Budapesten él?
– Most éppen igen. A feleségemmel úgy gondoltuk, kipróbáljuk, milyen a főváros, amíg fiatalok vagyunk. Az előzmény egyértelműen érzelmi. Amikor hazajöttem egy-egy versenyről, és Szombathelyre autózva átmentem az Erzsébet vagy a Lánchídon, mindig lenyűgözött a budai vár szépsége. Sóhajtoztam, hogy jó lenne egyszer itt élni, most megadatott.
– Azt hittem, azért jött el, mert amikor eltiltották, a város alaposan megsértette.
– Rég volt, túl vagyok rajta, ezzel együtt persze kár, hogy megtörténhetett. De megbocsátás nélkül nem lehet élni.
– Akkoriban nem így látta.
– Persze hogy nem. Volt elég bajom amiatt, hogy eltiltottak, ezért esett nagyon rosszul, hogy a város, pontosabban a polgármester megvonta tőlem a támogatást. Nem abból a pénzből éltem, de az, hogy saját közegemben nem állnak mellém, kiborított. Wagner úrral azóta tisztáztunk mindent, szent a béke, ez a legfontosabb.
– Amikor nem versenyezhetett, azt mondta, most végre igazi amatőrként, szerelemből dobálhatja a kalapácsot. Ilyen egyszerű lett volna?
– Sok idő telt el azóta, az egészből annyi maradt, ami fontos, hogy az eltiltás óta másképp látom az életet, a sportot. Aki egyébként kalapácsvetésre adja a fejét, annak számolnia kell azzal, hogy megbukik. Nálam egy nanogrammon múlott az egész. Az a gramm ezermilliomod része. Bekentem magam egy kenőccsel, és kész, vége.
– Nem lehet, hogy éppen ön volt a soros? Talán megunták, hogy ahány nagy versenyen elindul, mindig ott van a nyolcas döntőben?
– Nem tudom. Lehet. A doppingnál vékony a határ. Van egy vonal, ami alatt nem büntetnek, az ember pedig megpróbál minél közelebb kerülni hozzá. Mert mindenben a legtöbbre törekszik, az edzésben éppen úgy, mint abban, hogy különféle táplálékkiegészítők révén minél jobban beépüljön szervezetébe a munka. Borotvaélen táncol, mint én is. Egy nanogramm plusz, és kész, jön a büntetés. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a lelátón ülő nézőben több a tiltott szer, mint abban, aki versenyez. Megivott aznap már négy kávét – annyi elég.
– A tiltott szerek miatti büntetéseknél én mindig érzek egy kis álszentséget: ti is tudjátok, mi is tudjuk, de rendnek kell lenni. Nem lenne egyszerűbb, ha mindenki maga döntené el, mivel él, és csak azokat büntetnék, akik mondjuk tizennyolc év alattiakat bombáznak különféle szerekkel?
– Kell az ellenőrzés. Olyan ez, mint a bűnüldözés. A bűnt nem küszöbölheti ki teljesen, de ha nem lenne, az utcára se mehetnénk ki.
– Mikor szerette meg a kalapácsvetést? Mert az, hogy belefogott, még nem jelent egyértelmű kötődést.
– Ez annyira így van, hogy eszembe sem jutott, hogy atléta legyek. Bejött az osztályba Hollósi tanár úr, mondta, hogy kell neki négy gyerek, akik elmennének gerelyt hajítani. Minden kéz a magasba lendült, mert kollégisták voltunk, és csak annak nem kellett délután négyre bevonulnia a koleszba, akinek volt valami külön elfoglaltsága. A zenészeket például nagyon irigyeltük, mert ők gyakorlás címén sokszor este tízig is kimaradhattak. Szerencsém volt, egyike lettem a négy kiválasztottnak. Ha hiszi, ha nem, jól ment a gerely, nagyon megszerettem, de aztán a tanár úr átküldött mind a négyünket Németh Pali bácsihoz, hogy próbálkozzunk meg a kalapácssal.
– A többiek vitték valamire?
