Ma este bezár a Rudas

A budai Rudas fürdőben úgy üldögélnek a gyógyvíz és a forró gőz szerelmesei a különböző hőfokú medencékben, mint a mélytengeri halak. Önfeledten meggörnyedve áznak a vízben, és a monoton zaj, amit keltenek, mintha egy óriási tengeri kagylóból zúgna. Ha feltámadna Krúdy Szindbádjának mesélőembere, Arthur, bizony sok fura átépítésről mesélhetne nekik, amelyek a mostanra tervezett előtt, még a szocialista időkben történtek, és alaposan megkeverték a gőzfürdő belvilágát.
Az 1952–53-as, Tőkés György tervezte felújítás után lett 36 Celsius-fokos a kupolás nagymedence. Az orvosi rendelőkhöz felvezető lépcső mellé egy kispolgári vágyakra alapozott szabóműhely létesült, s az előcsarnokban megnyílt a büfé, a gyógyvíz mellett a másik kézzelfogható boldogságot szolgáló intézmény.
Mert a Rudas valóságos életfelfogás, búcsújáró hely, még akkor is, ha senki sem érti a zajban, amit a másik mond. Vannak, akik fürdés előtt ülnek sörösüveggel a kezükben, és tépelődnek, mikor lépjék át a szentély kapuját, s vannak, akik csak többórás fürdőzés után vetik magukat az életmentők magabiztosságával a sör hűs habjaiba. A szabóműhely már rég csak a száraz krónikákban szerepel, ám Tőkés az örökkévalóságra is gondolt: ő állíttatta az előcsarnok közepébe a görög szobormásolatot – amelynek eredetije a Krisztus előtti III. és IV. század fordulóján keletkezett, s a görögséget újra felfedező romantika ítészei a „női szépség ideálja” névvel illettek.
1959-től a török kupolacsarnok szabadon áll, szemet hunyva az építtető budai pasák emberi gyengeségeinek. Utána nagyobb beruházás már csak a kétemeletes, nagytükrös uszodacsarnokot érintette. 1964 októberében zárták be az uszodát, és csak 1967 januárjában nyitották meg; az újabb bezárásra 1986 májusában került sor a tetőszerkezet átalakítása miatt. A Tóth Tamás tervei szerint végzett munkák másfél évig tartottak, a megnyitásra csak a következő esztendő decemberében került sor.
Holnaptól viszont – több mint fél évszázad múltán – megkezdődik a gőzfürdő felújítása. A törzsvendégek úgy érzik, mintha egy, az életfelfogásuknak megfelelő intézmény működését függesztenék fel, amelyért pedig – hogy ez be ne következzék – halált megvető bátorsággal is képesek lettek volna harcolni sörözés közben.
Kétségtelen, hogy ez a konzervatív életfelfogás idegen a másság már-már romantikus kultuszától, amelyre immár az angol nyelvű országismertetők is felhívják a „műveltebb világból” hozzánk érkező utasok figyelmét. Akiknek elődei a XIX. században még másképp látták a szexuális élvezeteket. Egy francia utazó, Tissot például – miután leírja az akkor még keleti pompában, fűszeres füstölők illatában úszó, ma nemes egyszerűséggel családinak nevezett kabint – arról is beszámol, hogy piros bársonyruhában, ékszerekkel, s azoknál is tündöklőbb szemekkel megjelenik egy csodaszép magyar nő, s így szól: „Tied vagyok, nemes francia!” Tied vagyok, nemes törzsvendég! – örülnének ma is egy ilyen fogadtatásnak a fürdő olykor még a futballpályákra is kimerészkedő, konok hívei.
S örülnének annak is, ha a kupolacsarnok felújítása, a kapcsolódó beruházások valóban terv szerint, gyorsan mennének végbe. Nem úgy például, mint 1880-ban. Akkor a török fürdőt életveszélyessé vált boltozata miatt átépítették, s bár 1881-ben a nagy teremből kialakított gőzfürdőt – a négy sarokmedencét a falak bontásával a közös fürdőtérhez csatolták – ideiglenesen megnyitották a nagyközönség számára, de a végleges formája csak 1883-ra alakult ki. Egyszóval a vendégek szeretnének minél előbb ismét elmerülni a Márai Sándor leírta forrón gőzölgő gyógyvízben, átadva magukat „annak a különös, semmiféle földi helyzethez nem hasonlítható állapotnak és jóérzésnek, amely csak itt a gőzfürdőben övezi a megfelelő korú és tapasztalatú embereket”.