Egy templom a végeláthatatlan pusztaság kellős közepén, néhány száz méterrel arrébb temető, további kilométernyire egy tanya, Tyukodi Béla birtoka. Ennyi maradt egy Szatmár megyei faluból, a valamikori Gánásból. A magyar–román határtól alig ötven kilométerre fekvő, közigazgatásilag Ákos községhez tartozó aprócska települést a nyolcvanas években ítélte halálra a Ceausescu-diktatúra, a falurombolási programnak csak a rendszerváltás vetett véget. A magát bárónak tartó Tyukodi Béla csak azért nem költözött el, mert a legnehezebb időkben is mindvégig hitte, hogy előbb-utóbb megbukik a kommunizmus. Földijei, akikben talán kevesebb volt a lelkierő, talán több a félelem, rendre lebontották házaikat és elköltöztek. Az egykori háztájik helyét felszántották, a termőföld fölötti kizárólagos rendelkezési jog pedig az ákosi kollektív gazdaságra ruházódott. A templomot viszont senki nem merte lebontani, a holtak nyugalmát sem merték bolygatni. A kollektív gazdaság azután a diktátor bukása után köddé vált, de a kitelepedetteknek már nem volt hova visszajönniük. Még a Gánásra vezető út is eltűnt, a helyére csupán két fasor emlékeztet.
Az egyetlen megmaradt gánási ház ajtaja zárva, lakóját a csűrben is hiába keressük. Ha nem fújna erre a szél emberi hangot a szőlőtőkék irányából, talán lemaradtunk volna a találkozásról. A férfitársaság híján magában beszél, de a látogatókat szemlátomást örömmel fogadja. „Báró Tyukodi Béla” – mutatkozik be magabiztosan. A ház mellett disznópajta, istálló, szekerek, munkapad satuval, egy krámának (falusi kocsmának) nevezett csűr, ahol rendben sorakoznak egymás mellett a boroshordók, rajtuk fehéren díszeleg a felirat: „Ty. B. – 1974.”
Itt minden a báróé: háromszáz tőke szőlő, hetvenöt hektár föld s a tanya valamennyi ingósága. A ma 54 éves Tyukodi a Nagykároly közeli Kaplonyból származik, házasság után költözött felesége gánási házába. „Azóta itt élek, nem is megyek innen sehova – mondja. – Hová is mennék? Én itt akarok meghalni.”
A kráma ajtaján régi választási plakátról mosolyog a betérőre Frunda György RMDSZ-szenátor, odabent meg Emil Constantinescu volt román államfő képe díszeleg több más politikus társaságában. A báró szentül hiszi, hogy Constantinescunak köszönhető a kommunizmus bukása. Míg megtelnek borral a poharak, az egyik sarokból elővillan egy szekér hátuljára való fényvisszaverő táblácska: „Gánás 003.” Mivel a „faluban” létező mindhárom szekér a Tyukodié, a három számjegyű rendszám láttán ösztönösen felkapja az ember a fejét. Mint ahogy arra is, hogy villany nincs a tanyán, nem is volt a faluban soha. Az elemmel működtetett rádiós magnót azért rendszeresen hallgatja a báró, de újságot ritkán olvas. A posta csak Újnémetig, az autóval megközelíthető utolsó faluig jár.
Az úgynevezett szisztematizálás terve már a nyolcvanas évek elején elkészült Romániában. Nicolae Ceausescu elképzelése arról szólt, hogy több ezer falut lerombolnak, a helyüket szántóföldként hasznosítják, volt lakóikat pedig tömbházlakásokba szorítják. A Szatmár megyei tervek szerint nemcsak Gánást, hanem az Ákoshoz tartozó másik két falut, Újnémetet és Krasznamihályfalvát is lerombolták volna. Hasonló szomorú sors várt volna a községközpont, Ákos egy részére is: az itt lerombolt házak helyére panelrengeteget építettek volna.
