Valaki követ bennünket

Sokunkkal megesett már, hogy amint sietett valahová, hirtelen úgy érezte, valaki követi. Lopakodva oson a nyomában. Talán be kellene húzódnia egy sötét kapualjba, megvárni és meglesni, ki az? Aztán rárontani, torkon ragadni és megkérdezni, mit akar? De amikor megállunk, röstelkedve arra kell gondolnunk, hogy csak a képzelet játszott velünk. És nem is az utcán jár nyomunkban, hanem a szívünkben kopogtat. Emlékszel még rám? Arra a napra, arra a percre, pillanatra?
Az elfelejtett ünnep szólít meg bennünket, megérinti emlékezetünket gyengéden, miközben tavaszillat lengi körül. Az ünnep! Nem a naptári, a piros betűs, a harangzúgásos meg csengettyűs, hanem az igazi ünnep, ami láthatatlan és csak a miénk. Amit elraktároztunk magunkban és félve eldugtunk mások elől, ami csak a miénk: a lélek ünnepe.
Mert van ilyen is. Láthatatlan, s keresni kell, visszalapozva a múltba, emlékezni a percre, ami csak egyetlenegyszer fordul elő. Akár a halál. Pedig ez az élet magja, tápláló öröm, kínokat enyhítő orvosság, amit érdemes felkutatni és újra átélni. Mindenki életében van ilyen ünnep.
Ültünk a sárguló lombú akácfa hűvösében, és a mama mesélte messzi múltba révedő tekintettel, hogy neki a legszebb pillanata az volt, amikor egyszer az anyja megengedte, hogy egyedül süssön kenyeret.
„Felfűtöttük az öreg kemencét, kiszaggattam az öt kenyeret, mert egyszerre mindig annyit sütöttünk, s lapátra téve beraktam a kemencébe. Aztán, amikor megsült, kiszedtem a ropogósra sült kenyeret, megmostam a hajukat, és amikor kihűltek, az egyiket megvágtam, leszeltem egy darabot és megízleltem. A mama az arcomat figyelte. Még most is érzem számban a friss kenyér ízét. Azt sosem lehet elfelejteni, amíg csak élek…”
Így mesélte, visszaidézve élete nagy ünnepét, az első kenyérsütést. És nagyon elszomorodott, amikor egy napon mi is a pékhez mentünk kenyérért. Futottam el a sarokra, a Kohanechez, s az öreg Pista bácsi a legszebb cipóját adta nekem. De nem volt olyan íze, mint az anyám cipójának. Azóta egyik kenyérnek sem, bárhol ettem.
Egyedül voltunk a nagy portán a mamával, mert apám kint járt a határban, csak este tért haza. A mama friss vacsorával várta ilyenkor. Rendszerint megbeszélték, hogy mi kerül majd este az asztalra. Mi meg délben hideget ettünk. Letörtünk egy darab füstölt kolbászt vagy csak szalonnát falatoztunk. Hagymával és nyers paradicsommal.
Emlékszem, aznap segítettem a mamának a baromfietetésnél. A moslékot is én kavargattam egy farúddal. Meg friss vizet húztam a kút melletti dézsába. Ebből itattuk a teheneket.
Serénykedtünk az ólak között, végül a mama száraz csutkát hozott be a kötényében a fészer alól, meg száriziket tört, hogy megrakja a tüzet.
„Tudod mit? Meleg ebédet főzök magunknak is. Mi legyen?” – fordult hozzám.
Ezen sokáig eltanakodtunk. Főzhetne akár kisgalamblevest is, azt mindketten szeretjük, de vághatna csirkét is, abból apámnak is maradna vacsorára. Szereti a csirkepaprikást. Tejföllel eszi. Kenyeret mártogat a szaftjába. Híg fröccsöt iszik hozzá.
Végül is a kolbászos krumplipaprikás mellett döntöttünk. Azt nagyon szerettem. Ecetes uborkával tálalta a mama. Futottam is krumpliért a pincébe, ő felrakta a nagy kék fazekat a tűzhelyre, majd hozott fél szál kolbászt. A hagymát én aprítottam apró kockákra és raktam a zsírba pirulni.
Amikor elkészült az ebéd, a mama megsimogatta a fejem. „Tudod, hol terítek? Nem a konyhában eszünk az asztalnál, kihozok ide egy széket az ajtó elé, mi meg leülünk a konyhalépcsőre! Jó lesz?”
Ültünk ketten a lépcsőn, a közös lábasból ettünk, és az uborkát kézben fogva haraptuk. Nyár volt. Galambok krúgattak a háztetőn. Az istállóban borjú bőgött, tyúkok kotkodáltak, kacsák hápogtak, s mi valamin nagyon nevettünk. Boldogok voltunk.
Ezt a napot hozza barnára sült, izmos karjában utánam az emlékezet. A lélekből fakadó őszinte ünnepet. Az otthon melegét.
Behúzódok ilyenkor egy kapualjba, és megvárom, míg utolér.