– Nem, pedig az egyikük, Kovács Balázsnak hívták, tehetségesebb volt nálam, de jött a nyár. Az volt a vízválasztó. Nyolcvan májusában kerültünk Pali bácsihoz, én Szentgotthárdról át tudtam járni Szombathelyre edzésre, a többiek messzebb laktak, ők nem. Apu mindig föltett a vonatra, mondván, ha megígértem, hogy bejárok, akkor mennem kell. Aztán szeptemberben a serdülőbajnokságon már dobogóra állhattam, bekerült a nevem az újságba, és ez mindent eldöntött. Nagy lelki előnyt szereztem a többiekkel szemben, amire a Pali bácsi építhetett. Róla tudni kell, hogy maximalista, a sikerre neveli a tanítványait. A sportban, a tanulásban, az életben – mindenben. De nem mereven teszi. Az iskolában például csak azokban a tárgyakban követelte meg, hogy kitűnjünk, amelyeket szerettünk, azt pedig elvárta, hogy amit vállalunk, azt teljesítsük is.
– Mint az édesapja, aki, ha már a gyerek megígérte, hogy nyáron is edzeni fog, rendre föltette a vonatra a fiát.
– Van hasonlóság. Olyannyira, hogy nyolcvankettőben az apám leült velem, és azt mondta, döntsem el, mit akarok, tanulni vagy sportolni. Ha komolyan gondolom a főiskolát, akkor kapcsoljak rá a tanulásban, ha atléta szeretnék lenni, akkor ott dobjak be mindent. A kalapácsvetést választottam. ,,Jó, de akkor csináld!” – intett, én pedig nekiláttam.
– És nem bánta meg.
– Persze hogy nem, de szerencsém is volt, hiszen még abban az évben harmadik lettem az ifjúsági Barátság versenyen, és ettől kezdve nem volt visszaút.
– Harmadik hely, hol itt a szerencse?
– Ott, hogy ha mindenki hozza a saját legjobbját, a hatodik–nyolcadik helyen végeztem volna, de négy nálam jobb dobó kiesett, így lett enyém a bronzérem.
– Huszonegy évesen magyar bajnok lett, két évvel később világbajnoki hetedik, aztán Szöulban hatodik, az ilyesmihez Fortuna kevés.
– Az a harmadik hely annyi erőt adott, hogy szerintem abból éltem egész pályafutásom alatt, ez meggyőződésem.
– Két éve hagyta abba, és még mindig kilencedik az örökranglistán. A listavezető Szedih alig több mint három méterrel előzi meg. Ha csak egyszer jobban kijön a ritmus, ha minden összejön, akár első is lehetne a sorban.
– Ne higgye. Három méter különbség ezen a szinten óriási. Nyolcvanhárom vagy nyolcvanhat méter, más és más dimenzió. Körülbelül akkora a különbség, mint ötven és nyolcvan méter között. Nyolcvan fölött a technikai tökély legföljebb egy-két centit jelenthet, tíz-húsz centiméter pluszhoz pedig emberfölötti munka kell. Tíz centi nálunk olyan, mint a százas sprintereknél egy tizedmásodpercnyi javulás.
– Korábban, a hetvenes–nyolcvanas években ez nem így volt.
– Mert ma már más a technika. A régiek – ahogy mi mondjuk – vonszolták a kalapácsot, azaz mindig mögöttük volt, azt tartották, hogy akkor jobban meg tudják húzni. Én már a kétkaros dobást tanultam, a nyújtott kéz nagyjából húsz centit jelent, ami nagy különbség.
– Az viszont nem változott, hogy a kalapácsvetés mostohagyerek az atlétikában. Jön egy futószám, és máris leállítják a versenyt, nehogy egy eltévedt dobás miatt megsérüljön valaki.
– A nemzetközi szövetség felkérésére Kiss Balázzsal kidolgoztuk, hogyan érhető el, hogy csak a szektoron belül érjen földet a kalapács, vagyis ha rossz a dobás, a hálóba akadjon. A lényeg, hogy még egy panelt be kell emelni a ketrecbe, és akkor elmúlik a veszély. A javaslatot elfogadták, Athénban, az olimpián már a mi módszerünk szerint versenyeznek a kalapácsvetők.
– Ha már Kiss Balázsnál tartunk, jóban vannak?
