A francia lapok szinte mindennap tudósítanak arról, mi történt az utóbbi huszonnégy órában Nicolas Sarkozyvel. Most már a nemzetközi sajtó is úgy számol be róla, mint a három év múlva esedékes francia elnökválasztások egyik nagy esélyeséről. Elemzések sora lát napvilágot, amelyben egyes szerzők egyetértenek a górcső alá vett személy kivételes lendületével, mások pedig óvják a viharzó sebességtől. A szakértők ősz elejére várják a Jacques Chirac elnök és minisztere közötti „belháború” újabb fejleményeit.
Szeptember végén választják meg ugyanis a hatalmon lévő jobbközép UMP (Unió a Népi Mozgalomért) új vezetőjét, amit már most sokan köztársaságielnök-választási előkampánynak minősítenek. A tavasszal kétszer diadalt aratott ellenzéki baloldal sajtója elégedetten tudósít az ellenfél önpusztító vagdalkozásáról, amely alkalmas lehet arra, hogy megingassa a gyászosan szereplő jobboldal egységét.
„Mindennek Sarko az oka. Soha nem tud nyugton ülni pár percig sem, megpihenni egy szusszanásra az általa valóban megszerzett babérokon. Neki mindig mindenből több kell és persze azonnal. Nem ismer határokat” – mondják a Nicolas Sarkozy kétéves miniszterségét elismerően értékelők is, akik a jobboldali kormánypártban féltőn rokonszenveznek vele. Alain Juppét, a korábbi kormányfőt, az Élysée-palota kijelölt utódját január végén „baleset” érte: a nanterre-i bíróság egy politikai korrupciós ügy miatt tíz évre eltiltotta a választhatóságtól. Juppé még bízhat a másodfok számára kedvező döntésében, ám ennek francia politológusok szerint alig van esélye. Ezért Juppé búcsút inthet az UMP vezetői posztjának, majd köztársasági elnöki álmairól is kénytelen lesz lemondani.
Még az év elején, a Juppé sorsát megpecsételő bírósági döntés előtt egy francia lapnak nyilatkozva a 49. születésnapját ünnepelő, akkor még belügyminiszter Sarkozy száján – talán véletlenül, talán akarattal – kiszaladt az a mondat: már nem csak „borotválkozás közben” gondol arra, hogy Franciaország elnöke legyen. Szerinte a politikában közölni kell vágyainkat, ám az ő álmát csak az nem ismerte, akinek fogalma sincs a párizsi politika e jeles képviselőjéről. Fentebbi mondatából kerekedett aztán a sebesen száguldó vihar. Bárhová ment, mindenütt elnöki ambíciójáról faggatták az őt kopó módjára követő újságírók. A kitartó gyötrés olyan jól sikerült nekik, hogy kezdtek megritkulni Sarkozy Jacques Chirac elnökkel elfogyasztott bizalmas vacsorái.
Állítsátok meg Arturo Uit! – szakadhatott ki a kiáltás Jacques Chiracból a Juppéval elköltött estebéden, amelyen állítólag „sakálnak” nevezte akkori belügyminiszterét. Ugyanis ekkor már világossá vált mindenki előtt, mire pályázik a „csodagyerek”: a megüresedő pártelnöki posztra, amelyet ha elnyer ez a „mitugrász”, két év alatt átalakíthatja a pártot elnökválasztási sikerét biztosító gépezetté. Pedig még az sem dőlt el végérvényesen, hogy esetleg Jacques Chirac harmadjára is jelölteti magát az államfői posztra. (Ez úgy lehetséges, hogy az első – hétéves – mandátuma idején kurtították az elnökség hosszát öt évre, így Chiracra is vonatkozik a két, megújítható ötéves elnöki periódus. Ám 2007-ben, 75 éves kora fölött már valószínűleg nem vállalja a jelölést. Legalábbis ebben bízik Nicolas Sarkozy.)
Az önjelölt elnökaspiráns nemcsak a párttagság körében igen népszerű: tetszési szintje a lakosság körében is meghaladja a 60 százalékot. „Sarkozy nem politikus, ő sztár” – vonta le a következtetést egyik támogatója. „Semmi és senki nem állíthat meg, hogy induljak a pártelnöki tisztség elnyeréséért” – hangoztatta nagy önbizalommal Sarkozy. De talán mégis van egy személy, aki ezt megteheti, mégpedig Jacques Chirac. A 73 esztendős elnök negyven év tapasztalatával a háta mögött nem egy politikai ellenfelét „hidegre tette” már. Ám most „fogadott fiával” kellene valami hasonlót cselekednie. Év eleji dühe mindenesetre megenyhült iránta, vagy legalábbis kiválóan tudja palástolni. Kezdeti haragjának csillapodása után választás elé állította egykori kedvencét, mondván: vagy a pártelnökséget, vagy a gazdasági miniszteri posztot választja. Ilyenformán a chiraci „összeférhetetlenségi politika” első áldozata lenne Sarkozy. „De hát miért épp vele kezdik? – értetlenkednek a Sarkozy-rajongók. – Hiszen úgy húsz éve volt egy kormányfő, aki az új gaulle-ista párt elnökeként is tevékenykedett, mindemellett pedig Párizs polgármesteri címét viselte. Biztosan kivételes munkabírása tette alkalmassá e számos feladat elvégzésére. Egyébként Jacques Chiracnak hívták.”
