Tovább bővül kelet felé a NATO

A csatlakozási dokumentumok washingtoni letétbe helyezésével tegnap hét országgal bővült a NATO. Noha a lépés nyilvánvalóan örömteli eseménynek számít az euroatlanti integráció hívei számára, a legnagyobb vidámság sem képes elfedni a szövetség problémáit, illetve azt a tényt, hogy a meghatározó tagországok között stratégiai elkülönülés jelei mutatkoznak.

Már a bővítés első körének körülményei sem voltak felhőtlenek, és akkor is folyt a vita arról, hogy tulajdonképpen milyen célt is szolgál a NATO keleti irányú kiterjesztése. A kelet-európai országok számára történelmi küldetést, a Nyugat, vagy ha úgy tetszik Európa „visszafogadó nyilatkozatát”, gazdasági szempontból az újdonsült piacgazdaságok stabilitásának garantálását, míg az ellenzők részéről felesleges lépést, amely drága és feszültséget kelt ott, ahol a Szovjetunió széthullása miatt éppenséggel megszűnt a szembenállás. A kétkedők számára azonban rögvest tömör válasz adódott: az 1999. március 12-i felvétel után alig két héttel megindult a szövetség történetének első háborúja, a Jugoszlávia elleni légi hadjárat formájában. Összhangban azzal, hogy a NATO a hidegháború végét követően a balkáni rendteremtésben talált új identitást, 1999-ben – különösen Magyarország felvétele – rávilágított a bővítés geostratégiai jellegére. Amit Brüszszelben és Washingtonban hivatalosan a stabilitás kiterjesztéseként aposztrofálnak, gyakorlatias szempontok szerint katonai hozzáférést jelent olyan térségekhez, ahol korábban nem voltak jelen.
A 2004-es bővítési fordulóval még inkább ez a helyzet, bár azóta jelentősen megváltozott a világpolitikai helyzet. A hét csatlakozó ország – Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovákia, Szlovénia és Románia – aligha erősíti katonai értelemben a szövetséget. A geostratégiai jelentősség különösen igaz a fekete-tenger-parti Bulgáriára és Romániára, amelyek lehetővé teszik a Kaukázus, így Közép-Ázsia elérését, és ezzel „kiválthatóvá” teszik a bizonytalan, önhatalmú Törökországot. Hogy a NATO – különös tekintettel Washingtonra – milyen hasznot remél csatlakozásukból, arra már rávilágítottak az afganisztáni és a tavalyi iraki hadműveletek. 2001 végén, a terrortámadá-sokra válaszul megindított afganisztáni akció során a bulgáriai Burgaszban amerikai tankergépek állomásoztak, amelyek a Fekete-tenger felett töltötték fel a szállító és a harci gépeket. 2003-ban Constanca adott otthont azoknak az amerikai helikoptereknek, amelyek Ankara visszakozása miatt nem állomásozhattak Törökországban.
Megfigyelők emlékeztetnek ugyanakkor, hogy a NATO közös értékeit illetően a jelenlegi bővítés súlyos kérdéseket vet fel. Bár Romániában a felkészülés során engedékenység volt tapasztalható a kisebbségi jogok terén, a valóság még mindig elmarad a nyugati normáktól, nem beszélve arról, hogy zsebében a nem visszavonható tagsággal a bukaresti elit talán ismét hátraarcot vezényel e téren. Észtország és Lettország sem bánik éppen a demokratikusan orosz kisebbségével.
A bővítést stratégiai kontextusba helyezve ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a hajdani alapítók között olyan ellentétek jelentkeztek az iraki háború kapcsán, amelyek egyenesen megkérdőjelezik a NATO mint euroatlanti szervezet jövőjét. Németország és Franciaország nemcsak ellenezte az Egyesült Államok iraki háborúját, de eddig lehetetlenné is tette, hogy a megszállás és a stabilizáció NATO-felügyelet alá kerüljön, noha az immár 26 tagú szövetség 18 tagországának katonái részt vesznek a műveletekben. Amennyiben a soron következő nyári, isztambuli NATO-csúcson valamiféle megállapodásra kerül sor – tekintettel az iraki szuverenitás helyreállításának folyamatára –, úgy egyelőre fellélegezhet a szervezet. Ha viszont Washington a jövőben globális érdekérvényesítésének eszközéül kívánja használni, s Európában emiatt tovább nő az Amerika-ellenesség, akkor – a bővítéshez képest persze kevésbé látványosan – kiüresedhetnek a szövetség intézményei.

