Szeretném, ha szeretnélek

Utálom ezt a napot, úgy, ahogy van. Mézes, émelyítő, ragad a sziruptól. Aki igazán szeret, annak elég a bőr selyme, illata, nem kell rá tejszínhab. Még hogy Valentin! Ha téged így hívnak, az egyszerű pech, igazán nem tehetsz róla, hogy szüleid pont ezt a flancos, kicsit idegen hangzású, majdnem azt írtam, idegen szívű nevet adták neked. Úgy van az a nevekkel, hogy azt a nevet szeretjük, amelynek viselőjét is szeretjük. Sőt. Előfordulhat, hogy mondjuk az Ubul név lesz számunkra legizgalmasabb a földkerekségen. De annak az Ubulnak olyannak is kell lenni!
Vagy itt van például a Dezső. Ugye? Azt a nevet persze, amelyet a legszívesebben leírnék, természetesen nem írhatom le. Annyira nem, hogy még nevének a kezdőbetűjét is igyekszem kerülni, nehogy eláruljam magam. Holott legszívesebben azt írnám egész nap egy füzetbe, mint iskolás koromban, amikor a tanító néni nagyon megbüntetett érte. Most a fölöttes énem – a cenzor – büntet azzal, hogy nem írhatom le. Pedig gyönyörű. Holott mindennapos. És rendkívüli. Csak néhány százezer van belőle. De nekem csak egy. Zavarban is vagyok az olyan személyekkel, akik az ő nevét bitorolják, egyrészt haragszom rájuk, másrészt szeretem mondani a nevüket. Ebből már származott néha egy kis galiba.
Nem vagyok egyedül névfóbiámmal, azt hiszem. Dante egy ízben képes volt háromszáz nevet leírni egymás alá, csak hogy elrejthesse közöttük: Beatrice. A posztmodern kor szerelmese csak szeretne szerelmes lenni, az érzés hiányától szenved. Ady máig hangzó óhaját, „Szeretném, ha szeretnének!”, pimasz bizonytalanság váltotta föl: Szeretném, ha szeretnélek!
Ki küldi akkor el azt a mázsányi ízléstelen, alpári vagy túlcukrozott, esetleg zenélő képeslapot, ha jő Valentin napja?
Én biztosan nem.
Máskor. Esetleg. Ha nem muszáj.
Fújdogálnak azért még régi, jó szelek is a városban.
Például aki festékszóróval a falra mázolta, hogy „Csipázlak Nóri!”, egyáltalán nem óhajtotta titkolni szerelmét. Én persze törtem egy picit a fejem a „csipázlak”-on, mire beugrott, hogy valószínűleg a „csíplek” továbbfejlesztett változata. Fantasztikus a fiatalok találékonysága a verbális érintkezés színesítésére. (Még akkor is, ha mifelénk kizárólag a macskát szokták csipázni.) A királyt már lassan megszoktam, mire már rég sirály lett belőle.
Camus írja a Sziszüphosz mítoszában: „Az embert leginkább az teszi emberré, amit elhallgat, s nem az, amit kimond. Én is sok dolgot fogok elhallgatni.” Na ja. Neki volt is mit elhallgatni bőven. Csak éppen nem sok értelme volt. Halála után negyven évvel most magyarul is megjelent életrajza, melyben egyik barátja így nyilatkozik róla: „Camus olyan, mint a kisgyerek, aki nem tud ellenállni az édességnek. Mintha genetikailag lenne beprogramozva a szerelemre.”
És az életrajzban jönnek, csak jönnek egymás után és egyszerre a nők, a kis barátnők, a testvérkék, felejthető és nagy szerelmek, feleségek, alig titkolt szeretők, szenvedélyek. Édességek, akiknek nem lehet ellenállni. Egy Humphrey Bogart-külsejű, szívdöglesztő pasas írta a Közönyt, a kor meghatározó regényét. Ezt még nem tudtam, amikor esszéit és regényeit olvasva egy életre beleszerettem. Halott íróba azért jó beleszeretni, mert azt egyáltalán nem kell titkolni. Élő íróba meg azért nem jó, mert sosem lehet tudni, mennyi szerelem az íróé és mennyi az emberé. Jobb messzire elkerülni őket. Férfit, nőt egyaránt. Az a baj, hogy így meg nem lesz tapasztalatuk szegényeknek. Nem is baj, ott van nekik a fantázia. Én már ismertem olyan írót is, aki folyton arról nyafogott, hogy nincs fantáziája. Nem is lett a románcból semmi. Mihez kezdjek fantázia nélkül?
Van egy Fassbinder-film, a címe: Amikor tizenhárom újhold van egy évben. Régen láttam, elég bizarr történet volt. Egy férfi beleszeret egy férfiba, de az vonakodik elfogadni közeledését.
– Ha lány lennél, talán – mondja, vagy valami hasonlót.
Több se kell a férfinak, nővé operáltatja magát. Emlékszem a jelenetre, amikor felesége és gyerekei előtt magyarázkodik, hogy ő nem férfi már, hanem nő.
Nem ez volt a legnagyobb baj. Ment boldogan szíve szerelméhez, ki csak annyit mondott:
– Fiúnak jobban tetszettél.
Nem mondom el a film végét, mert már nem emlékszem. Gyakran eszembe jut ez a történet a szerelemről.
A szerelem öl, butít és nyomorba dönt, akár titkoljuk, akár nem. Mégse találtak még ki mind ez ideig édesebb édességet.
Csak beszélni ne kelljen róla! Még a nyelv olyan szakértője, mint Roland Barthes is csak beszédtöredékeket tudott írni a szerelemről. Ebből idézem két kedvencemet:
„A nyelv olyan, mint a bőr: szavaimmal a Másikhoz dörgölőzöm. Mintha csak a szavak helyettesítenék az ujjaimat, vagy mintha az ujjak szavaim meghosszabbításai volnának. Nyelvezetem reszket a vágytól.”
„Egy mandarin szerelmes volt egy kurtizánba. »A magáé leszek, mondta a lány, ha száz éjszakán át vár rám a kertemben egy zsámolyon ülve, az ablakom alatt.« A kilencvenkilencedik éjszakán azonban a mandarin felállt, hóna alá csapta a zsámolyt, és elment.”
Csak az a sok színes léggömb-szív, csak azt tudnám feledni!