Bivalyok az összezsugorodott paradicsomban

Jámbor állat a bivaly, / s mi tagadás, lusta, / de, ha kell, a hegyet is/ helyéből elhúzza.” Kányádi Sándor így örökítette meg egyik versében a bos bubalus domesticust, a házi bivalyt, azt az őshonos állatot, amely egyes vélekedések szerint a honfoglaló magyarokkal került a Kárpát-medence természetföldrajzi területére, mások szerint már a VI. században, a korai avar korban itt élt. Mára azonban szinte teljesen eltűntek a magyarországi kis- és nagygazdaságokból, génjeik megőrzése és szaporításuk – akár a többi kiveszőfélben levő állatfajtának – természetvédelmi feladat. Már a 90-es évek elején felismerték ezt a dunántúli környezetvédelmi szakemberek, és a Kis-Balaton térségében – hol a XIX. században a térség egykori urai, a Festeticsek is tartottak bivalyokat – rezervátumot alakítottak ki számukra. A kápolnapusztai létesítményen, amelynek fenntartói és működtetői jelenleg a Balaton-felvidéki Nemzeti Park munkatársai, kétszáz állat látható a maga természetes környezetében. Ötvenhat egyéves borjú (nemrégiben választották el őket az anyjuktól, sírásuk messzire hangzik a vidéken), harminc kétesztendős üszőborjú (a bikaborjakat már elvitték közülük, tinó lesz belőlük, a tinóból meg, ha „kitanulja” az igavonó állatok iskoláját, ahogyan a közmondás is tartja: ökör), 114 tehén és két, a csordától is, de egymástól is kettős karámmal elválasztott tenyészbika. A természetvédelmi – génmegőrzési – feladatokon túl azt is vállalták a nemzeti park munkatársai, hogy olyan ökológiai bemutatóhellyé alakítják a kápolnapusztai rezervátumot, amely a hatalmas, fekete állatok mellett a vidék jellegzetes növény- és állatvilágát is képes megjeleníteni a látogatók számára. Vállalásukból – a Széchenyi-tervpályázat 61 milliós támogatásának köszönhetően – mostanra valóság lett, a bemutatóhelyet, hol nemcsak a 600-700 kilogrammos bivalyok figyelhetők meg, és nem is csupán kelet-közép-európai történetük tanulmányozható, hanem a vidék megannyi más természeti jellegzetessége is, ma adják át – ünnepélyes keretek közt – az érdeklődő nagyközönségnek. Érdeklődők pedig szép számmal akadnak, és nem is csak magyarok.
Ottjártamkor éppen osztrák biológusok ismerkedtek a kápolnapusztai rezervátummal, hol sok régi fotográfiával külön kiállítás szemlélteti, mi mindenre használták a bivalyokat a történelmi Magyarország területén, egészen a modernizációnak nevezett haszonelvűség kezdetéig. Föltehetően a Kis-Balaton élővilága csalogatta át a határon a szomszédokat. S mivel a Kis-Balaton bemutatóhelyei szinte karnyújtásnyira vannak Kápolnapusztától, bekukkantottak a bivalyok lakhelyére is. (Itt is van madárház, kilátó, földbe vájt fészkében élő gyurgyalag, sőt denevérszállás is, ahonnan egy kihelyezett kamera segítségével folyamatos élő, egyenes adást közvetítenek, ki-ki megtekintheti a központi épületben, csakúgy, mint a bivalyok iszapfürdőjéről, dagonyázásáról adott „tudósításokat”.)
Nem tudom, hogy a külföldi látogatóknak milyen gyermekkori emlékek jutnak az eszükbe, amikor e vidéket járják, de azt igen, hogy nekünk, magyaroknak, ötvenen innen és túl Fekete István írásait idézi fel e táj. A berekre gondolunk, Tüskevárra s az öreg Matulára, kinek a csőszkunyhóját „rekonstruáltatta” is a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatósága, a Fekete István-emlékház közelében. Az irodalmi (meg a filmes) alapok tehát szinte mindnyájunkban megvannak ahhoz, hogy a maga valójában meg akarjuk ismerni azt az „összezsugorított paradicsomot”, amelyet óriási erőfeszítések árán is csak részben és engedményekkel sikerült újratelepíteni a szakembereknek. Mi végre? Hogy a kétszáz esztendő óta, rövidlátó percemberkék által folyamatosan megsértett és megbontott természeti rend, ha teljes egészében nem is, de bizonyos elemeiben helyreálljon. Hogy a mai és a holnapi kisgyermekek is megismerhessék a vidrát és a levelibékát, a vörösgémet és a bölömbikát, a gébicset, a fehér gólyát meg a feketét… A bivalyrezervátumhoz tartozó, kicsinyke múzeumban – kitömött formában – közvetlen közelről lehet szemügyre venni őket. (Tudomásom szerint nincs még ilyen múzeum az országban, mint a kápolnapusztai, itt felszólítják a látogatót, hogy nyissa ki a tárlókat, ha több ismeretre akar szert tenni.) Nemzeti büszkeségünknek, a Balatonnak a vízvédelme érdekében mesterségesen „újjáláposított” Kis-Balatont szerencsére megint felfedezték a vízrendezésnek nevezett lecsapolási munkálatok miatt a térségből messzire – olykor a kipusztulásig – űzött állatok. Aki szakember felügyelete mellett eljut a Kányavári-sziget hídjáig (fokozott védettsége miatt a ritka természeti értékekkel rendelkező Kis-Balaton szabadon nem látogatható), meggyőződhet róla, hogy „visszahonosodott” a kócsag, a bakcsó, a nádi rigó. Ahogyan az ember is visszatér a szülőföldjére, ha érzi, hogy vége a viszontagságos időknek, ezután kedvező feltételek fogadják. Aminthogy a korszerűség jelszavával elkövetett pusztítások miatt csaknem kiveszett bivalyok is megérdemlik a figyelmünket. És nem is csak azért, mert Kányádi Sándoron kívül más költő, például a nyugatos Nagy Zoltán is megénekelte „ős szelídségüket”, „haragos szépségüket”, hanem mert munkájuk és tenyésztésük a sok évszázados történelmi múlt része.