– Persze. Nálunk nem divat az áskálódás, a vetélkedést pedig megszoktam, Pali bácsinál mindig több jó kalapácsvető volt, szinte naponta kellett bizonyítani. Meg aztán Balázsnak sokat köszönhetek, főszerepe van abban, hogy az eltiltásom után sikeresen térhettem vissza.
– Tartotta a lelket önben?
– Biztatott, de nem ez a lényeg. Az atlantai olimpiai győzelmét én kommentálhattam a televízióban, mindenki engem kérdezett mint szakértőt, és ha már ott voltam, arra is kíváncsiak voltak, hogyan készülök, komolyan gondolom-e, hogy újra dobok. Én persze mindig igent mondtam, ami szigorúan kötelezett, nem tehettem meg, hogy leállok, hogy föladom. Ha már egyszer megígértem… Meg aztán azt tartom, hogy az embernek végig kell járnia azt az utat, amelyet kijelölt számára a sors.
– Az eltiltásához mindig visszatérünk…
– Ez természetes, ha az ember kényszerűségből vált életformát, az mindig mély nyomokat hagy benne. Arról nem beszélve, hogy amikor fölmentettek, úgy éreztem, újjászülettem. A nemzetközi szövetség főtitkára, Gyulai István telefonált, csak annyit mondott: „Fölmentettek, készülj, versenyezhetsz…!” – és letette, mert a bizottsági ülés közben, a döntés után azonnal szólt nekem. Köpni, nyelni nem tudtam. Hát még, amikor újra beállhattam a dobókörbe… Debrecenben történt, kilencvenhét szeptemberében. Felejthetetlen. Olyan volt, mintha először versenyeznék, de már hetvenhét méter körül dobnék. Aztán következett egy olyan szezon, amilyenről csak álmodni lehet.
– Megkoronázva a budapesti Európa-bajnoki címmel, amire én azt mondom, hogy a sors hosszú távon igazságos.
– Az Európa-bajnokság akkora csoda volt, hogy nem is tudok róla beszélni. Ha eszembe jut, elöntenek az érzelmek, egy értelmes mondat nem jut az eszembe. Tízezrek a lelátón, mindenki nekem drukkol, érzem, hogy velem együtt forognak, dobnak. Képzelheti a hangulatot, ha még a Pali bácsi is megkönnyezte a győzelmemet.
– Egyébként nem szokása az ilyesmi?
– Enyhén szólva. Az pedig, hogy még látják is… Nála tényleg a csillagos ég a felső határ, csak nagyon ritkán elégedett. A budapesti győzelmemen kívül talán csak akkor láttam rajta, hogy rendben vagyok nála, amikor nyolcvannyolcban első magyarként túldobtam a nyolcvan métert, főként, hogy akkor még a szakállát is levágatta, mert megfogadta. Más kérdés, hogy összeszoktunk már annyira, hogy az utolsó években már akkor is észrevettem rajta az örömöt, amikor a lehető leggondosabban eltitkolta.
– Hogy visszahozzam a földre, egy verseny utáni mondatát idézem: „Elment húsz év, nyomtalanul elillant.”
– Sydney után nyilatkoztam ezt, azonnal a verseny után. Nagyon el voltam keseredve, esélyes voltam az olimpiai bajnoki címre, de végül hetedik lettem. Ráadásul egy hatalmas butaság miatt, amiért csak magamat tehetem felelőssé. Amikor elindultunk a stadionba, hét ágra tűzött a nap, ezért eszembe se jutott magammal vinni azt a cipőt, amely esőben jó. Még a bemelegítésnél is szép volt az idő, aztán amikor az alagúton át beértünk a stadionba, már ömlött az eső. Én pedig ott álltam egy tükörsima talpú cipővel… Tudtam, hogy semmi esélyem. Szörnyű érzés volt, mint mindig, ha tehetetlen az ember, ha csak a fejét verheti a falba dühében. Megpróbáltam mindent, de nem járhattam sikerrel, a fizika törvényeit nem győzhettem le.
– Valakit elküldhetett volna az esőcipőért.
– Hogyan? A többiek ott voltak valahol a zsúfolt lelátón, nem is tudtam, hogy hol, körülöttem egyetlenegy magyar sem akadt, az eső ömlött, ha egy táblát a magasba emelek, hogy hozzák a cipőt, szerintem azt se veszik észre. Szóval, elrontottam…
– Ezt akkor nem említette, csak azt, hogy a többieknek is esett az eső.
