Embervadászat a jobboldalon

Amikor Tasnádi Péter és Bencsik András összeültek az ATV kereskedelmi csatorna egyik műsorában, többen csodálkoztak, miféle közös témája lehet a Demokrata főszerkesztőjének egy enyhén szólva ellenséges érzületű, előzetes letartóztatásában is fenyegető magatartásával kérkedő egyénnel. A beszélgetés a jobboldalra nézve lesújtó eredménnyel járt. Egy információt azonban az egész ország megtudott. Tasnádi Péter azt jósolta, hogy a jobboldal meghatározó személyiségeit egyenként fogják levadászni. Akkor ez képzelgésnek tűnt. Ugyan mire alapozza Tasnádi eme kijelentését? Nem lehet ez más, mint egy nagyot mondó lúzer fenyegetőzése a rácsok mögül. Aztán telt-múlt az idő, és Tasnádi jóslata kétségbeejtő naturalizmussal kezd alakot ölteni.
A hadjárat rajtaütésszerűen kezdődött. Első volt a sorban a Népszavának Kondor Katalin ellen folytatott lejárató kampánya. Eszközben nem válogatva, az idegeket próbára téve Kondor múltjában vájkálva, szakmai és női mivoltában megalázva, megtiporva. Hiába, hogy Kondor nyeri a pereket, a Népszava túl sokáig tartotta célkeresztjében Kondort, és sorozta hónapokig. A hadjárat célja egyértelmű volt: Kondort kibillenteni a Magyar Rádió elnöki székéből, és beültetni oda egy baloldali pártkatonát.
Következett Lovas István letiltása a Magyar Rádió Vasárnapi Újságjából. Igaz, hogy a letiltás rövid volt, de a Népszava megmutatta, hogy módszerei végtelenek és megunhatatlanok. A lap munkatársa elment egy vidéki fórumra, ahol az élőbeszédet lemásolva olyan gondolatokat adott Lovas szájába, amelyeket éppen ellenkező értelemben használt. A Magyar Rádió vezetősége a kazetta meghallgatása után megszüntette a felfüggesztést, de marad a kérdés: ha Horn Gyula lakossági fórumain Orbán Viktor láb alól eltevését fontolgatja fennhangon a jó nép, az mennyivel bocsánatosabb, mint amikor Lovas ellenfelei bőrének kilyukasztásáról beszél, hozzátéve, hogy sem módja, sem eszköze nincsen hozzá.
Kis idő elteltével Cserni János bíró tíz hónap letöltendő fogházbüntetésre ítélte a Demokrata főszerkesztőjét, Bencsik Andrást. A sértett, Mécs Imre rágalmazásért perelt, mert Bencsik egyik jegyzetében a „társaira valló Mécs Imre” fordulatot használta. A bíró szerint a Demokrata főszerkesztője erkölcsi kárt okozott és megrágalmazta a felperest. Mécs Imrének akár igaza is lehet, a jegyzetíró elvetette a sulykot, figyelmetlen volt. A büntetés súlyossága azonban nem állt arányban a magyar nyilvánosság alakítóinak egyéb szerepléseivel. Ahol Tamás Gáspár Miklós felmérhetetlen károkat okozhat büntetlenül a bíráknak azzal, hogy antiszemitának, rasszistának, idegengyűlölőnek és homofóbnak nevezi őket többször és nyomatékosan, ott milyen meggondolás mér az egyiknek tíz hónapot, míg a másikra rábólint: a harcos publicista hevületes műve?
A harmadik céltábla Bayer Zsoltra volt akasztva, akit hipp-hopp egyszer csak kitiltanak Romániából. Egy olyan hajmeresztő ürüggyel, amelyet Ceausescu is szégyellt volna. Támogatja az autonómiát meg veszélyezteti Románia belpolitikáját. Hogy miért érezni ezen a levadászás vérszagát? Azért, mert a magyar Külügyminisztérium egyetlen emberi gesztust nem tett Bayer védelmében. Nekik direkt jól jött, hogy elvtársaik ilyen nemtelen módszerekkel élnek. Bayer a legutolsó értesülések szerint terroristagyanús, és bűnözőcsoportokat támogat.
Mondhatnánk, hogy mindez a véletlenek összjátéka, ha nem folytatódna máig, mint egy szomorú szappanopera, amelynek profi a rendezője és a dramaturgja. Nem is nagyon titkolva kilétét, hiszen csak a három per hármasokról tudunk egy keveset. A három per kettesek ott ülnek fedett állásaikban: rádió, tévé, újságok, civil szervezetek, alapítványok, kuratóriumok kínálnak nekik jól fizetett menedéket, ahonnan kiválóan lehet lejáratni, kompromittálni, kikészítő hadjáratot folytatni a kiválasztott személyek ellen.
