Márpedig az alkotmány megszületik: június közepén a dublini uniós csúcson kézjegyükkel láthatják el a részt vevő állam- és kormányfők. A legélesebb ellentmondás feloldásához jótékonyan hozzájárult az idő: a nizzai szavazási arányokhoz váltig ragaszkodó két országban az Európai Unió szempontjából kedvező változás játszódott le. Spanyolországban márciusban elvesztette a választásokat Aznar konzervatív pártja, Lengyelországban pedig voksolás sem kellett ahhoz, hogy Leszek Miller kabinetje az EU-belépést követő napon távozzon, ugyanis példátlan mélyrepülést hajtott végre a népszerűségi mutatókban. Madrid kiesése után Varsónak sem volt más választási lehetősége, mint hogy elfogadja a szavazatok új súlyozási arányát.
A szakértők egy pillanatra elégedetten dőlhettek hátra. Igaz, a keresztény gyökerekre történő utalást sikerült egy semmitmondó félmondattal elintézniük az alkotmány bevezetőjében. Ha a „főnökök” közül valaki nagyon akarja ennek az eredetnek hangsúlyozását, az majd a dublini csúcson elfogadtat egy, a bevezetőhöz csatolt, amúgy semmire sem kötelező nyilatkozatot. A liberális felfogás itt is győzedelmeskedett.
Április végén aztán jött a meglepetés. Tony Blair brit miniszterelnök a londoni parlament alsóházában bejelentette, hogy Nagy-Britanniában a nép mondja ki a végső szót az uniós „alkotmányos szerződésről”. Ezt a felettébb örömteli fejleményt Brüsszelben aligha illetheti rossz szóval valaki, hiszen a népszuverenitás az uniós eszme egyik alaptétele. A különös csak az, hogy Tony Blair vagy két évig ki sem ejtette a száján a népszavazás szót. Európa törvényes „túszul ejtése” – egy teljesen bizonytalan végkimenetelű népszavazással – megtörtént.
Mi húzódhat meg a huszonötöket pánikba ejtő pálfordulás mögött? A munkáspártiak váratlanul magukévá tették a brit konzervatív ellenzék legfőbb követelését, elorozták a népszavazás ötletét ellenfeleiktől. Az Európáról folyó vita most már a napi politika szintjén zajlik. Egyértelmű, hogy az iraki katonai szerepvállalás, a közoktatási és egészségügyi reform miatt megrendült a tömegek bizalma Blairben, aki most belpolitikai okokból teszi kockára az unió jövőjét. A jelenlegi közvélemény-kutatások szerint ugyanis jó, ha a britek húsz százaléka támogatná az alkotmány elfogadását. Az alaptörvényt ugyanis a bulvársajtóban úgy értelmezik, hogy Nagy-Britannia elvesztené az évek során megszerzett kivételes jogköreit. London az unióban valóságos erődrendszert alakított ki „nem”-ekből: rá szinte semmi nem vonatkozik az európai igazságszolgáltatástól, szociálpolitikától a pénzügyeken és a költségvetésen át egészen a majd egyszer megvalósuló külpolitikáig és védelemig. „A térkép telis-tele van Nagy-Britannia által meghúzott »vörös vonalakkal«, amelyeket nem léphetünk át. Jobb lenne, ha egyszer s mindenkorra tisztáznák, akarnak-e az Európai Unió része lenni” – ezt a gondolatot váltotta ki Blair bejelentése egyes brüsszeli diplomatákból.
A népszavazás Blair legkockázatosabb ötlete, de ha mégis sikerül kiviteleznie, akkor zsenialitásától lesz hangos a világ. A kormányfő áprilisban nem szólt sem a referendum megtartásának időpontjáról, sem arról, hogy milyen kérdést intéznének a brit választópolgárokhoz. Először parlamenti vitában tisztázzák az álláspontokat, majd elfogadják – Blair szavaival élve – az „alkotmányos szerződést”. Ez valószínűleg nem megy egyik napról a másikra. Egyes brit szakértők kifejezték abbéli meggyőződésüket, hogy nem is Nagy-Britannia lesz az első, amely elveti majd az alkotmány elfogadását. A munkáspárt vezére a jövő év elejére tervezi az egy évvel előre hozott általános választás megrendezését, amelyen harmadszori győzelemre tör. Ha ez sikerül neki, akkor a választási sikerrel a háta mögött nekirugaszkodik a népszavazásnak. Még ha elveszíti is, széttárhatja a karját: én megpróbáltam, de a britek nem akarják az uniót.
