Téridő

n Tóth Szabolcs Töhötöm

a nemcsak az embernek, de egy városnak is lehet eredendő bűne, akkor New York sokáig paradicsomi ártatlanságban élt. Az ugyanis, hogy az alapító telepesek állítólag üveggyöngyért vásárolták meg Manhattan szigetét az itt élő lenape indiánoktól – akik egyszerűen nem ismerték a földtulajdon fogalmát –, aligha számít eredendő gonoszságnak a kereskedelem és pénz fellegvárában. Legfeljebb jó üzletnek.
A New York-iak bűnbeesésüket ennél későbbre teszik, úgy jó két évszázaddal.
New York állam törvényhozása 1811-ben határozott arról, hogy Manhattanben kicsit leegyszerűsítik a várostervezést. A szigorúan betartatott rendelet lényege az volt, hogy a gránitszigeten, a topográfiai viszonyoktól függetlenül, az utcák szabályos rendben, egymással párhuzamosan kövessék egymást, míg ezeket tökéletes derékszögben sugárutak metsszék. A „rácsterv” 12 sugárút kijelölését rendelte el, valamint az ezeket keresztező 155 utcáét. A határozat az utcák és sugárutak szélességét és egymástól való távolságát is pontosan megszabta.
Az első hallásra kicsit falanszterinek tűnő koncepció a város szempontjából felettébb hasznosnak bizonyult: az ókori rómaiaktól kölcsönzött elképzelés hozzásegítette New Yorkot ahhoz, hogy területét hamar felparcellázhassák, és hogy ezeket a parcellákat villámgyorsan értékesíthessék az itt letelepedni vagy befektetni szándékozók részére.
Van persze e rendszernek egy olyan hibája, ami csak később derengett fel a New York-iakban is, akkor, amikor e szisztémán már nem lehetett javítani.
Hol lesznek a terek?
Hát, leginkább sehol. Mert az így létrejött, közel kétezer háztömb között már nem férnek el. Éppen ezért állítják sokan, kis túlzással, hogy New York egyetlen igazi köztere a híres-nevezetes Times Square. Ez is csak amolyan hiba a mátrixban: a rácsozatot „szabálytalanul” átszelő Broadway és a Seventh Avenue X alakú kereszteződésénél született, a város közepén.
A városban, amely sosem alszik.
Az örökös virrasztáshoz persze fény kell. Sok-sok fény. És ha a Times Square New York lüktető szíve, érthető, hogy e térnek a fény a legnagyobb vonzereje (no meg az árnyék hátsó udvarában, a 42. utcán, amely sokáig a kerítők és pornóboltosok birodalma volt). Nos, a Times Square talán a világ egyetlen olyan helye, ahol rendelet szabályozza azt a minimális fényerőt, amellyel egy itt elhelyezett reklámtáblának világítania kell. E kívánalomnak külön, szabványos mértékegysége is van, a LUTS, azaz Light Unit Times Square (Times Square- fényegység).
A Times Square április 8-án lesz százéves.
A tér nevét nem az időről kapta (amely itt mintha gyorsabban peregne): a homokóra alakú placcot a New York Times miatt keresztelték Times Square-re, miután a XX. század első évtizedének lapalapítási lázában, a metró építésével együtt, a Times is saját székházat emelt a városban. Azóta kicsit arrébb költözött a szerkesztőség, de a New York Times jelenlegi székháza ma is, ha nem is pontosan a téren, de néhány méterre annak egyik sarkától díszeleg.
Nemcsak praktikus, de szimbolikus is volt, ahogy a földalatti, a város képzeletbeli fő verőere szó szerint átszelte a lap eredeti épületét: a vonatok az alagsorba telepített nyomdagépek és a szerkesztőségi szobák emeletei közötti szinten futottak, a frissen kinyomott újságokat pedig az erre a célra rendszeresített külön megállóban rakták fel a szerelvényekre, amelyek hajnalban tovaszáguldottak a tegnap híreivel.
Mióta csak egy évszázaddal ezelőtt megnyitották a New York-i metrót – amely központi hellyé emelte az addig nem túl jelentős teret –, és az itt lévő kisebb üzemeknek és munkásotthonoknak helyet adó Longacre Square-t átkeresztelték új nevére, a Times Square szinte egyet jelent a várossal, szimbólumává vált New York nyughatatlanságának. Nemcsak New Yorkénak persze, hanem – a téren szilveszterkor tomboló tömeg képével, amely minden évben bejárja, bejárta a világsajtót – valahogy az egész nyughatatlan huszadik századnak.