A Tilos Rádióban karácsonykor történteket mindannyian ismerjük. Egy részeg műsorvezető, és a részegek rendszerint őszinték, kimondta, hogy legszívesebben kiirtaná az összes keresztényt. A kijelentés kisebbítése, elbagatellizálása végül is a Tilos Rádió elé hívott egy nagyobb tömeget, ahol mások mellett Döbrentei Kornél költő is beszédet mondott. Az esemény zászlóégetés néven vonult be a magyar legendáriumba, a lényeg ügyes elterelése következtében. Majd jó egy hét múltán, alaposan késleltetett reakcióként, ami sejthetően nem volt véletlen, felrobbant a bomba, és a Magyar Írószövetség néhány tagja követelni kezdte, hogy Döbrenteitől a vezetőség határolódjon el, különben otthagyják a szervezetet. Kalász Márton, becsületére legyen mondva, nem határolódott el, és Döbrenteit sem zárták ki parancsszóra a szövetségből. Ekkor elkezdődött egy hisztérikus kilépési invázió, amelynek magyarázatát, körítését bő lére eresztve olvashatjuk a mai napig is a Berliner Zeitungtól az Élet és Irodalomig. Van abban valami szánalmas, amint magyar írók magukat különbnek és még különbnek tartják másoknál, majd Rákosi legsötétebb idejét idéző nyilatkozataikban ítélik el, egymással versengve Döbrentei ördögi, becstelen, alávaló, antiszemita és rasszista mivoltát. Van valami szomorúan provinciális abban, ahogy egymás sarkát taposva hagyják el az írószövetséget, és egyszer csak az egyik elkottyintja magát, hogy itt tulajdonképpen arról van szó, hogy a mostani írószövetség egy fügefalevél, amely mögött a népi-nemzetiek gyülekeznek, és ők beszélnek az írók nevében. Őszinte gratulációm az elszólásért, Tábor úr! Adódik a kérdés, akik elhagyták a hajót, azok nem népben és nemzetben gondolkodnak? Hanem miben? Ha pedig nem abban, akkor eddig mit kerestek a magyar írók szövetségében? Mindenesetre Döbrentei Kornél kilőve, meghurcolva, megtaposva, lehetetlenné téve. Egy alternatív Kossuth-díj csak egy pici flastrom ezen a nyílt seben. A levadászás megalázó módon folytatódott, amikor a költőt amerikai útja előtt leszedték a British Arways gépéről Ferihegyen, mondván, hogy kockázatot jelent a gép utasaira. Nyilván Döbrentei kokárdája volt a titkos, terrorista fegyvere. Hátha tüzelni kezd vele menet közben. Az írószövetség szétverése is a levadászók egyik akciója. Itt lángol fel újra a népi–urbánus ellentét, az az átokverés, ami kulturális szempontból végzetesebben megosztja Magyarországot, mint a pártok torzsalkodásai.
Az sem volt a médiának érdeke, hogy bővebb terjedelemben foglalkozzék Koltay Gábornak a Szabad Tér Színház direktori székéből való eltávolításával. A neves rendezőt tizennyolc év után egy volt balett-táncosnő váltja a poszton. S aztán, amikor valahol eldugva a magyar kettes csatornán keresgéljük Koltay Trianonról forgatott 14 részes filmjét, amelyben neves történészek ismertetik álláspontjukat, akkor a képernyőn egy holokauszt-túlélőt találunk. A film izgalmas és őszinte, de nem Koltay Trianonja. Mint a közleményekből kiderül: a Magyar Televízió a rendező tudta nélkül letiltotta a sorozatot, illetve műsorára sem tűzte. Indok nincs, csak annyi, hogy túl szubjektív. És nem nyilatkozik benne Ormos Mária. Ez aztán döntő érv.
Lapozzuk gyakran az Élet és Irodalom nevezetű hetilapot. Annak az embernek a neve, akire ez az újság évek óta vadászik: Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet igazgatója. Egyik utóbbi számában Eörsi István két oldalon mocskolja és gyalázza Schmidt Máriát, olyan undorító stílusban, amiért nem tíz hónap börtön, hanem minimum gályarabság járna. Az írástól való eltiltással egyetemben. Schmidt Máriának sok a bűne. Az egyik, hogy Orbán Viktor barátja, a másik, hogy szakított a marxista történelemszemlélettel, a harmadik, a legnagyobb, hogy létrehozta és működteti a Terror Háza Múzeumot. Mindegyik halálos bűn a másik oldal szemében.
Hogy ki következik, azt csak találgatni lehet. Hankiss Ágnest írásom befejezésekor fenyegették meg, most még barátian: ne foglalkozzon az egyik államtitkár elvtárssal, mert baj lesz. A hálózat körülfon bennünket, és dolgozik keményen. Ki antiszemita, ki terrorista, ki iszákos izgága, ki züllött figura, ki pedig csak útban van. És mi a jobboldalon boldog tudatlanságban nem teszünk semmit. Önvédelmi reflexünk nulla. Talán ideje lenne elkészíteni az óriásplakátokat, volt már rá példa, és beteríteni velük Magyarországot: Így járhat mindenki!