Az előre hozott választás az igazi tét. Londonban az a szóbeszéd járja, hogy a közelmúltban találkozott Tony Blair és a nagy hatalmú médiacézár, Rupert Murdoch, aki óriási befolyással rendelkezik a brit médiapiacon. Az ausztrálból pár hete amerikaivá vált Murdoch a hírek szerint felajánlotta Blairnek, csakúgy, mint az előző két választáskor, hogy többmilliós bulvársajtója hadseregként fogja támogatni az újabb mandátum megszerzésében. Ám ennek feltétele az, hogy Blair népszavazást írasson ki az uniós alkotmányról. Murdochról azt állítani, hogy euroszkeptikus, már-már bókkal ér fel, ő ennél sokkal több: Európa-gyűlölő. Újságjai a legprimitívebb hazugságokat terjesztik a brüsszeli székhelyű szervezetről: az Európai Unió vezetője veszi át az uralkodást a királynőtől, kötelező lesz a jó öreg font felváltása az euróval, a közlekedésben átteszik a kormányt a bal oldalra – természetesen ennek minden következményével együtt. A legnagyszerűbb mégis az a bulvársajtóban megjelent „komoly” hír, amely szerint csak egyenes banánt lehet majd árulni, ha az angolok igent mondanak az alkotmányra. Tony Blairnek igencsak neki kell gyürkőznie, ha le akarja rombolni ezt a megtévesztő mítoszokból emelt falat. Amint a baloldali és EU-párti Guardian napilap megjegyezte: „Ma úgy néz ki, hogy a döntő ütközet színhelyét nem a munkáspártiak készítik elő.”
A jelek tehát arra utalnak, hogy a Blair–Murdoch egyezség megköttetett.
Eddig Nagy-Britannia mellett a népszavazás pártján áll Dánia, Írország, Luxemburg, és ugyancsak a referendum gondolatával kacérkodik Lengyelország, Hollandia és Lettország. Ha a népszavazási hullám tovaterjed, egyes megfigyelők szerint jövőre elérhet tíz-egynéhány tagállamot is. Azok az országok, amelyek kinyilvánították, hogy náluk a parlament hagyja jóvá az alkotmányos szerződést, a következők: Német-, Görög-, Olasz-, Svéd-, Finn-, Észtország, valamint Belgium, Ciprus, Málta, Litvánia. Magyarországról – Szlovéniával együtt – a Le Monde úgy tudja, hogy egyetlen szóval sem jelezte szándékát. (A magyar balliberális koalíció, miután látta a tavalyi uniós csatlakozási szavazás csapnivaló részvételét, valószínűleg nem akarja majd, hogy ilyen kérdésekkel „zaklassák” a lakosságot.)
„Van egy parlamentünk, amelyet azért választottunk, hogy nehéz kérdéseket döntsön el. Nagyon veszélyes útra tévednénk, ha ilyen határozatokat a parlament referendumra bocsátana” – adott érvet a népszavazás ellenzőinek a svéd szociáldemokrata Göran Persson kormányfő.
Általában mindig gondot okozott, ha egy tagállam kikérte a nép véleményét uniós ügyekben: vagy a szerény részvétellel, vagy a „nem”-ek magas arányával volt baj. A népszuverenitás két híve, Dánia és Írország 1992-ben, illetve 2001-ben már megvétóztak egy-egy uniós szerződést. A pótvizsgán viszont mindkettő átment. Vagy nézzük meg Franciaországot, ahol jól emlékeznek rá, hogy amikor Mitterrand államfő népszavazásra bocsátotta az 1992-es maastrichti szerződést, épphogy többséget kapott. A britek népszavazási szándékának kinyilvánítása után óriási a nyomás Chirac elnökön, hogy Franciaország is kövesse a szigetország példáját. Ha Párizs ezt megtenné, akkor valószínűleg Spanyol- és Olaszország is a referendum mellett döntene. Jacques Chiracnak az április végi, az új tagokat üdvözlő sajtóértekezletén minden politikai tehetségére szüksége volt ahhoz, hogy ne adjon egyenes választ a népszavazást firtató kérdésekre. Annak ellenére, hogy két évvel ezelőtti elnökválasztási kampányában a francia államfő hitet tett a népszavazás mellett, mára egyértelműen elbizonytalanodott. A francia baloldalon igen erős az EU-ellenesség e kérdésben, ugyanis túl liberálisnak tartják az alkotmányt, amelyet szinte képtelenség megváltoztatni. És Chiracnak szem előtt kell tartania az alig két hónapja a jobboldal által elszenvedett katasztrofális vereséget a területi választásokon. Egyes politikai megfigyelők szerint a franciák a parlament két házának ünnepi ülésével adnák áldásukat az alkotmányra, esetleg Németországgal közösen is megtehetnék.
