Az egri törökök marhája

L a p s z é l j e g y z e t e k

A könyvnyomtatás és a könyvesszakma történetének számtalan jelentős alakja, úttörője közül az ősnyomdász, Anton Koberger (1445?–1513) tevékenysége megkülönböztetett érdeklődésre tarthat számot. Egyes életrajzírói szerint a legkorábbi nyomdászokhoz – például Gutenberghez – hasonlóan először Koberger is ötvösséget tanult, majd nürnbergi nyomdáját 1470 körül indította be. Tehetős, tekintélyes polgár volt, ezt bizonyítja, hogy 1488-ban a városi nagytanács tagja lett. 1504-ig foglalkozott könyvnyomtatással, mintegy kétszáz könyv létrehozásában volt kisebb-nagyobb szerepe. Műhelye az első nyomdászati nagyüzem: fénykorában huszonnégy sajtón készültek a különféle kiadványok, és a manufaktúra több mint száz alkalmazottat foglalkoztatott.
Munkásai szigorú rend szerint dolgoztak, ez tette lehetővé a termelés zökkenőmentességét. Koberger olyan jelentős művészeket is foglalkoztatott könyvillusztrációk készítéséhez, mint Michael Wolgemut és Wilhelm Pleydenwurff. Mindkettő kapcsolatban állt Albrecht Dürerrel, az ifjabb Albrecht Dürernek pedig éppen Koberger lett a keresztapja.
Koberger nyomdájában a könyvillusztrálás kezdetét 1484-ben a városi joggyűjteményen kívül egyébként egy magyar vonatkozású kiadvány, az Esztergomi missale jelentette. A nyomda leghíresebb, gazdagon illusztrált kötete Schedel Világkrónikája, amelynek képeit a kolofon tanúsága szerint szintén Michael Wolgemut és Wilhelm Pleydenwurff készítették, „polgártársuk” segítségével. Hogy ki vagy kik működhettek közre, pontosan nem tudjuk, de az bizonyos, hogy Dürer éppen ezekben az években volt tanonc Wolgemutnál…
Élete utolsó éveiben Koberger már csak könyvkereskedelemmel foglalkozott, éppoly ámulatra méltó professzionalizmussal, mint ahogyan nagyüzemét berendezte és működtette. Strassburg, Lipcse, Frankfurt, Párizs, Velence mellett Budán is árusított; Schedel Világkrónikájának zárszámadásából tudjuk például, hogy Theobald Feger budai könyvárus az eladott példányok után 56 forinttal tartozott Kobergernek.
Nem csoda, hogy a hazai ősnyomtatványkincs meglehetősen jelentős hányadát éppen a Koberger-nyomda kiadványai teszik ki: mintegy százötvenféle kiadásának példányait őrzik hazai könyvtáraink. A Szent Jeromosnak tulajdonított Vitae patrum antiquorum 1483 áprilisában készült könyvéből is legalább öt példány van az országban. Ezek közül az egyik talán kevésbé érdekesnek tűnő csak csonkán maradt ránk, a kötet első harminc és utolsó tíz lapja elveszett. Megsemmisült az eredeti kötés is, hiszen a könyv 1762-ben Boshadt Timót, Kamliger Egyed vagy a Juniper könyvkötő testvérek jóvoltából új kötést kapott a gyöngyösi ferences könyvtár régi köteteinek nagy felújítási lendületében. Nagy kár, hogy az eredeti kötés – és valószínűleg vele együtt néhány rongyos lap – elveszett, szerencse viszont, hogy a könyv a történelmi megpróbáltatások és a városban gyakori tűzvészek ellenére megmenekedett a pusztulástól.
Bizonyos, hogy régóta az országban volt már ez a pszeudo Hieronymus-kötet, csak azt nem tudjuk, hogyan került hozzánk, hazai kereskedőn keresztül vagy külföldi vásárlás révén. Megbecsültségét az újjákötés tényén kívül az is bizonyítja, hogy kicsit ügyetlenül bár, de az iniciálék üresen hagyott helyét jóval a nyomtatás után, a XVII–XVIII. században igyekezett valaki barokkos ízléssel megrajzolt díszes kezdőbetűkkel kitölteni.
A kötet hatvankilencedik lapjának rectóján pedig olyan, egykorúnak tűnő magyar nyelvű bejegyzés található, amely azt igazolja, hogy a könyv már a XVII. század elején is az országnak ezen a részén volt. S ha feltételezzük, hogy már ekkor is a ferencesekhez köthető, akkor az is bizonyos, hogy az elmúlt négyszáz esztendő alatt ugyanannak a gyöngyösi kolostornak a lelki épülését szolgálta, hiszen Egerből 1596-ban a török ostrom miatt el kellett menekülniük a barátoknak, és csak a vár visszavétele, 1687. december 17. után alapíthattak ismét rezidenciát a városban.
A bejegyzés egyébként kis helyi konfliktust örökít meg az utókor számára: „1601. 12 Die Xber utana vala penteken el haitottak az egri törököknek el haitottak az magarok minden marhaiokat.”
Egyszerű, a tollforgatásban kevéssé gyakorlott ember bejegyzése, amire az írásképen és a szóismétlésen kívül abból is következtethetünk, hogy a marhahajtás pontos dátumának kiszámolása helyett inkább emlékezetből írta körül a nevezetes esemény idejét. De legalább körülírta, s így megörökítette az utókornak.