KÖNYVESHÁZ

A kő eksztázisa
Piramiskönyv az Alexandra Kiadótól
Margittai Gábor

Régóta köztudott, Hérodotosz piaci pletykáival csínján kell bánni. Ma már tisztában vagyunk azzal, hogy nem halálra hajszolt rabszolgák százezrei emelték Egyiptom csodáit, hanem vallási áhítattal telt elitmunkások öntudatos, jól szervezett csoportjai. Alap, felépítmény, társadalmi piramis – e kései együtt érző fogalmak az egyiptomiakat feltehetően mélységesen zavarba ejtették volna. Ismerjük az elképesztő geometriai adatokat is, dőlésszögekről, tájolásról, arányokról, amelyek vélt számmisztikájukkal mostanság is őrületbe kergetik a piramisok megszállottait, a piramididiótákat. Tudjuk azt is, hány millió követ mozgattak meg ahhoz, hogy megalkossák évtizedek munkájával a világtörténelem legsúlyosabb építményét, a gízai Hufu-piramist, az ókori világ hét csodájának egyetlen túlélőjét.
De valójában mégsem tudunk semmit.
Régészek, nyelvészek, vallástörténészek népes hada tapogatózik a sötétben ma is, hogy végső magyarázatot találjon egy megmagyarázhatatlanul emberfeletti, szellemi és gyakorlati teljesítményre. Mely éppen emberi, túlságosan emberi voltában egyik csúcspontja kultúránknak.
A bulváros című, díszes mamutkötetnek, a Piramisok rejtett kincseinek szakmai tisztességét e tudva nem tudás kendőzetlen vállalása adja. A National Geographic vagy a Discovery Channel egyenes adású régészeti közvetítéseiből ismert Zahi Havassz, Egyiptom főrégésze a piramiskutatások legjelesebb szakértőit verbuválta össze, hogy a legfrissebb vizsgálatok tükrében újragondolják az építészettörténet valóban legrejtélyesebb problémakötegét. Aki meghökkentő elméleteket, nagy leleplezéseket, elveszett civilizációk nyomait várja, nagyot fog csalódni. A könyv egyetlen nagy leleplezése, hogy a mai napig megfejtésre vár annak a vallási eltökéltségnek, a teljes haláltól való rettegésnek és az istenkirályok iránti hűségnek a szenvedélye, amely szinte a semmiből emelte az égig ezeket a monumentális sírokat. A nemzetközi tudósgárda jobb-rosszabb íráskészséggel, hol szöszmötölősebb, hol közérdekűbb tárgykezeléssel az egyiptomi piramisok letehetetlenül izgalmas monográfiáját alkotta meg.
Hérodotosz még az emberi önteltség, az önistenítés emlékműveinek tekintette őket. A középkorban, részben a Biblia nyomán, a fáraó hatalmas gabonaraktárainak vélték, a falakon akkoriban még tízezrével olvasható hieroglifákat pedig az örökre elködlött titkos tudás foglalatának. A barbár frank keresztesek mérget vettek rá, hogy a múmiák húsa gyógyító erejű: Nyugaton soha nem látott piaca lett a sírjából kikapart ókori ember testének. A XIX–XX. század francia, angol, olasz Indiana Jonesai számlálatlanul lopták el, tették tönkre vagy óvták meg a végső pusztulástól a piramisok kincseit és alkotóelemeit; míg a múlt század vége felé végre elkezdődhetett az igazán szakszerű kutatómunka.
Zahi Havassz könyvében a korai, predinasztikus ősidőktől a középbirodalom és a piramisépítészet hanyatlásáig követhetjük az egyiptomi sírkultúra fejlődéstörténetét. Olvashatunk vallástörténeti elemzéseket, amelyek a monumentalitásnak, az építők végső elszántságának és az élet-halál szimbolikának a szellemi-szakrális hátterét vázolják föl. Számos aprólékos régészeti beszámoló mutatja be a sírkörzeteket, többek között a legjelentősebb piramisokat, az abüdoszi sivatag mélyén „lehorgonyzott” fáraói flottát vagy Hotepheresz királyné titokzatos kincseit, amelyek a tutanhamoni tárgyak után a legépebben fennmaradt óegyiptomi királyi leletek. A könyv elolvasása és a messze átlagon felüli fotóanyag végigböngészése után csak igazat adhatunk Havassz professzornak: minden technikai virtuozitásunk ellenére képtelenek vagyunk olyan építészeti teljesítményre, mint az ötezer évvel ezelőtti egyiptomiak. Egyszerűen hiányzik belőlünk a szenvedély.
(Piramisok rejtett kincsei. Szerk.: Zahi Havassz. Alexandra Kiadó, Pécs, 2003. Ára: 12 990 forint)