A pusztítást 1985-ben kezdték el. Gánáson akkor 32 család élt nagyjából ugyanennyi házban. Egymás után küldték ki a felszólító leveleket, egyre-másra érkeztek a látogatók a pártvezetés részéről. Először a vasút mentén kellett bontani, később következett a teljes falu. A házak lebontását határidőhöz kötötték az elvtársak, amelynek lejártakor ellenőrző csoport tett helyszíni szemlét. A mérnökök és milicisták kíséretében érkező helyi és megyei pártfunkcionáriusokkal nehéz volt szembeszegülni, így a megfélemlített családok egymás után láttak hozzá házaik lebontásához. A pszichikai nyomásnak – Tyukodi Bélát leszámítva – senki sem tudott ellenállni. Aztán téglánként eladogatták a lebontott házak építőanyagát, és elköltöztek; az utolsó család 1989-ben hagyta el a falut. Senki nem kapott kártérítést sem a párttól, sem az államtól.
Az otthonaik lebontására kényszerített emberek senkitől nem remélhettek segítséget. Másik lakást, ahol meghúzódhattak volna, nem kaptak, így mindenki oda menekült, ahova tudott: ki a rokonaihoz, ki a barátokhoz, ismerősökhöz fordult fedélért. Tyukodi Béla emlékszik még Mariska nénire, aki egy ákosi zsidó család által épített házban húzta meg magát, míg végül patkányok között, hihetetlen nyomorban meg nem halt. „Murvaiék Nagyváradra, Héningerék és Száváék Tasnádra költöztek, az ideggyógyász Földes Béla szintén Nagyváradra került” – meséli Tyukodi báró, aki tehetetlenül volt kénytelen végignézni, amint a falu lassan-lassan, házról házra eltűnik mellőle.
Az utolsó gánási egyébként nemegyszer került összetűzésbe a hatalommal amiatt, hogy nem volt hajlandó megtörni. Több ízben behívatták az ákosi néptanácshoz meg a milíciára, egyszer egy milicista meg is ütötte. Tyukodi Béla azonban a fenyegetésekre mindannyiszor azzal replikázott: „Isten meghalt értünk, és én is meghalok érte, ha erre szükség lesz.” A kommunista elvtársak pedig tehetetlenül álltak az egyszerű parasztember hite és meggyőződése előtt. „Aki Istenben bízik, soha nem csalatkozik” – vallja a mai napig a magányosan élő férfi, majd minden átmenet nélkül arról kezd beszélni, hogy az igazán jó borfajtát a gyöngyöző gallér jellemzi.
Tyukodi Béla házától jó kilométernyire emelkedik a templom. Ha az emberek lebontották is otthonaikat, a katolikus templom mindvégig épen maradt. A nyolcvanas években – a romboló hadjárat kezdetekor – Isten háza még vakolatlanul állt, befejezésére a leghalványabb esély sem mutatkozott. Kinek, minek építeni templomot, ha a falu maga is pusztulásra van ítélve? Patka Ferenc ákosi matematikatanár nem felejtette el, hogy a kollektív gazdaság elnöke annak idején felajánlotta neki: bontsák el a gánási templomot, a téglákat meg osszák el egymás közt. „Még ki is számolta, hogy 52 ezer téglából építették a templomot, ebből ha el is törik vagy kétezer a bontáskor, még mindig marad fejenként 25 ezer darab tégla” – emlékszik vissza Patka.
A bontásból aztán semmi sem lett, a templom ma is áll, sőt az elszármazott gánásiak adományaiból sikerült befejezni. Tyukodi Béla arra is büszke, hogy Isten házában minden hónap utolsó szombatján szentmisét celebrál a kántorral együtt érkező tasnádszántói plébános, és Kisboldogasszony napján, szeptember 8-án még búcsút is tartanak a faluban. „Ilyenkor – meséli a báró – hazajönnek az elszármazottak meg a rokonság, a templomot pedig megtölti a mintegy nyolcvan–száz ember.” A havi rendszerességgel megtartott szentmisén a hallgatóság többnyire azok soraiból kerül ki, akik gánásiakként a szomszédos falvak valamelyikében leltek második otthonra.
