Az amerikai vezetés meglehetősen későn, 2003 októberében hirdette meg új koncepcióját, miszerint a terrorizmus elleni harc nem pusztán katonai síkon folyik: a terrorsejtek mellett azokat a gazdasági és szociális körülményeket is fel kell számolni, amelyek a terrorizmust létrehozzák vagy fenntartják.
Ez a háború azonban lehet, hogy bonyolultabb lesz az iraki inváziónál.
A legtöbb iszlám ország lakossága húsz év alatt megduplázódott, évről évre új és újabb nemzedékek lépnek ki a munka világába – reménytelenül. Épp ezért a terrorszervezetekkel való küzdelem hadszíntere is áttevődik a bukott államokból (Szomália, Afganisztán) a túlnépesedett, tervszerűtlenül burjánzó, működésképtelenné váló megalopoliszokba (Isztambul, Bagdad, Karacsi, Manila, Jakarta stb.).
Földrajzi helyzete, a szegénység, a határviták, a rövid távú politikai célok és az autoritárius posztszovjet vezetők miatt az Al-Kaida vezetői korábban Közép-Ázsiát és a Csecsenföldet tartották ideális helyszínnek akcióik számára, ám a szervezet, a fentiek logikája szerint, most ezekre az ázsiai nagyvárosokra összpontosít.
Az Al-Kaida vezetőjét, Oszama bin Ladent nem sikerült kézre keríteni, s a hálózat agytrösztjét alkotó egyiptomiak, Ajman al-Zavahiri és Szaif al-Adel, a szövetség biztonsági főnöke sincsenek amerikai kézen. A pakisztáni hatóságoknak ugyanakkor tavaly márciusban sikerült elfogniuk Khálid sejket, az Al-Kaida harmadik emberét és a szervezet mintegy ötszáz tagját.
Bin Laden hollétéről továbbra sincsenek megbízható értesülések. A tálibok rejtélyes vezetőjével, Omár mollával ellentétben, aki feltehetően Afganisztán és Pakisztán határán, a pastun törzsek által lakott törzsi területeken bujkál, Bin Laden, miután feltételezhetően súlyosan megsebesült 2001 decemberében a Tora Bora-i barlangoknál folyó harcokban, 2002 augusztusáig a karacsi Binori medreszében tartózkodott, és ha egyáltalán él még, valószínűleg elrejtőzött egy nagyváros, feltehetően Karacsi dzsungelében.
Igaz, ha a pakisztáni hatóságok nagyon akarták volna, előkeríthették volna. Musarraf elnöknek azonban, amint ezt a decemberi merényletek is mutatták, nemcsak az iszlám pártok koalíciójának 2002. októberi választási előretörésével kellett számolnia, de az Al-Kaidát támogató elemek jelenlétével is a katonai és titkosszolgálati vezetés belső köreiben.
Az Al-Kaida három, sőt egyesek szerint négy frontot hozott létre, ezek pedig: a Földközi-tenger térsége, délnyugat-ázsiai és délkelet-ázsiai parancsnokságok, sőt állítólag már európai parancsnoksággal is rendelkezik a szervezet. Kétségtelen tény, hogy az Al-Kaida akciói egyre közelebb vannak Európához, ahogyan ezt az isztambuli robbantások is mutatják. A NATO és az Európai Unió válságövezetekben való szerepvállalásával az európai akciók szaporodása várható.
A jelentések szerint az Al-Kaida Csecsenföldre küldött arabjainak vezetője, Abu al-Valid finanszírozza a csecsenek oroszországi akcióit, amelyeket Samil Baszajev Iszlám Brigádja hajt végre. Merőben új motívum viszont, hogy a szervezet toborzási bázisa áttevődött Európába, ami a nyugat-európai mozlim bevándorlók, menekültek megoldatlan integrációs problémáira hívja fel a figyelmet.
Tény, hogy a palesztin szervezeteket nem sikerült integrálni a hálózatba, őket a palesztinkérdés megoldása jobban érdekli, mint a nemzetközi dzsihád.
