Portugál portói

Lusitania, a Britanniát leszámítva legnyugatibb római provincia talán csak véletlenül esik egybe a mai Portugália területével. Az újlatin világ eltérő ütemű fejlődését jól mutatja, hogy a klasszikus latintól a portugál nyelv távolodott el a leginkább – pedig a történelem során több ízben is fennállt a veszély, hogy valami periferiális, egzotikus spanyol dialektussá süllyedjen. Ám – noha a lisszaboni gyarmatbirodalomnak a XX. századra csupán a hírmondója maradt – a portugál kultúra (nem utolsósorban a Spanyol-Amerikába beékelődött Brazília jóvoltából) világviszonylatban továbbra is számottevőnek mondható.
Miféle történelmi szerencse szükséges egy ilyen civilizációs túléléshez? Tudjuk, általános receptek nincsenek, csak konkrét esettanulmányok. Az Ibériai-félsziget visszahódítása a virágzó afroeurópai kultúrát teremtő móroktól (amit a reconquista névvel illetnek) már a XI. században megindult. Ekkor VI. Alfonz, Kasztília királya megalapította a portugál grófságot, amelyet hűbérül a burgundi hercegnek adományozott. Henrik fia, Alfonz Henrik pedig 1139-ben felvette a királyi címet, függetlenítette magát Kasztíliától, és hűséget esküdött a pápának. Alighanem pontosan mérte fel a korabeli erőviszonyokat, 1147-ben ugyanis a keresztesek segítségével visszafoglalta és az ország fővárosává tette Lisszabont. A nemzeti tudat első hivatalos megnyilvánulása a nemesség és a papság képviselőiből verbuválódott 1211-es coimbrai rendi gyűlés volt, a portói dialektus pedig a XIII. században uralkodó Dénes király alatt vált az ország hivatalos nyelvévé.
Mindez azonban a forrongó Európa helyi érdekű hatalmi játszmája maradhatott volna, ha nem szállnak hajóra, hogy ismeretlen földek mesés kincseit hozzák haza. Lényegében még be sem fejeződött a reconquista, amikor Tengerész Henrik már lelkesen támogatta a felfedezőutakat. Ma úgy mondanánk: a növekedésre képtelen királyság külső erőforrásokat vont be, s nem zavarta, hogy előbb ezeket az ismeretlen forrásokat nagy kockázattal fel kell deríteni. Bartolomeo Diaz 1487-ben áthaladt a Jóreménység fokán, Vasco da Gama pedig telepeket hozott létre Indiában. Amikor mi Mátyást sirattuk, és a törökkel keveredtünk mind kisebb sikerű kiszorítósdiba, Portugália I. Emánuel és III. János királyok uralkodása alatt a fénykorát élte: Lisszabon Európa legforgalmasabb kikötője lett. Később aztán jöttek a szomszédos spanyolok, a tengereken meg a hollandok és az angolok – a portugál hegemónia a múlté lett. Ennek a népnek a történelmét, irodalmát és nemzeti tudatát sem lehet azonban igazán megérteni a nagyság kézzelfogható emléke nélkül. A tenger, a hajózás a portugálok képzeletvilágában nem egyszerű „üzemi baleset”, hanem nemzeti létük lényege.
Ez a mindmáig mélyen katolikus ország a XX. század során két nagy forradalmi lépésre szánta el magát: az egyház és az állam szétválasztására, valamint a köztársasági államformára való áttérésre. Nem is ment ez anynyira zökkenőmentesen – másképpen aligha magyarázható a valószínűtlenül hosszú ideig tartó Salazar-diktatúra. Az ország teljhatalmú ura 1932 és 1968 között formálisan portugál miniszterelnök volt, s fasiszta jellegű rendszere éppúgy évtizedekkel túlélte Mussolini itáliai uralmát, mint Francóé Spanyolországban. Salazar államvallássá tette a katolicizmust, bevezette a korporációs rendszert és a tervgazdálkodást – igaz, cserében kimaradhatott az ország a második világégésből. Portugáliában aztán a hetvenes években a baloldalra lendült át az inga, ám az unióhoz való közeledése, majd csatlakozása véget vetett az útkeresés hosszú átmeneti időszakának. Nekünk, magyaroknak meg egyenesen sajátos mintaállammá vált: mind a területe, mind lakosságának lélekszáma hasonlít a miénkhez. Bár egy az egyben felhasználható recepttel nem sok vonatkozásban szolgálhatnak; amit meg lelkesen utánuk csinálunk (például a közszolgálati televízió megszüntetésbe torkolló, kéjesen öncsonkító tönkretétele), jobb volna gyorsan elfeledni.
Igyunk inkább egy portóit az egészségükre, és figyeljünk arra, hogyan csapnak hírverést a boraiknak és történelmi emlékeiknek. Portugália kiválóan képes kelletni magát: széles körben tudható például, hogy úrnapján (amely 1264-es bevezetése óta az egyik legfontosabb vallási ünnep) Ponta Delgada városának lakói virágszirmokból hintenek szőnyeget több mint egy kilométer hosszan. De létezik nemzeti napjuk is a portugáloknak: június tizedike szeretett költőjük, Luis de Camoes halálának az évfordulója. Aki az országba látogat, hogy megtekintse mondjuk Alcobaca városában a királyok sírját, a XIV. században fénykorát élő portugál szobrászat remekét, annak nem igazán kell tájszólásokkal sem küzdenie (az északkeleti országrészben beszélt mirandestől eltekintve). Annál változatosabb a gasztronómia: a nemzeti éteknek számító bacalhaut, a szárított, sós tintahalat például háromszáz módon képesek elkészíteni. Aki pedig idegenkedik a tengeri herkentyűktől, jó szívvel ajánlható neki a cabidela, a rizzsel tálalt csirke, amelyet a saját vérében sütnek meg…