***

Bukarest és Pozsony a szövetségesünk

Romániában jelenleg már csak a politikai szféra szintjén maradt meg az az eufória, amely évekkel ezelőtt még a társadalom egészét jellemezte a NATO-csatlakozás perspektívája kapcsán. A lakosság ma sokkal inkább az ország mihamarabbi EU-integrációjában reménykedik, hiszen úgy látja, életszínvonala csak a fejlett nyugati családhoz való csatlakozás esetén javulhat. Bukarest külügyi politikáját az 1989-es rendszerváltás óta markánsan befolyásolja az észak-atlanti szövetségbe való igyekvés, olyannyira, hogy a posztkommunista román kormányok mindegyike alapvető célként fogalmazta meg programjában a NATO-integrációt. Az 1999-es NATO-csúcs kudarca – amikor Magyarországgal ellentétben Románia nem kapott meghívást – hatalmas csalódást és presztízsveszteséget okozott a politikai pártoknak, főleg a korábbi kormánykoalíciónak. A 2001 szeptemberében elkövetett New York-i terrortámadás után a román parlament, mondhatni egyoldalúan úgy döntött, hogy átengedi légterét a katonai szövetségnek, és már akkor de facto NATO-szövetségessé nyilvánította az országot. Bukarest jelenleg az amerikai bázisoknak az országba telepítésének gyakorlati hasznában bízik, a legfrissebb washingtoni jelzések szerint ilyen támaszpontokat a Fekete-tenger partján és egy Kolozsvár közeli katonai reptéren létesítenek. Ami pedig a romániai magyarságot illeti: elemzők szerint a közösségnek számos eredményt sikerült elérnie annak köszönhetően, hogy Bukarestet az integrációs folyamat során a NATO-nak való „megfelelési kényszer” is erre kötelezte.
Szlovákia 1994 februárjában csatlakozott a Partnerség a békéért nevű kezdeményezéshez, amivel követte azon szomszédait, amelyek célja a NATO-tagság elérése volt. A szlovák lapok ennek kapcsán írják hétfői kiadásaikban, hogy tízéves álom teljesült azzal, hogy Mikulás Dzurinda átadta Washingtonban a csatlakozási dokumentumokat, s az ország gyakorlatilag az észak-atlanti szövetség tagja lett. Ugyan kitérnek a kommentárok arra is, hogy paradox módon 1994-ben Brüsszelben a csatlakozási szándékot az a Vladimír Meciar írta alá, aki miatt Szlovákia nem lehetett visegrádi szomszédaival azonos időben tagja a NATO-nak, de senki nem akart ünneprontó lenni, ennek megfelelően alapvetően arról nyilatkoznak politikusok, politológusok és írnak a szemleírók, hogy a tagság az észak-atlanti szövetségben az ország és polgárai számára kettős biztonságot jelent: egyfelől egy esetleges támadás esetén számíthat 25 társa segítségére, másrészt azok a külföldi beruházók, akik ez idáig bizonytalanok voltak az ország biztonságát illetően, most majd úgy tekintenek Szlovákiára, mint a világ legerősebb katonai tömbjének a tagjára, s bátran helyezik el tőkéjüket az országban.
Az, hogy a NATO-tagság felelősséggel, kötelezettségekkel is jár, nem újdonság Szlovákia polgárai számára. 1998-tól, az első Dzurinda-kormány megalakulásától kezdve Szlovákia igyekezett úgy viselkedni, mint szomszédai, vagyis úgy, mintha ő is tagja lenne a szövetségnek: részt vett a koszovói, az afganisztáni és az iraki béketeremtő misszióban, jelenleg is több mint 700 katonája teljesít szolgálatot nemzetközi kötelékekben.