(ideje van-e A passiónak…)

Én nem tudom, hogy Mel Gibson filmje, A passió miért okozott már bemutatója előtt megbotránkozást. A botrány és a vádaskodás rokon a szenzációval, így aligha csodálható, hogy a különböző kárhoztatások és negatív hivatkozások világszerte várakozást és érdeklődést keltettek, a film olyan (ingyenes) reklámot kapott, amely eleve garantálta nézettségét és sikerét. Ez a siker természetesen felemás jellegű, a néző katarzisában nem igazán osztoznak a kritikusok, némely bírálat mintha vallásháborúkra vagy valamely politikai küzdelmekre emlékeztetne, némelyik kritikus pedig olyan látszatba kerül, mintha nem a mű elemzését tekintené feladatának, hanem ledorongolásának és hiteltelenségének leghatékonyabb módját keresné.
Persze Jézus maga mondta: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot.” (Máté 10/34.) Ki hihetné, hogy Isten és (ember) fiának a szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról szóló film békét teremt. Vagy vegyük ezeket a szavakat: „…ha igazságtok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába.”
A baloldali magyar lapok kritikusai természetesen józan szakmai szemmel nézik ezt a döbbenetes filmet, s nagy rutinnal térnek ki mindenfajta döbbenet elől. Ez a rutin lehetővé teszi, hogy imitt-amott mondandójuk alátámasztásaként magára Jézusra vagy a vatikáni zsinatra hivatkozzanak. Szerintük Jézus nem nézné jó szemmel saját szenvedéseit. Az egyik (eddig piacpártinak hitt) kritikus azt is felveti, hogy Mel Gibson transzcendens mondandója jelentős anyagi sikert hozott, pedig, mint tudjuk, „nem szolgálhattok az Istennek is és a Mammonnak is”. Ez az érv talán a legmulatságosabb mindahány közül.
Tapasztalataim szerint a magyar újdondászok által a leggyakrabban számon kért és legkedveltebb keresztény tanítás az, amelyik arra buzdít, hogy tartsd oda a másik orcádat is. Azt kevésszer idézik, hogy „Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak, és gyöngyeiteket ne szórjátok a disznók elé, különben még eltapossák a lábukkal és megfordulva széttépnek benneteket”.
Persze egy film bármiről, bárkiről szól is, csak egy film. A valóságról pedig keveset tudunk. Most pedig szeretném elmondani, hogy mit gondolok én erről a filmről. Jézus szenvedéstörténetét jól ismerem, attól a pillanattól kezdve, hogy emberi félelmében vért izzadott mindvégig, míg a római katona lándzsájával át nem döfte az oldalát. Tudatában vagyok azzal, hogy az ember természetes és mesterséges szenvedésnek van kitéve. Ezzel együtt Jézus szenvedését éginek, mondhatni éterinek képzeltem el, a szenvedés értelme és szükségessége eleve elrendelése és összefüggése a feltámadással, elvonta a figyelmemet arról, hogy a dolgot őt magát nézzem: a szenvedést. Mentségemre szolgál, hogy az evangelisták mértéktartók, sőt bizonyos távolságból szemlélik az eseményeket, így aztán olvasásuk közben a cél szinte elfedte a hozzájuk vezető utat. Mintha Jézus minden fájdalom fölött állana, hiszen jussa az örök dicsőség. Ebben a misztikumban mintegy feloldódott az, hogy ami történt, megtörtént, és emberi mértékkel mérve jóvátehetetlen. Az a gondolat, hogy Isten egyébként is bőven méri (miként áldásait) a szenvedést, a Fiú alázatát emberfelettivé tette számomra, de mélységét s rám vonatkozó következményeit nem éltem át. Mel Gibson filmjének a rádöbbentés a lényege. A film nem csak egy film, miként általában a művészet sem csupán önmaga. Az élet, a valóság már réges-rég átszőve van azzal, amit az emberi lélek és elme zenében, irodalomban, festészetben, építészetben, filmben létrehozott. Sokszor a művészet nem más, mint istenkeresés. Jézus szenvedésének brutális ábrázolásával A passió nyitottá akarja tenni a várakozók, a kétkedők és a hívők szívét. Fokról fokra azonosulásra kényszeríti a fogékony nézőt, olyannyira, hogy az már nem részvétet és elborzadást érez, mint kívülálló, hanem szinte átéli a dolgot, őt magát. Mel Gibson birtokában van mindannak az eszköznek, amellyel a modern kor művészete az emberi érzelmekre hatni tud. Ezek az eszközök teszik lehetővé, hogy a néző a szenvedésben átélje és megértse azt, amit kétezer évvel ezelőtt az apostolok evangéliumnak, örömhírnek neveztek. Hogy épp ideje volt-e ennek, én nem tudom…