– A sportoló sohase mentegetőzzön, az eredmény minősíti, a butasága pedig nem közügy, azért neki kell vállalnia a felelősséget, egyedül kell megemésztenie.
– Sikerült?
– Ha azt mondom, hogy még mindig álmodok arról az estéről, akkor kitalálhatja, mennyire.
– Maradt önben nagy dobás? Amikor úgy jött el a versenyről, hogy jobb is lehetett volna?
– Egyszer, egyetlenegyszer. Kilencvennyolcban az Európa-bajnokság után mindenáron el akartam menni nyaralni, de Pali bácsi erősködött, hogy jó formában vagyok, versenyezzek még. Mondtam, hogy szinte vége a szezonnak, a budapesti aranynál nem kell több, de ő csak makacskodott. Így jött el a zalaegerszegi verseny, amelyen a bemelegítésnél nagyon megijedtem, nyolcvankét méter fölött dobtam, ez túl jó volt. „Adjatok egy kalapácsot!” – idéztem Rita Pavone slágerét, és okkal, mert jött a nyolcvanhárom tizennyolc, az országos csúcs. Mondtam magamban, hogy most már elég, ennél többet nem hozhatok ki a napból, de a következő sorozatban már nyolcvanhárom hatvannyolcnál tartottam. Most már tényleg elég – mondogattam, és az utolsó sorozatra ki is engedtem. Nos, ha akkor megszorítanak, ha rákényszerülök, hogy még jobban összpontosítsak, akkor azon a napon még többre vihettem volna.
– Független jelöltként elindult Szombathelyen az önkormányzati választásokon, és – bocsásson meg a kifejezésért – botcsinálta jelöltként második lett a körzetében. Politikus alkat?
– Nem kenyerem a politika, legalábbis hivatásszerűen nem. Azért indultam függetlenként, Fidesz–MDF-támogatással, mert akinek a helyemen meg kellett volna méretnie magát… Szóval felkértek, én pedig igent mondtam. Az ok egyszerű. Nézzük például, hogy az európai uniós országokban mennyi pénz jut a sportra, s mennyi nálunk. Márpedig, hogy több jusson, ahhoz a politikusok segítsége kell, a költségvetésről ők döntenek. Éppen ezért a sportoló nem dughatja a fejét a homokba, népszerű emberként a jelenlétével is befolyásolnia kell mindenkit, aki segíthet. Mert a politika megteheti például – ne adj’ isten! –, hogy egy tollvonással eltörli a föld színéről mondjuk a szombathelyi dobópályát, amit a sportoló szenved meg, mert nem lesz hol edzenie. Az érdekek érvényesítéséről van szó, nem többről.
– Nos, a szombathelyi pályát nem fenyegeti veszély, hiszen ma már a nemzetközi szövetség dobócentrumaként működik.
– Nagy dolog ez, mindenképpen igazolja Pali bácsit, a munkáját. Főként, ha arra gondolok, hogy amikor kezdtem, egy barakk állt csak ott, és esténként a sötétben csak tapogattuk a falat, hogy hová akasszuk a kalapácsot. Persze csak rövid időre, mert Pali bácsinál nem pihenhettünk sokat, nekem elhiheti.
***
Gécsek Tibor 1964. szeptember 22-én született Szentgotthárdon.
Klubjai: Haladás VSE (1976–93), Szombathelyi AC ’93 (1993–95), Dobó SE (1995–2002). Edzője: Németh Pál. Legjobb eredményei, olimpia: 4. (1992, Barcelona), 6. (1988, Szöul). Világbajnokság: 3. (1993, Stuttgart; 1995, Göteborg), 4. (1991, Tokió; 1999, Sevilla). Európa-bajnokság: 1. (1998, Budapest), 2. (Split, 1990), 5. (1994, Helsinki). Tizenegyszeres magyar bajnok, az év atlétája: 1988, 1992, 1993, 1998 (ekkor az év sportolója is).
Eltiltva: 1995–97.
origo.hu
Világhírű sorozat forgatása zajlik Dunaújvárosban – videó