Örökbe fogadott versek
Mészöly Dezső, a műfordító
Hanthy

„Ha verset fordítok, elhitetem magammal, hogy én most nem Mészöly Dezső vagyok, hanem Villon, Shakespeare, Goethe, Heine… S egyre inkább azt tapasztaltam, hogy van a versfordításnak egy nem remélt hozadéka is: aki más bőrébe és lelkébe bújva rója a sorokat, munkája közben fölfedezővé lesz. Míg araszolva halad előre, olyan titkok nyitjára jön rá, melyek a legbuzgóbb irodalomkutatók előtt is rejtve maradnak.”
Ilyen hangulatban születtek meg Mészöly Dezső örökbe fogadott versei a sajátok mellett, amelyeket a diktatúra éveiben a fiókba kellett tennie. A kényszeren túl az ifjúkori vonzalom is a remekművek felé vezette a költőt, amelyeket saját elhatározásából fedezett fel újra, fejtett meg az utókor és az irodalom szerelmeseinek örömére. Kezdő hírlapíró koromban a neves fordító, Bartos Tibor igazított ki egy beszélgetésen: „Miért azt kérdi, hol tanultam angolul? Miért nem azt, hol tanultam magyarul?” E kiigazítás óta tudom, a fordítónak csak egyik kincse az idegen nyelv. A nagyobb és becsesebb az a gazdag anyanyelv, amelyre felelősen, pontosan és élvezetesen kell áttennie az idegen anyagot. Más nemzet kultúráját.
Azt gondolhatnánk, Arany, Babits és Kosztolányi után bátorság kell a klasszikusok újrafordításához. Szerencsére sokakban megvolt a bátorság. Így nemcsak az összehasonlításra, hanem a nemes irodalmi vetélkedésre is vállalkoztak. Mészöly Dezső egyike azon keveseknek, akik állták a versenyt. A költő-műfordító nyolcvanötödik születésnapjára összeállított kötetben helyet kaptak időszámítás előttiek és XX. századiak, Szophoklész, Villon és elődei, Sir Thomas More és Shakespeare (valamint kortársai), Molière és Goethe, Puskin és Victor Hugo, Brecht és egész fejezetnyi Erzsébet királyné, az elfeledett vagy soha fel sem fedezett költőnő. A terepen pedig Mészöly Dezső az úr, aki névjegyét véglegesen és visszavonhatatlanul letette a magyar irodalom asztalára.
(Mészöly Dezső: Örökbe fogadott versek. Serdián Kft., Budapest, 2003. Ármegjelölés nélkül)

A hit küszöbén
Simone Weil jegyzetfüzetei
F. Z.