A templom körül hosszan húzódik a mező, bár a közvetlen szomszédságában új házat épített néhány elszármazott család. Akiknek sikerült egy-egy kis darabka földet visszaszerezniük, itt szállnak meg, ha hazajönnek az egykori faluba.
Az egykori Gánás sokak számára csupán emlék, de Tyukodi Béla nem szűnt meg tervezni. Engedélyt váltott ki, hogy a birtokán termelt javakat eladhassa, a bélyegzőre pedig ezt íratta: „Báró Tyukodi Béla családi vállalkozás – 1. számú mezőgazdasági farm – Gánás falu, Ákos község, Szatmár megye, Románia – Engedélyszám: 4455.” A „faluban” működő egyetlen mezőgazdasági farm megszámozásának naiv bája mosolyt fakaszt, de a báró nem tágít: „Most még csak egy van, de ha hazajön a vejem, övé lehet a kettes számú – magyarázza konokul. – Van már 75 hektáram, még szeretnék vásárolni 25 hektárt, akkor már lesz száz hektár földem, mint egy igazi bárónak” – álmodozik Tyukodi. Birtokai nagy részét különböző társaságok művelik, ő maga inkább csak a szőlővel foglalatoskodik.
Tervekben különben sincs hiány. Tyukodi Béla felesége két éve meghalt, a báró pedig úgy döntött, újra megnősülne. „Letelt a gyász ideje, szeretnék még három fiat, mert három lányom már van” – vázolja a terveit irigylésre méltó optimizmussal. A férfi a megyei napilapban is meghirdette: olyan feleséget keres, aki szereti a falusi életet, a gazdaságot, az állatokat. Állítólag máris van jelentkező. „Ha eljön ide, először kipróbálom” – mondja a próbaházasságról is eredeti módon gondolkodó férfi. Az asszonyjelölt külön szobát kap, a próba ideje alatt a gazdaságban, főzésben való jártasságát kell bebizonyítania. Ha mindez rendben van, szó lehet a házasságról. „Én nem paráználkodom!” – emeli fel hangját Tyukodi, aki katolikus hitére valószínűleg legalább olyan büszke, mint a maga által kitalált bárói címre. Majd lassan elindul viszsza a szőlőbe. Folytatni ott, ahol abbahagyta.
Az erdélyi falurombolás Nicolae Ceausescu román diktátor kései, szerencsére nagyrészt papíron maradt elképzelése volt. A Conducator 1988 áprilisában jelentette be azt a programot, amelyet akkor eufemisztikusan a településszerkezet átalakításának neveztek. Igaz, a „falu-korszerűsítés” régóta szerepelt a tervek között, ekkor azonban konkrét döntés született arról, hogy több ezer kistelepülésen hajtsák végre a programot. Ez a gyakorlatban a kisebb, korszerűtlennek ítélt falvak lakosságának kitelepítését, városokba költöztetését és e települések megsemmisítését jelentette volna. A megalomán elképzelés logikája az volt, hogy az itt élők életformája elmaradott, ezért a modernnek ítélt városi „közösségekbe” kell integrálni őket. A gyakorlatban ez a terv az erdélyi magyarság paraszti bázisának megsemmisítésével ért fel volna, egyben – a kikényszerített népességmozgás miatt – jelentős mértékben átrajzolta volna Románia etnikai térképét. A terv jegyében néhány faluban megkezdték a lakók kitelepítését és a házak lerombolását.
A falurombolás terve ellen igen hamar széles körű nemzetközi tiltakozás alakult ki, 1988. június 27-én pedig a budapesti Hősök terén 80 ezer ember tüntetett a program megvalósítása ellen. A tüntetés egyben erjesztőleg hatott a magyarországi rendszerváltozás folyamatára is, annak egyik mozgatórugója volt, hiszen Grósz Károly, a magyar kormány akkori feje alkalmatlannak bizonyult arra, hogy nyomást gyakoroljon az ügyben Romániára, ami tovább növelte a már érezhető politikai elégedetlenséget Magyarországon. A falurombolás terve csak az 1989. decemberi romániai események után, a diktátor kivégzésével került le végleg a napirendről.
