José María Aznar búcsúja

Távozik a színről José María Aznar spanyol miniszterelnök, de aligha valószínű, hogy így képzelte a búcsúzást néhány héttel ezelőtt. Túl egy elvesztett választáson, és ami még ennél is fájóbb, a szörnyű madridi merényleten, joggal vetődhet fel: vajon miért kellett távoznia bársonyszékéből a Néppárt vezetőjének? A kérdés már csak azért is indokolt, mert az utóbbi évtizedekben Spanyolországban nemigen váltogatták egymást a miniszterelnökök – az 1982 és 1996 közötti időszakban sorozatosan a szocialista Felipe González alakíthatott kormányt, tőle pedig Aznar vette át nyolc évre a stafétabotot.
Sokan váltig állítják, ha nem következik be a madridi merénylet, a néppártiak szájából nem lehetett volna „kiénekelni a sajtot”. A választások előtti közvélemény-kutatások valóban a kormányzó párt megnyugtató többségét mutatták, s bár azt tudni lehetett, hogy a miniszterelnök a választások végkimenetelétől függetlenül leköszön hivataláról, a szocialisták váratlan győzelme még az elemzőket is meglepte. A fordulathoz azonban jócskán hozzájárult a választások előtti véres akciósorozat, amely nemcsak az Aznar-kormány hitelét, de az egész spanyol közéletet is alapjaiban megrengette. A leköszönő miniszterelnök hasonlóan látja az összefüggéseket. Néhány nappal ezelőtt adott televíziós interjújában úgy fogalmazott: a madridi robbantásoknak minden bizonnyal közük volt ahhoz, hogy pártja a biztos győzelmet jósoló előrejelzések ellenére vereséget szenvedett. Ugyanakkor hozzátette, hogy csak bizonyos távlatból lehet majd ezt a befolyást számszerűen is meghatározni.
Akárhogyan áll is a helyzet, utólag már hiábavaló lenne kérdéseket feltenni. Az ügynek azonban kétségkívül vannak mások számára is megfontolandó tanulságai. Figyelemre méltó például egy friss közvélemény-kutatás, amely szerint a merényletek nagyobb mértékben befolyásolták a spanyol szavazók döntését, mint maga az egész választási kampány. Eszerint a választók 8,2 százaléka hozta meg döntését a március 11-én végrehajtott terrorcselekmények hatására. Tegyük hozzá: ezek a választók aligha erősítették szavazataikkal Aznart és kormányát. Felvetődött az is, hogy a Néppárt azért szenvedett vereséget, mert a kabinet becsapta az embereket, és az ETA-t tette felelőssé a történtekért, miközben ismernie kellett az al-Kaidához vezető nyomokat. Ezt a feltételezést Aznar határozottan visszautasítja. „Kormányom az igazat mondta. Elfogadom a politikai bírálatot, de soha nem fogom elfogadni, hogy hazugsággal vagy manipulációval vádoljanak” – szögezte le a Wall Street Journalba írott minapi cikkében a távozó kormányfő. Emlékeztetett arra, hogy az elmúlt három évtizedben az ETA több mint nyolcszáz gyilkosságot követett el, a szervezet mindig is előszeretettel gyilkolt választási kampányok idején. Mindezek után – így Aznar – logikusnak látszott, hogy a hatóságok először az ETA-ra gyanakodtak. Amikor azonban felbukkantak az első jelek, hogy más állhat a merényletek hátterében, a hatóságok másokra is kiterjesztették vizsgálódásaikat.
A jelenlegi helyzetben mindazonáltal úgy tűnik, a felsorolt szempontok pusztán részigazságok. Meglehet, a választók egy része valóban a merénylet hatására szánta el magát a végső döntésre a szavazófülke magányában, negyvennyolc óra alatt azonban kevesen érzékelhették, hogy a kormány eltereli a figyelmet a valódi bűnösökről. Arról nem is beszélve, hogy ezt az állítást a szocialisták mindmáig semmivel nem támasztották alá. Valószínűleg soha nem derül ki hitelt érdemlően, hogy a forró nyomon elinduló hatóságok néhány óra leforgása alatt valóban rábukkantak-e az al-Kaida-szálra. Ennél sokkal fontosabb a merénylet utáni általános félelem és elbizonytalanodás. Amikor a győztes szocialisták kormányfőjelöltje, az új miniszterelnök, José Luís Rodríguez Zapatero közvetlenül a választás után bejelentette, hogy hazarendeli Irakból a katonákat, kétségkívül a spanyol társadalom általános akaratát jelenítette meg.