Igen figyelemreméltó azonban a délkeleti szárny tevékenysége, amelynek Thaiföldön, a Maláj-félszigeten, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken dolgozó aktivistái mind a Dzsemáa Iszlámija szervezetek hálózatából nőttek ki. Ez a mozgalom Egyiptomból ered, ott tanult nemcsak az afgán Rabbáni, de Hasim Szalamat, a Fülöp-szigeteki Moro Iszlám Felszabadítási Front vezetője is. A déltengereken 1990-ben jött létre az al-Kaida és a filippínó csoportok kapcsolata Abduradzsak Dzsandzsalani és Bin Laden sógora, Mohamed al-Khalifa szövetségével. Utóbbi hozta létre az Abu Szajjaf csoportot. 2001. szeptember 11-ig azonban egyik délkelet-ázsiai szervezet sem volt a terrorszervezetek listáján, ám amikor az amerikaiak támaszpontot kívántak létesíteni a Mindanao szigetcsoporton, hirtelen figyelmük központjába kerültek ezek a kapcsolatok.
Az Al-Kaida továbbra is törekszik vegyi és biológiai fegyverek, illetve kisebb pusztító erejű, úgynevezett „szennyes bomba” előállítására. A „hadszíntér” megváltozására jellemző, hogy még 2001 decemberében Malajziában tartóztatták le Jazid Szufat biokémikust, az amerikai Kaliforniai Egyetem végzettjét, a malajziai hadsereg egykori századosát, aki kétezer tonna ammónium-nitrátot vásárolt, 2003 augusztusában pedig a thaiföldi hatóságok fogták el Ridvan Iszamuddint, a hálózat délkelet-ázsiai műveleti főnökét, aki amerikai őrizetben bizonyítékokat szolgáltatott a szervezet vegyi és biológiai fegyverkezési programjáról, amelynek központja 2001 decemberéig az afganisztáni Kandahárban volt. (Mindketten a Dzsemáa Iszlámija szervezet tagjai voltak.)
Az Al-Kaida mindig a káosz és zűrzavar okozta politikai és katonai vákuumba nyomul be. Ilyenek voltak a kelet-afrikai, szudáni, szomáliai, afganisztáni bukott államok, Közép-Ázsiában a Fergana völgye, Csecsenföld, ám ilyen vákuumot létrehozhatnak az amerikai katonai támadások következtében keletkező politikai hiátusok Afganisztánban és Irakban is, ahol a szervezet újra szőheti hálóját, vagy új szervezetek tűnhetnek fel, mint az Al-Anszar al-Iszlám Irakban. Az Al-Kaida kihasználhatja az egyes iszlám középhatalmak közötti regionális vetélkedést is, míg Afganisztánban az iráni–pakisztáni és a közép-keleti térségben az iráni–szaúdi rivalizációból húzott hasznot, most inkább ezen országok mozlim radikálisainak, héjáinak szövetségéből profitál. Irak példája arra nézve is tanulságul szolgál, hogy nem célszerű egyéb gazdasági és geostratégiai érdekeket (szénhidrogénforrások, katonai bázisok a posztszovjet térségben és az öböl mentén) a terrorizmus elleni harc ürügyével álcázni, hiszen a szekularizált, centralizált államok megdöntése – még akkor is, ha azok terrortámogató tevékenységet vagy az állami terrort alkalmazták – káoszhoz vezet, és a politikai, katonai vákuumot a fundamentalista vagy militáns politikai szervezetek, sőt éppen terrorszervezetek tölthetik ki.
Az Al-Kaida elleni harc során Afganisztán megtámadása, illetve a terror állami támogatásának felszámolása ürügyén Irak megszállása és Irán megfenyegetésének a legfontosabb következménye Irán és Pakisztán közeledése lett: a két ország tavaly együttműködési egyezményt kötött. Az iszlám szélsőségesek pakisztáni térnyerésével iráni–pakisztáni kooperáció alakult ki az Al-Kaida berkeiben is. (Ugyanakkor most – Teherán óvatosságának jeleként – tárgyalások folynak az Iránban menedéket lelt Al-Kaida-csúcsvezetők kiadatásáról is.)