Ez nem az első csapda, amelyet az elnök csupáncsak a közelmúltban kiagyalt a Sarkozy-jelenség kezelésére. 1999-ben, a jobbközép párt jelenlegihez hasonló helyzetében megígérte Sarkozynek, ha segít az új gaulle-ista párt feltámasztásában, egy jobb kor eljövetele esetén ő lesz a miniszterelnök. 2002-ben az UMP diadalmaskodott, Chirac mégis Raffarint húzta elő kormányfőnek. Sarkozy az akkor legnehezebb tárcát, a belügyit kapta meg. Egyes vélemények szerint Raffarin mellett csak azért tart ki a köztársasági elnök, mert nem akarja napirendre tűzni Sarkozy előrerukkolásának kérdését, ami megkerülhetetlenül felmerülne, ha új miniszterelnökről gondolkodna.
A jobboldal betlizését követően, amikor a tavaszi regionális választások után új kormányt alakítottak Párizsban, Sarkozy joggal gyanított csapdát: az általa megkedvelt belügyminiszterséget át kellett adnia titkos vetélytársának, Dominique de Villepinnek, míg neki az ugyancsak bajban lévő francia gazdaság ügyeit kellett volna irányítania. Nem is vállalta el azonnal, két napig gondolkodott a dolgon. A Bercy, a Szajna fölé ívelő épület nem volt ismeretlen számára, hiszen 1993–94-ben a Balladur-kormányban itt tevékenykedett költségvetési miniszterként. „Mégpedig pocsékul” – ez Chirac megállapítása abból a korszakból. Lehet, hogy nem is véletlenül bízta meg ezzel a feladattal a gazdasági ügyekhez nem sokat konyító ügyvédet? Mindenesetre Sarkozy vállalta a megmérettetést, és lendülete eddig minden akadályon átsegítette.
De miért e kivételes vonzódása Sarkozynek az első pillantásra igencsak unalmasnak tűnő pártvezetői címhez? A rangkórságot, a funkcióhalmozás vágyát kizárhatjuk. Az 1995-ös francia pártfinanszírozási törvény kimondja, hogy a különböző pártok az előző választáson elért eredményeik alapján kapnak állami támogatást az elnökjelöltjük számára; természetes személy nem támogathatja a jelöltet. Mint ma már minden mögött, itt is előbújik a megkerülhetetlen pénz: eurótízmilliókról van szó. Sarkozy számítása egyáltalán nem hibás: nagyobb, sőt már-már kétségtelen az esélye, hogy a pártelnöki tisztségből őt választják meg az Élysée-ért versenybe szálló személynek.
Várni, várni, hátha bekövetkezik a kedvező fordulat. Sarkozy átlát a szitán: tudja jól, ha csak a miniszterséget választja, megszűnik a továbblépés lehetősége. A pártelnökség pedig megfosztaná attól, hogy népszerűségét a jelenlegi szinten fenntartsa, ugyanis el kellene merülnie a pártszervezés nem éppen látványos munkájában. Mint mondja, még a nyáron nyilvánosságra hozza döntését. Valószínűleg ahhoz hasonló jellegű lesz ez, mint az elnök követelése, hogy válasszon a miniszterség és a pártelnökség között, azaz dodonai.
Ki is ez a Nicolas Sarkozy, aki ilyen nagy ívű álmokat dédelget? 1955-ben született Párizsban. Nagyban hozzájárult jelleme kialakulásához, hogy nem franciák, hanem bevándorlók gyermekeként látta meg a nagyvilágot. Apja, Nagybocsai Sárközy Pál magyar kisnemes politikai menekültként választotta 1948-ban új hazájául Franciaországot. Anyja, Andrée Mallah görög zsidó családból származott, amely korábban érkezett Franciaországba. Nicolas, mondhatni, egy szót sem tud apja nyelvén. Paul Sarkozy, a nagy szoknyavadász többször is elhagyta a családját, talán ez is befolyásolta Nicolas apja iránti viszonyát. Az édesanyja anyagi nehézségek közepette nevelte fel három fiúgyermekét. Nicolas, a legfiatalabb már kisfiúként megtanulta, hogy egy első generációs francia, a „külföldi fia” csak úgy boldogulhat, ha keményebben dolgozik francia társainál. Kis termete miatt gyakran csúfolták iskolatársai, akik verekedős, ideges gyerekként ismerték meg. Tinédzser korában is fűtötte a visszavágás dühe. Vágott az esze, mint a borotva, ennek ellenére nem tanult jól. Rohant, ütközött, majd felállt, és futott tovább. Nemhiába kedvenc sportja a mai napig a kerékpározás és a futball. Energiabomba – mondják rá azóta is.
