Sosem lesz vége?

A kormány kiemelten fontos és sürgős feladatának – prioritásnak – tekinti Szász Károly leváltását: alig száradt meg a tinta a Medgyessyék sokadik alkotmánysértését rögzítő határozaton, a „javított” változatot hétfőn már el is fogadhatja a T. Házban a koalíciós szavazógépezet. Hacsak az ellenzék képviselői nem ülnek fegyelmezetten és hiánytalanul az ülésteremben, akik az úgynevezett SZDSZ esetleg kitartó renitenseivel együtt akár le is szavazhatják a jogszabályt. Túl sok azonban ebben a „ha”, így megállapíthatjuk, hogy a miniszterelnököt és embereit már csak néhány jogállami formaság választja el a felügyeleti elnök hőn áhított elmozdításától.
A politikai szándék tehát kerülő úton, de célba ér, az eredeti javaslat csupán egy banánhéjon csúszott el. Meglehet, sokunk jogérzékét sérti a tény: az alaptörvény lehetőséget ad arra, hogy a pénzügyi felügyelet átszervezésével piszkálja ki a kormánytöbbség a rendszerből mandátumuk lejárta előtt az érdekeit keresztező vezetőket. Az Alkotmánybíróság tehát nem a szándékot bélyegezte meg, hanem a megvalósítás mikéntjét. Ám az sem vet jó fényt a kabinetre, különösképpen az igazságügy-miniszterre, hogy elsőre nem találta meg Szász menesztésének alkotmányos módját. Egyértelműen a sietség volt a kudarc oka: a PSZÁF-vezetők menesztésével az új jogszabállyal életre hívott Felügyeleti Tanács megalakulását sem várták volna meg. Az erőpolitikával és személy szerint Gál J. Zoltánnal szemben tökéletesen értelmetlen észérveket felhozni, csak – ahogy a parlamentben mondják – a jegyzőkönyv számára rögzítjük: a testületi irányítás a személyi felelősségre épülőnél csak látszólag demokratikusabb, jogállamban nem véletlenül gyakorolja egyetlen személy az államfői jogköröket, nem pedig mondjuk az Elnöki Tanács.
A közvetlen károkozás mellett az ügy a parlamenti cikluson is túlmutató negatív következményekkel fenyeget. A rendszerváltozás óta minden kormányváltáskor feléled a remény a társadalom nem elvakult többségében: az új kurzus tanul az elődök hibájából, és megszakítja a politikai zsákmányszerzés, a leszámolás az országon négyévente végigsöprő gyakorlatát. Nos, mára az elfogulatlan szemlélő is elkönyvelte, hogy a Medgyessy-kormány sem lépett ki ebből a mókuskerékből. Nagy különbség persze, hogy egy párt a több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás vagy az árokbetemetés, nemzeti kiegyezés jelszavakkal gyűjti a szavazókat. Az Orbán-kormány például a Mol MSZP-s pártkatona irányítójától, Pál Lászlótól szintén némi jogszabályi korrekció segítségével szabadult meg, Surányi György jegybankelnök viszont kitölthette mandátumát, Györgyi Kálmán legfőbb ügyész távozásának okát pedig az érintett nem osztotta meg a nyilvánossággal, tág teret nyújtva ezzel a baloldali fantáziálásnak. A Szász-ügy után fel lehet ugyan háborodni azon, ha egy fideszes politikus megpendíti: a következő kormányváltáskor nekik sem érdemes majd önmérsékletet tanúsítaniuk, csak éppen érvelni nem lehet ellene. Különösen, amikor a kormány azt is elérte, hogy a fél ország legyintsen a szocialista zsákmányszerzés útjába került KSH által közölt „kedvező gazdasági adatok” hallatán. Ahol, ha nincs Szász Károly és a PSZÁF, a brókerügyet ma is egyedül a minisztériumi kiszivárogtatókat a titkosszolgálatokkal a háta mögött fenyegető Tóth András államtitkár ismerné a titkos lehallgatási jegyzőkönyvekből. Persze, ha csak ő ismerné, Szász Károly is maradhatna. A történetnek ezzel nincs vége: folyt. köv. 2006-ban.