A szervezet tehát képes volt újrarendezni sorait, és nem sikerült a hálózat anyagi forrásait sem felderíteni. Sajátos pénzátutalási rendszerüket, a havalat nem sikerült szétzúzni, pénzmosodáik, fedőcégeik, karitász-fedőszerveik, alapítványaik felderítése sem járt átütő sikerrel.
Noha az Al-Kaida több száz vezetőjét letartóztatták, vezetőinek zöme, a legveszélyesebbek szabadlábon vannak, gondoljunk csak az Al-Kaida agytrösztjére, amelyet egyiptomiak alkotnak. Bár az újraszerveződés szintje alacsonyabb, mint az Egyesült Államok hadműveleteit megelőzően Afganisztánban volt, továbbra is széles körben képesek toborozni. Bin Laden esetleges halála sem jelentene csapást a szervezetre, hiszen az erősen decentralizált.
Az Al-Kaida támogatottságát viszont nagyban befolyásolhatják az elkövetkező időszak politikai eseményei: hogyan oldja meg az Egyesült Államok Irak rekonstrukcióját, milyen sikeres lesz a palesztin–izraeli útiterv, sikerül-e az amerikai katonai erőket kivonni Szaúd-Arábiából, és végezetül az ezekben az országokban végrehajtandó politikai reformok hogyan befolyásolják a terrortámogatottság bázisát?
Ami a stratégiai támogatást illeti, az iraki háború legfőbb eredménye, hogy elrettentő hatásának következtében megszűnt a terrorszerveztek állami támogatása, és ezek a csoportok ma már csak igen korlátozott támogatásra találnak Afganisztánban, Irakban, Szíriában, Líbiában, Irán pedig a korábbi egyértelmű támogatás helyett igen visszafogottá vált a segítségnyújtásban. Ma már az említett országokban a terroristák nem nyernek menedékre, és nincsenek táboraik. Ami a további hatásokat illeti, ezek még nem világosak.
Az Al-Kaida mellett viszont kevésbé szervezett, más terrorszervezetek is feltűnhetnek. A hangsúly a nagyobb, szervezettebb akciókról fokozatosan áttevődik az egyénileg végrehajtott terrorakciókra, köztük öngyilkos merényletekre. Eltolódott a politikai hangsúly is: immár nem a nyugatiak puszta elrettentése a fő szempont. Nem a diszkrét térnyerés a világ egy-egy eldugott és elfelejtett szögletében, hanem a globális dzsihád a cél, új világháború a „hitetlenek” ellen, az aszimmetrikus hadviselés a terrorizmus teljes arzenáljának felvonultatásával. Ennek ellenére antiglobalizációs harcról, a centrum-periféria ellentétéről, az egypólusú világrend, a világhegemónia elleni küzdelemről van szó, amely a megoldatlan társadalmi-gazdasági problémákra hívja fel a figyelmet, és nem a kultúrák összecsapására.
Az Al-Kaida világdzsihádot célzó új stratégiája először Afganisztánban 2003 augusztusában nyilvánult meg, amikor a zabuli csata során két évvel kiűzésük után először verték a tálibok vissza az amerikaiakat az Al-Kaida támogatásával. Az Al-Kaida harcának következő fázisa Afganisztánban a járásközpontok elfoglalása és a városi gerilla-hadviselésre való áttérés lesz. Ez a taktika azonban nemcsak Afganisztánban bizonyulhat működőképesnek: a nagyvárosokban a terrorcsoport sejtjei az elrettentő merényletekről hamarosan áttérhetnek a városi gerilla-hadviselés szélesebb lehetőséget nyújtó módozataira.
origo.hu
Elképesztő, mit mondott a tárgyalásán a karateedző, aki felrúgott egy fiút a szolnoki kalandparkban