Ezen a ponton a spanyol választás túlmutat önnön jelentőségén. Kontinensünk országaiban masszív többséget alkotnak azok, akik elhibázottnak tartják Irak amerikai lerohanását, és az abban való nemzetközi közreműködést is ellenzik. Aznar bukása az európai demokráciák egyik legnagyobb fogyatékosságára mutat rá: a tényleges népképviseletet nemcsak elszürkítették, de valósággal felmorzsolták a politikai elitek csoportkötelezettségei. Más szóval: miféle népképviselet az, ahol a lakosság négyötödének akarata ellen működnek a hatalmon lévők? Elgondolkodtató, hogy ebben az esetben az igazságnak nincsen színe, azaz a háború támogatásának és elutasításának nincs ideológiai vetülete. A spanyol katonákat hazahívni – egyes vélekedések szerint átcsoportosítani – szándékozó Zapatero pártállása szerint szocialista, de aligha valószínű, hogy ha nemzetpolitikára terelődne a szó, bármiben is egyetértene a posztkommunista Kovács Lászlóval. A különbség valószínűleg abból adódik, hogy az új spanyol miniszterelnök nem szemináriumi beidegződés alapján alakítja hazája külpolitikáját, és nem Washingtonban, hanem a terroristák által megtámadott Spanyolországban kíván beszámolni az elért eredményekről. Mindenesetre cseppet sem lenne meglepő, ha a soron következő nemzeti választásokon az európai polgárok nem szavaznának bizalmat az iraki háborút teljes mellszélességgel támogató erőknek. Az emberek mindenekelőtt biztonságra vágynak, és ha egy kormány képtelen garantálni számukra ezt az alapvető jogukat, akkor minden más jelentéktelen apróságnak tűnik. Kormányzásának első esztendeiben Tony Blair brit kormányfő tekintélye megingathatatlannak tűnt, sokan arra számítottak, hogy hosszú-hosszú ciklusokon keresztül győzelemre vezeti az új Munkáspártot. Ma már az a helyzet, hogy kizárólag azért tudhat magának csekély előnyt a torykkal szemben, mert a túloldalon nincsen hozzá fogható karizmatikus politikus. Mindezt az amerikaiak háborúja melletti következetes kiállása eredményezte, pedig az Egyesült Királyságban minden felmérés szerint többen támogatták az iraki beavatkozást, mint más európai országokban.
A spanyol választásokkal kapcsolatosan figyelemre méltó az is, hogy a kormány távozását sürgetőket nem különösebben érdekelték az Aznar-korszak vívmányai. Nem vették figyelembe a kétségkívül imponáló gazdasági eredményeket, nem törődtek azzal, hogy a néppárti kormány adóreformot hozott, csökkentette a munkanélküliséget, és megteremtette a költségvetési egyensúlyt. A legfontosabbnak az iraki háborúban tanúsított szövetségesi magatartását ítélték a választók, José Aznarnak voltaképpen ezért kellett távoznia. Figyelmeztető jel ez minden olyan európai kormánynak, amely vélt vagy tényleges nemzetközi tekintélye érdekében mindössze a legfontosabbról feledkezik meg, arról, amiért a parlamenti választásokon bizalmat kapott a választóktól. Európában és Magyarországon sokaknak meg kellene szívlelniük az alapvető igazságot: saját állampolgáraink képviselete és érdekvédelme minden vállalt kötelezettségen felül áll. Arról már nem is beszélve, hogy háborús kalandokkal nem szabad veszélyeztetni a hátországot. Megengedhetetlen, hogy a nagyvilágban tomboló erőszakot utcáinkra, tereinkre importálva, azok életét tegyék kockára, akik támaszt és védelmet várnak a hatalmon lévőktől.