Az egyik áprilisi hűvös éjszakán, a nyirokmirigyműtét előtt álló K. Mihály bácsi csíkos pizsamában észrevétlenül kiosont a kórteremből azzal a szándékkal, hogy eljusson a pályaudvarig és felszálljon a Baja felé tartó vonatra, ami elviszi Érsekcsanádig. Az intézet hatalmas kertjében csak a sugárterápiai részlegig jutott el, mert az ápolók időben felfedezték. Az éjszakás nővérek majdnem infarktust kaptak, hiszen a felelősség minden betegért az övék. De hogyan is gondolhatták volna, hogy az előző nap, a szerető család kíséretével kivizsgálásra érkezett hetvennégy éves parasztbácsiban ennyire elhatalmasodjon a honvágy?! A két nyugtatóinjekció ellenére aznap éjjel még vagy tízszer vitték vissza K. Mihályt az ágyához. Persze, keveset tudhatunk a lelki indítékról, arról, amikor fiatalon földönfutóvá tették, majd erőszakkal berángatták a termelőszövetkezetbe, aztán idősen ismét önállóvá válhatott, de a családi gazdaságban előálló egyre nyomasztóbb anyagi gondok éppen egy kórházban törtek ki nála, mert úgy gondolta: elege volt abból, hogy mindig beleszólnak az életébe.
Dr. Pólus Károly ennél cifrább dolgokat is tudott volna mesélni. Ám a legnagyobb gond a jelenlegi zűrzavaros kórház bezárási, privatizációs, szakellátást szűkítő koncepciók mellett az, hogy sok a beteg és kevés az orvos. A főorvos szerint ez jellemző a fekvő- és járóbeteg-rendelésre. A fej-nyak sebészet hatvan ággyal rendelkezik, 2003-ban 1525 fekvőbeteget kezeltek, ebből 1231 beteget operáltak meg, a többi kemo- és sugárterápiát kapott. Az osztály éves járóbeteg-forgalma viszont eléri a tizennyolcezret, közülük több mint háromezren estek át kisebb műtéten. Ezt a munkát velem együtt – emelte ki a főorvos – tizenegy orvos végzi, huszonnégy nővérrel, hat műtősnővel, négy műtősfiúval és négy adminisztrátorral, valamint a kis létszámú takarítószemélyzettel.
Az osztályvezető főorvos iszonyatos túlterheltségről beszél. Egy orvos a járóbeteg-rendelésen naponta legkevesebb harminc pácienst vizsgál meg, de inkább ötvenet. Éppen ezért nincs idő hosszan beszéltetni a rászorulót, pedig az orvoslás esszenciája, ha a beteg elmondja részletesen a bajait, a panaszokból az orvos már ötven százalékban össze tudja rakni a diagnózist – véli Pólus Károly. A rövidre szabott panaszidő mellett csak céltudatos diagnosztikával lehet előre haladni.
A „tömegigény” abból is fakad, hogy az Országos Onkológiai Intézet rendelkezik azzal az adottsággal, amivel egy komplex daganatgyógyászatnak rendelkeznie kell, bár vidéken is vannak onkológiai centrumok. A legnagyobb bajnak azt tartja a sebész főorvos, hogy a betegek későn fordulnak a szakellátáshoz, a veszélyeztetettek többsége nem tartja fontosnak a rákszűrést. Például a szájüregi daganatos betegek az utolsó előtti – negyedik – stádiumban mennek az orvoshoz. Ilyenkor nehéz elérni, hogy tizenöt-húsz százalékos legyen az ötéves túlélés. Az időben észlelt daganatos betegeket viszont meg lehet gyógyítani. Addig, amíg a daganat nem haladja meg az egy centimétert, legyen az a szájüregben, gégében, garatban, nyelőcsőben, tüdőben, emlőben és sorolhatnám, száz százalékig meg lehet gyógyítani – hangsúlyozta a főorvos. A felvilágosításban óriási szerepe lehetne a médiának. Sajnos, például a szájüregi daganatos esetek száma tíz év alatt kétszáznegyven százalékkal nőtt. Pólus doktor szerint ennek oka elsősorban a nulla szájhigiéné, a fogmosás elmaradása, a mértéktelen alkoholfogyasztás és a dohányzás.
Az Országos Onkológiai Intézet nem rendelkezik kevesebb technikai háttérrel, szakemberrel, mint Zürich, München, Stockholm, Bécs vagy Párizs hasonló intézményei, kórházai – tartotta fontosnak megjegyezni a főorvos. Igaz, itt az orvosok átlag munkaideje napi tíz és fél óra, tehát a leterheltség igen nagy. Bár az úgynevezett egészségügyi reform nemigen érinti az intézetet, de határozott véleménye van erről az osztályvezető főorvosnak. Szerinte az egészségügy megújítása nem kötődhetne kormányzati ciklusokhoz. A jó megoldások mindig kerékbe törnek egy új kormányzat hatalomra jutásával. Nem hisz abban, hogy bizonyos orvosi szakterületeket privatizálni lehetne, mint azt jelenleg néhányan hirdetik. Így például a daganatgyógyászatot egyáltalán nem lehet magánosítani, hiszen ez nagyon drága terület, és rendkívül műszerigényes. Egy besugárzóegység 250-300 millió forintba kerül. Az intézet műszerparkja jelenleg 5-6 milliárd forintot ér. Melyik az a vállalkozó, aki ebből hasznot tudna vagy merne húzni? Tudomásul kell venni – szögezte le Pólus Károly –, hogy a daganatos betegségek elleni küzdelem állami feladat. Ezt a felelősséget nem lehet eladni, ez nem árucikk.
Abban az országban, ahol ötven évvel ezelőtt felborították a jól működő egészségügyi biztosítási és ellátási rendszert, nehéz most felelősséggel privatizálni. Mert milyen morált hozhat mindez magával? Ha valami jó a szocializmusból megmaradt, az éppen a több évszázados orvosi, gyógyítási etika, amit nem sikerült még az elmúlt évtizedekben teljesen szétrombolni. Ezzel az anyagias, személytelen privatizációs rendszerrel kétséges, hogy mindez megmarad. Bár József Attilát 1937-ben magánkórházban gyógyították, az Országos Onkológiai Intézet helyén, valamikori épületeiben, az úgynevezett Siesta Szanatóriumban, de a költőt betegként kezelték és nem haszontárgyként. Nem véletlenül írta egyik utolsó versét az orvoslásról éppen ebben a szanatóriumban: ,,Szurkálnak, óvnak, tudós orvosok, / írnak is nékem, én hát olvasok. / S dolgozom, imhol e papírhalom, / a működésben van a nyugalom.”
Tíz évvel rövidebb életkor. Az Országos Onkológiai Intézetben a nővérek átlagjövedelme bruttó nyolcvan- és százhúszezer forint. Az orvosok átlagfizetése százhúsz-százötvenezer forint körül mozog. Az állam a fizetésbe továbbra is bekalkulálja a paraszolvenciát. Ugyanakkor a magyar népesség öregszik, egyre kevésbé fizetőképes. Budapest lakosságának harmincnyolc százaléka a nyugdíjkor felett van. A felmérések szerint Magyarországon tíz évvel korábban halnak meg az emberek, mint Nyugat-Európában. Országos szinten az évi százhetvenezres halálozás egyharmada daganatos betegségek miatt következik be.
