-ról meséltek, hogy a betört kirakatokból hetekig nem tűnt el az ékszer. E százhatvanból került ki a tábor legjobb orvosa, pékje és zenésze, hiszen velünk raboskodott a kiváló cigányprímás, Berkes Bandi, aki azért került lágerbe, mert a sok utazása miatt kémnek kiáltották ki. Mint nagyon veszélyes embert, húsz évre ítélték. És magyar volt a tábor legjobb portrérajzolója is. Én magam.
– Ez a tudása csak ott derült ki?
– Mindig jó rajzoló voltam, de legfeljebb lovakat mertem rajzolni. A barátom biztatott, hogy rajzoljak portrékat, menynyire örülnének a rabok családjai, ha megörökíteném szeretteiket. Nagyon gyorsan beindult az üzlet. Ezután dolgoznom sem kellett, csak rajzolnom, portrét, barakkdekorációt, tájképeket a falra. Öt gondtalan évet töltöttem el. Az öreg parasztnak, aki nem akarta keseríteni a családját, szép ruhát és sima arcot rajzoltam, és mivel meg tudtam magyarázni az őrkatonának is, hogy ezzel valójában a láger „propagandistája” vagyok, nem pedig árulója, védettséget szereztem. Emellett kaptam egy nagy ajándékot is: Valja barátom, egy orosz költő megismertetett Lermontov költészetével.
– Sztálin halála után elindulhattak hazafelé a lágerek lakói. Elkezdődhetett végre a felnőttélete?
– Hruscsov 1953 őszén engedte haza a külföldi rabokat, aztán 1955-ben érkezett a második turnus. Én a kettő között, 1954-ban szabadultam – egyedül. Tehát egyedül kellett elintéznem minden papírt, minden formaságot. Csakhogy a kérvényeimre, a beadványaimra két évig nem kaptam választ a magyar követségtől. Ott kellett maradnom, immáron szabad emberként. Szerencsémre a volt lágerparancsnokom, aki Szombathelyen is szolgált, szerette a magyarokat és segített. Elhelyezett a helyi tűzoltó-parancsnokságon csapattisztként, sőt felelősséget is vállalt értem, mintha a fia lennék. Később ez az ember a Kazah Köztársaság belügyminiszter-helyettese lett. Az Aktász nevű bányásztelepen akinek munkahelye, annak lakása is volt. Így kaptam lakást, és hamarosan a telep egyik kedvence lettem. Egyrészt azért, mert bárki megbüntethető lett volna tűzvédelmi szabályok áthágásáért, mivel a kicsi telkeken nem tudták betartani a szigorú előírásokat, én viszont nem büntettem, másrészt pedig azért, mert a „gonosz és aljas generalisszimusz”, Sztálin áldozata voltam.
– Tovább tartott tehát az utazás, mint kellett volna. Meddig és mire kellett még várnia?
– Egészen 1960-ig. Feleségül vettem ugyanis egy szintén lágerviselt lengyel lányt, aki szovjet állampolgár volt, és akit nem engedtek ki az országból. Addigra már született két gyermekünk is. Egymás után írtam a kérelmeket, hogy hazajöhessek, de csak 1958-ban engedélyeztek egy hónap szabadságot. Azután a következő évben is. Ügyintézés közben ismerkedtem meg a moszkvai magyar nagykövetségen Fekete György külügyi attaséval, aki segített. Így kapta meg a feleségem 1960 márciusában a magyar állampolgárságot jelentő útlevelet.
– Elindult tehát a karagandai tűzoltótiszt haza, a semmibe. Nem félt, hogy olyan világot talál, amelyben el sem tud igazodni?
– Valóban a semmibe érkeztünk. Albérletben laktunk, kocsikísérő voltam egy évig egy nagykereskedelmi vállalatnál, majd még egy évig betanított munkás a kőbányai porcelángyárban. De értelmiségi pályára vágytam. Jelentkeztem az első „íróasztalos” munkahelyre egy újsághirdetés nyomán, ez volt a Szerszámgépipari Művek fejlesztőintézete, ahol orosz műszaki fordítót kerestek. Nézegette az önéletrajzomat a személyzetis, látta, hogy egykor lágerlakó voltam. Mondja, hogy erre a politikailag, nemzetbiztonságilag kényes posztra nem vagyok alkalmas. Mutattam hát neki, hogy ha az oroszok megtettek tűzoltótisztnek, ha a szovjet belügyminisztérium megbízott bennem, mi kifogásuk lehet ellenem a magyar elvtársaknak. Ez hatott. Ennek az íróasztalnak az árnyékában lettem orosz műfordító.