Mindenesetre ha Chirac kihátrál a hazai, illetve a nemzetközi nyomás alól, és nem kéri ki népe véleményét, azt a gyengeség jeleként értelmezhetik Franciaországban. Francois Bayrou, a helyzetében az MDF-hez hasonlító francia jobbközép párt, az UDF vezetője, örömittasan kiáltott fel Blair bejelentését hallva: „Népszavazás lesz Franciaországban is!” Az ellenzéki szocialista párt első embere, Francois Hollande paradoxonnak tartaná, ha Nagy-Britanniában lenne népszavazás, Franciaországban viszont nem. Az európai ügyekért felelős volt szocialista miniszter, Pierre Moscovici pedig „felfoghatatlannak nevezte, ha nem kérnék ki a francia nép véleményét”. Jobbról sem késlekedtek a válasszal: „Az elnök még semmit sem döntött el. Először el kell fogadni a tervezetet. Németországban igazi demokrácia van, mégis parlamenti úton döntenek az alkotmányról.”
Ám a németek háromnegyede – a franciákkal megegyező arányban – szeretné kifejezni a véleményét az Európa jövőjét meghatározó tervezetről. A legnagyobb aggodalom épp Berlint fogta el Blair bejelentése után. Schröder kancellár, a felborzolódott kedélyeket csillapítandó, kifejezte a brit kormányfőbe vetett töretlen bizalmát. „Tony barátom tudja, mit és hogyan cselekszik” – mondogatta. Azért a kancellár is érzi a veszélyt, amely körbelengi az uniót. „Olyan megoldást kell találnunk, hogy akkor is jogerőre emelkedjék az alkotmány, ha egy vagy két ország nem ratifikálja.” Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlamentben működő Európai Néppárt frakciójának elnöke úgy véli, egy angol „nem” Európa végét jelentené. „Elutasító eredmény esetén ne állítsák meg a többi országot az előrehaladásban” – mondotta a német jobboldali politikus. Kollégája, Klaus Hänsch, aki részt vett az alkotmány-előkészítő bizottságban, egyértelműbben fogalmazott: „Leszavazás esetén Nagy-Britanniának el kell hagynia az uniót. London évtizedek óta süppedékes talajon áll: jogilag tagja az uniónak, de lélektanilag nem. Egy referendum legalább tisztázná végre a helyzetét.”
Hogyan mentsék meg a még meg sem született alkotmányt? – valószínűleg a múlt heti ünnepségek közepette is ez járt az uniós vezetők fejében. Romano Prodi, a brüsszeli bizottság olasz vezetője szerint alaptörvény nélkül a huszonötök képtelenek lesznek az együttműködésre. Ezért lóhalálában megindult a különféle vészforgatókönyvek kidolgozása. A júniusi aláírástól két év van rá, hogy az összes ország ratifikálja az alkotmányt, akár parlamenti döntéssel, akár népszavazással. De mi lesz, ha ez – ilyen vagy olyan okok miatt – mégsem történik meg? Erre a kérdésre nem született meg a válasz az alkotmány kidolgozása során. „Ha egy kis állam mond nemet, azt újraszavaztatják. Ha Nagy-Britannia, neki távoznia kell az EU-ból. Ha Franciaország vagy Németország adna elutasító választ, akkor újratárgyalnák az alkotmánytervezetet” – mondta nem is olyan viccesen egy francia európai parlamenti képviselőnő.
Wolfgang Schüssel osztrák kancellárnak van egy megoldása: szavazzon Európa ugyanazon a napon az alkotmányról, amely akkor lép törvényerőre, ha a választópolgárok többsége jóváhagyja. Így elkerülhető lenne, hogy az egymást követően lebonyolítandó referendumokon az egyik szavazás eredménye hatással legyen a másikra. A zöldek európai frakciója már ezt is továbbfejlesztette: a Schüssel-változaton túl akkor is életbe lépne az alkotmány, ha a tagállamok kétharmada elfogadná. Ezzel a megoldással sikerülne elkerülni azt a helyzetet, hogy a referendumon minden államnak igent kelljen mondania.
Az alaptörvény megalkotói közül is sokan törik a fejüket azon, hogy megoldást találjanak a korábban nem szabályozott kérdésre. Francois Lamoureux, az egyik brüsszeli igazgató javaslata szerint a huszonötöknek még az alkotmány elfogadása előtt olyan szabályt kellene hozniuk, hogy amelyik ország két évig nem ratifikálja az alaptörvényt, elhagyja az uniót. Ennek fejében olyan kiterjedt körű szerződést kötnének vele, amilyen jelenleg is létezik Svájccal és Norvégiával. A javaslat eredményessége a gyorsaságon áll vagy bukik, hiszen alig több mint egy hónap maradt ezen álláspont megvitatására, elfogadtatására mind a 25 tagállammal.
Az épphogy kibővült Európa Tony Blair belpolitikai játszadozásainak áldozatává válhat. Koránt sincs egyszerű dolguk azoknak, akik az emiatt felmerült kérdés megoldásán fáradoznak. És ez csak egy – igaz, a legsürgetőbb – a sok közül.
origo.hu
Szijjártó Péter: Nem az ukrán elnök, hanem a magyar emberek döntik el, hogy Ukrajna csatlakozhat-e az EU-hoz