A romantika óta még a legnagyobb gondolkodókat is újra meg újra foglalkoztatja a tehetség különleges adományának kérdése. Hát még a középszerű embereket! A fő probléma: ki lehet lángész, mit tehet az, akinek nem adatott meg valamiféle rendkívüli képesség? Tehetségesek és tehetségtelenek töprengenek mintegy kétszáz éve ezen, mintha a sok szenvedéssel járó „kiválasztottság” valamiféle kívánatos öncél volna; mintha e szorongás és boldogtalanság eredményezné az igazi boldogságot. Korunk a tehetség lázában ég.
Sokszor a kérdés föltevése nem több és nem is kevesebb, mint a helyét kereső ember őszinte, leplezetlen nárcizmusa. Az önmagát meghatározni akaró emberé. Ennek fényében semmi különös nincs abban, hogy a zsidó származású, de ateista szellemben nevelkedett, majd a hit küszöbére érkezve szenvedélyesen kereső Simone Weilt is élénken foglalkoztatta a zsenialitás, illetve saját vélt tehetségtelenségének kérdése. Hiszen látszólag a kimagasló képességekkel megáldott ember sokkal esélyesebb a titkokba való belelátásra, mint a tehetségtelen. És ha ez így van – tehetjük hozzá –, akkor Isten igazságtalan. Ilyesféle gondolatok között hánykolódott kamaszkorában Simone Weil, amikor elérkezett a hit küszöbére: „Hónapokig tartó belső sötétség után hirtelen és visszavonhatatlan érvényű bizonyosság támadt bennem, hogy bármely emberi lény, akkor is, ha természet adta képességei semmit sem érnek, bejuthat az igazságnak ebbe a zsenik számára fenntartott birodalmába, pusztán azáltal, hogy vágyakozik az igazságra, és figyelmét folytonos igyekezettel annak elérésére feszíti. Így maga is zsenivé válik, még akkor is, ha tehetség híján zsenialitása nem mutatkozik meg a külső szemlélő előtt” – írta egyik levelében.
Vagyis, bár nem kaptunk ugyanannyit, a végső kérdések tekintetében nincs esélyesebb és esélytelenebb ember. Sőt inkább az esélytelenek az esélyesebbek arra, hogy bejussanak az igazság birodalmába. Ők, az evangéliumi lelki szegények, akik talán egyáltalán nem gyengeelméjűek, mint azt sokszor magyarázni szokták (persze lehetnek azok is), csupán annyira szegények, hogy nemcsak földi javaik nincsenek, hanem még lelki javakkal, erényekkel sem büszkélkednek. Nincs meg bennük a saját jóságára rátarti farizeus magabiztossága.
Ez a végső, teljes szegénység a boldogság igazi forrása, és ez teheti lehetővé a titkokkal való találkozást. Simone Weil annyira komolyan vette a felismert igazságot, hogy látszólag paradox módon nem kívánt továbblépni az intézményes biztonság világába, és mindvégig a teljes lelki szegénység állapotában maradt. Talán tévedett. Talán ez tette lehetővé, hogy egyetlen elragadhatatlan tulajdonát, az „én”-t oda tudja adni Istennek.
(Simone Weil: Jegyzetfüzet. Fordította Bárdos László és Jelenits István. Új Ember Kiadó; Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003. Ára: 1500 forint)

Törékeny maradandóság
Monográfia a herendi porcelángyárról
L. G.