– A műszaki és a műfordítás azonban még messze vannak egymástól. Az orosznyelv-tudását kétségkívül a fogságnak köszönheti. De hogy nem lett elege mindenből, ami az oroszokkal kapcsolatos?
– Valóban szinte anyanyelvi szinten megtanultam oroszul, és az ott eltöltött években megismertem és megszerettem az orosz embereket is. Rendes, tisztességes fajta. S mert vonzott az irodalom, híve lettem Lermontovnak, elkezdtem csiszolgatni A démon korábbi magyar fordítását. Addig-addig korrigáltam, míg a szöveg az enyém nem lett. Bementem vele az Európa Kiadóba. Ez 1966-ban volt, amikor még nem lehetett csak úgy az utcáról bekerülni egy ilyen neves műhelybe. Nézegették a papírlapokat, és mondták, majd értesítenek. Még a lépcsőházban voltam, amikor utánam szaladtak, mert mint kiderült, többen is olvasgatni kezdték a fordítást, és megtetszett nekik. Kérdezték, mikor leszek kész vele teljesen, kérdezték azt is, hol tanultam a verstant, a mesterséget, mert a szöveg minden szabálynak tökéletesen megfelel. Egy részlet rögtön be is került A démonból a klasszikus orosz költők antológiájába. Így ezzel a munkával avattak műfordítóvá. Mostanáig hetven, XVIII–XX. századi orosz költő négyszázötven versét fordítottam magyarra, valamint hat nagy elbeszélő költeményt, közöttük az Anyegint, amelyet Áprily Lajos után merészeltem újrafordítani.
– Hogy a költészet fogta meg, az az önben lappangó, olykor talán elő is törő költőről árulkodik?
– Bár magam soha nem verseltem, érdekes módon mindig a versfordítás ment könnyebben. Mivel soha nem ez volt a kenyérkereső foglalkozásom, hiszen 1974-től már elismert szinkrontolmácsként dolgoztam, utazhattam, ezért mindig csak azt fordítottam, amihez kedvem volt. Ami tetszett. Az Anyegint pihenésként fordítottam le egy év alatt harmadik műszakban, késő este. Orosz barátaim szerint ez a világ legjobb Anyegin-fordítása. Azt mondták, eddig senkinek sem sikerült ilyen közel kerülnie Puskinhoz. Ezért kaptam meg 1998-ban a Barátság Érdemrendet, a legmagasabb orosz kitüntetést, amelyet külföldi állampolgár átvehet. Igen furcsa volt látni Moszkvában a kiplakátolt nevemet, hallgatni és olvasni, hogy „fővárosunkban tartózkodik a neves magyar műfordító”, aki ahelyett, hogy az elszenvedett megpróbáltatásokért gyűlölné az oroszokat, még fordítja is az irodalmukat. Jellemző az évtizedek alatt kialakult reflexeimre, hogy a tiszteletemre rendezett fogadáson majdnem elkezdtem fordítani a beszédeket, mert szokatlan volt, hogy valami rólam szól, hogy nem közvetítő, hanem főszereplő vagyok.
– E történet végén minden jóra fordult. Vagy ez csak a látszat?
– Nem az. Szerencsés voltam egész életemben, az az ember, akinek még a baj is a javára vált. Többszörösen visszakaptam az élettől, amit elvettek tőlem. Sztálin elvtársnak köszönhetem, hogy megtanultam oroszul, hogy érdekes életet élhettem tolmácsként, jól kerestem, hiszen a legjobbak, a jegyzettek között voltam idehaza, hogy megismerkedtem az orosz irodalommal, és fordító lettem. Mindezek nélkül rosszul fizetett történelemtanár lettem volna vagy állatorvos, aki a sarat dagasztja. Végeredményben makkegészségesen kerültem haza. Ma is lovagolok, úszom, futok, és Rákoshegyen remek társaságban vagyok. Végre csak a műfordítással foglalkozhatom. Tolmácsként utoljára tavaly, a Terror Háza előtti nagygyűlésen „dolgoztam”, ahol a KGB börtönét megjárt Vlagyimir Bukovszkij beszédét fordítottam a tömegnek. Azt hiszem, ez volt életem legnagyobb fellépése.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