De hallgassuk csak ezt az izgatott ritmust és lüktetést Adam Gopnik cikkében, amelyet a szerző most a nevezetes alkalomra a legnewyorkibb hetilapba, a New Yorkerbe írt (ez a szerkesztőség is – természetesen – a Times Square-en terpeszkedik, igaz, a lap ma már csak egy a Condé Nast médiaóriás számtalan vállalkozása közül):
„Nincs New Yorknak egyetlen más olyan része sem, amely ilyen melodrámával és felfokozott érzékenységgel követte volna a város változásait történelme során, más és más képet mutatva minden évtizedben. Volt a századfordulós Times Square tetőkertjeivel és showgirljeivel; a húszas évekbeli vásári Times Square Ziegfeld- és Youmans-nótákkal; a »42. utca« Time Square-je a harmincas években – mindenhol kóristalányok és »csakazértis«; a negyvenes évekbeli Times Square a J-V-nappal1, tele tengerészekkel és csókolózó lányokkal; aztán a viharvert, fekete-fehér ötvenes évek, A siker édes illatának2 Times Square-je gőzölgő hot doggal és az elnyűtt beatnemzedékkel; később az »Éjféli cowboy« és a »Taxisofőr« Time Square-je a hatvanas–hetvenes években, amikor minden szétesett, és a pokol bugyogott fel a csatornafedőkön keresztül. Egyetlen más hely sem volt ennyire fenn és ennyire lenn.”
Persze a mai Times Square mostanság épp ennyire New York és egyben a kor tükre is. James Traub, a New York Times zsurnalisztája, aki most megjelent könyvében dokumentálta a tér történetét, keserűen ezt kérdezi lapja hasábjain az évfordulóra írt cikkében: „Elfogadhatjuk-e a globális marketingnek azt a karneválját, amivé [a tér] mára lett?” Nem csak az ő szívfájdalma ugyanis, hogy miután Giuliani volt polgármester New York utcáival együtt a Times Square-t is megtisztította a zsebtolvajoktól, rablóktól és gyilkosoktól, a tér elvesztette egyedi arcát. No nem mintha bárkinek is a rablótámadások és a turistákat megkopasztó bűnözők hiányoznának. A New York-iak valószínűleg hálásak azért a fokozott rendőri jelenlétért, ami az új teret jellemzi. Maga Traub is viszolyogva gondol vissza azokra az állapotokra, amelyek a teret és környékét a hetvenes években jellemezték. Ám az uniformisok mellé bántó uniformitást is kaptak a város lakói, a tisztogatással egy időben valami más is elveszett a térről: a konszolidált Times Square-t nem az egyedi ötletekkel jelentkező, családi tulajdonban lévő boltok, vendéglők foglalták vissza, hanem a tér átalakítását, a közterek megújítását is finanszírozó nagytőke, amely McDonald’sok, GAP boltok és egyéb üzletóriások képében valósággal megszállta New York közepét.
Igaz, a 42. utcán az ott sétálót, ha félve és suttogva is, de még ma is meg-megszólítják a kerítők, könnyed örömöket ígérve. Ám a kis kávéházak, az egyedi portékát kínáló boltok, az extravagáns éttermek és szórakozóhelyek, vagyis a régi Times Square – ahol, ahogy Traub megjegyzi, „az élvezeteket hajszóló gazdag New York-iak a külső kerületek és a szélesebb külvilág ingujjas tömegeivel vegyültek” – már nem merészkedett vissza a McDonald’s árnyékába.
Még korai lenne megmondani, hogy a multik térhódítását a Times Square-en a soha nem látott gazdasági fellendülést hozó kilencvenes évek múló melléktermékeként tartják-e majd később nyilván a tér történelmében, vagy egy új kor nyitányaként. Ahol a felfokozott életérzést és a megismerés kalandját felváltotta a vasárnapi nyugalom és az uniformitás biztonságának tisztelete.

1 A japánok felett aratott győzelem napja. Amerika számára egyben a második világháború befejeződése.
2 Filmklasszikus Burt Lancester és Tony Curtis főszereplésével, a mozi az ötvenes évek Times Square-jének tablója.