Esterházy és Batthyány gróf dunántúli birtokáról, Coburg herceg Bécsből, Klapka tábornok Londonból, Zichy Melanie Mexikóból küldte el megrendelését a herendi porcelánmanufaktúrának. A Károlyiak Berlinből, a Metternichek Párizsból jelentkeztek. Balla Gabriella herendi nagymonográfiájának tán legizgalmasabb oldalai a szép kiállítású kötet végén találhatók, itt adták közre a kiadvány gondozói neves megrendelőik jegyzékét és a herendi porcelánmanufaktúra viszontagságos történetét. Az egykori kasszakönyvek segítségével összeállított jegyzékből egyértelműen kiderül, hogy a XIX. században és a XX. század első (békésebb) éveiben úgyszólván mindenki vevő volt a herendi porcelánra, aki számított a korabeli művelt és gazdag Európában. Az egész világon jól csengett e márkanév: Herend. Jól cseng ma is Németországtól Japánig. Legfeljebb mi, magyarok felejtkezünk meg e nemzeti kincsünkről koronként…
A magyar arisztokrácia hazafiúi (honleányi) kötelességének tartotta, hogy megrendeléseivel támogassa a manufaktúrát. Az itáliai, osztrák, francia és angol előkelőségek pedig azért fordultak a nagy múltú rokon intézményekhez képest igen fiatal dunántúli kézművesüzemhez, mert biztosak voltak benne, hogy ízlésüknek megfelelő, minőségi árut szállítanak nekik Herendről. A híres és öreg nyugat-európai porcelánmanufaktúrák legtöbbje ma már bezárta kapuit vagy felhagyott a kézművességgel, futószalagon gyártja portékáját. A 178 esztendős Herend életben maradt, sőt kiteljesedett. Ezerhétszáz fős nagyüzem lett belőle, jelenleg a világon a legnagyobb kézműves-porcelángyár a herendi. Boltjait szerte a világon szívesen látogatják azok az emberek, akik a porcelánban – törékenysége ellenére – a maradandóság reményét vélik felfedezni. Nekik is szánta a kiadó, a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. a három nyelven, magyarul, németül és angolul megjelentetett, gazdagon illusztrált albumot. De azoknak a tudós olvasóknak is, akik tudva tudják, hogy a Stingl Vince által 1826-ban alapított „műhely” története tükre a magyar történelemnek, művészettörténetnek és ipartörténetnek is. Nemcsak azért, mert már első hivatalos jelentkezése idején, az 1842-es iparművészeti kiállításon elért sikere találkozott a reformpolitikusok hazánk gazdasági felvirágoztatásával kapcsolatos terveivel, hanem mert az a hat emberöltő, amely során ez a kézműves „fábrika” porcelánt készít, az úgyszólván a semmiből is figyelemre méltót, nagyszerűt alkotó magyar tehetséget mutatja meg. Sem alapanyag, sem szakmai tapasztalat, egyéni forma- és motívumkincs nem található sehol a környéken, amikor Stingl Vince kőedény, majd porcelán előállítására „szakosodik”. Egyedül a bakonyi rengetegben bízhatott a merész gyáralapító: kemencéit, hol portékáját kiégeti, lesz mivel fűtenie.
Stingl, szegény, bele is bukott a vállalkozásába. Akik a megkezdett munkát folytatták, a Fischerek, a Farkasháziak, ugyancsak rögös utakon jártak, míg a tökéletes, a semmi mással össze nem téveszthető herendi porcelánig eljutottak. Ha bajba jutottak, nagynevű pártfogók segítettek rajtuk, bankárok (1845-ben a bécsi Rothschild háztól kap kölcsönt a manufaktúra), koronás fők (Angliától Belgiumig, Oroszországtól Romániáig sok királyi asztalt terítettek meg herendi porcelánnal), érzékeny lelkű művészek… Divatba jött, hogy a magyar állam képviselője, legyen akár államférfi, akár neves tudós, nagy művész az illető, herendi porcelánnal ajándékozza meg tárgyaló partnereit, vendégeit. S az is szokássá vált, hogy maga a manufaktúra kedveskedett szép termékeivel a szellemi élet kiválóságainak. (Mindkét „akció” Herend rangját növelte, nagy kár, hogy éppen az utóbbi években ment feledésbe ez a százötven esztendőnél is régebbi hagyomány.) A forradalmak és a háborúk, a gazdasági válságok persze sorra-rendre akadályokat gördítettek a gyár fejlődésének útjába, a herendiek minőségi munka iránti elkötelezettségét azonban még ezek a keserves időszakok sem tudták kikezdeni. Porcelánjaik művészi színvonala csak akkor csökkent, ha idegenek kezébe került a herendi manufaktúra. (A XIX. század végén például – akkor is részvénytársaságként működött a gyár, akár mostanság – Csehországból hoztak szakembereket, akik a hazájukban bevált módszerek szerint szervezték át Herendet. Pár esztendő alatt olyannyira megsínylette a manufaktúra ezeket a külföldi minták szerint végbevitt átalakításokat, hogy be kellett zárni kapuit.) Azt a földrengésszerű átalakulást azonban, amelyet a magyar ipar a rendszerváltozás következtében élt át, Herend rendületlenül állta. Magyar kézben maradt (részvényeinek többsége a manufaktúra munkavállalóié és nyugdíjasaié), minőségi tanúsítványával az Európai Unió voltaképpen már 1995-ben „magához csatolta”. Márkaboltjaival pedig, mire az új évezred ránk köszöntött, Szingapúrtól Münchenig behálózta az egész világot. 2001-ben, amikor alapításának 175. születésnapját ünnepelte, a Magyar Örökség kitüntető címmel jutalmazták Herendet. Persze akinek szeme van, látja, akinek esze van, tudja e kitüntetés nélkül is, hogy a kézműves herendi porcelán magyar örökségünk múlhatatlan tartozéka. Ha netalántán mégis megfeledkeznénk róla, bizonyságként vegyük elő Balla Gabriella Herend című könyvét, az meggyőzi a feledékeny halandót.
(Balla Gabriella: Herend. Herendi Porcelánmanufaktúra Rt., 2003. Ármegjelölés nélkül)