Alig húszévesen, 1975-ben jött el számára a pillanat, amikor bizonyíthatott, és ő megragadta a lehetőséget. Joghallgatóként megtehette az első lépést az általa hőn áhított politika színpadán. Az akkor épp miniszterelnök Jacques Chirac érkezett látogatóba az egyetemi ifjú gaulle-istákhoz, és két percet adott Sarkozynek, hogy előtte felszólaljon. Sarkozy a politikai nagyágyúkat is megszégyenítő húszperces lelkesítő beszédet intézett az egyetemi ifjúsághoz, aminek meg is lett az eredménye. Chirac felfigyelt tehetségére, meghívta egy találkozóra a Matignon-palotába.
A fiatalember hozzákezdhetett az általa nagybetűsnek nevezett munkához, amelyhez nála jobban kevesen értettek. Szervezett, szónokolt, a választási kampányokban segédkezett. Az ember, aki siet – ebből a korszakból való a jellemét jól kifejező megjegyzés. „Nekem semmit sem adtak ingyen. Mindenért meg kellett küzdenem” – mondta egyszer magáról a mostani gazdasági miniszter a L’Express hetilapban.
A Chirac házaspár megkedvelte a fiút, mégpedig olyannyira, hogy szabad bejárási engedélyt kapott a famíliához. „Az ifjúságom” – mondta róla akkoriban a mai elnök egy bizalmas barátjának, csöppet sem leplezve szeretetét. Jacques Chirac mind a mai napig tegezi Sarkozyt, amivel csak nagyon kevesen dicsekedhetnek környezetéből. Hozzájárult ehhez talán az is, hogy a vejét vélte felfedezni az ifjúban, ugyanis Sarkozyt gyengéd viszony fűzte a kisebbik Chirac lányhoz, Claude-hoz. „Ő a leggyorsabb, ő az, aki a legjobban gürcöl, s ő, aki a legjobban vágyik a sikerre. Győztesnek született” – írta róla egyik méltatója a közelmúltban a Le Point magazinban. Ha valaki nem bírta az általa diktált tempót, arra igencsak mérges lett.
Minden adott volt ahhoz, hogy kivárja a sorát, és alkalmas pillanatban ő legyen a gaulle-ista párt első számú trónörököse: fiatal, tehetséges, jobb pártfogója nem is lehetne. A kilencvenes évek elején a jobbközép Tömörülés a Köztársaságért (RPR) csúcsszervébe választották, többszörös miniszter, kormányszóvivő, amikor még a negyvenedik születésnapját sem ünnepelte meg. Eredményei mögött végtelen munkaszeretetét látta. Vetélytársairól nem volt valami kedvező véleménye: „Tíz évvel fiatalabb vagyok, mint ők. Egytől egyig lusták. Csak kilenc órát dolgoznak, én tizenötöt.”
Ám a rendkívül tehetséges politikusnak is lehetnek rossz döntései, amelyek kedvezőtlenül befolyásolhatják sorsa alakulását. 1993 novemberében megcsapta a „szivar füstje”, a francia felső körök vonzó levegője. Átállt Chirac pártbéli ellenfele, Balladur miniszterelnök táborába. Őt segítette, őmellé tette le a voksát az elnökválasztáson. „Inkább stílusváltásról volt szó – mentegetik még ma is egyesek Sarkozyt. – Balladur, az elegáns bankár öregúr és a vidéki vagány Chirac között kellett döntenie.” Tegyük hozzá, akkor alig maroknyian fogadtak volna Chirac győzelmére. A végzetes pálfordulásban állítólag nagy hatással volt a feltörekvő Sarkozyre második felesége, az úgyszintén ambiciózus Cécilie, aki erősen vonzódott és vonzódik ma is a nagypolgári „értékekhez”.
„Te is, fiam, Nicolas?” – nyöghetett fel a késszúrásoktól vérző Chirac-Caesar. Ám a nép nyelvén értő párizsi polgármester sikerrel vette az akadályt, amelyet a nagyburzsoá Balladur jelentett neki. Az elnök Chirac három és fél évig egyetlen szót sem szólt Sarkozyhez. De vajon miért, mikor nem egy „árulóval” kegyesebb bánásmódot tanúsított? Mélyen érinthette „legkedvesebb gyermeke” nyílt elpártolása. Nem beszélve arról az esetről, amikor a kilencvenötös elnökválasztási kampány során kitudódott Bernadette Chirac – a feleség – eléggé kínos földvásárlása, ami jelentősen rontotta a párizsi polgármester esélyeit. Márpedig ilyen adatok csak a pénzügy- és költségvetésügyi minisztériumból szivároghattak ki, ahol akkoriban Sarkozy volt az úr. „Ez a fickó mindenre képes!” – dühöngött akkoriban Jacques Chirac, aki egyesek szerint Exocet rakétákat „akart” indítani a pénzügyminisztérium párizsi épülete felé.
Ennek ellenére megköttetett a béke a két francia politikus között, ám a kapcsolat nem hasonlít a régire. Mint mondják, Chirac nehezen tud – ha képes egyáltalán – megbocsátani. „Az elnök nem túl kedves ember” – ez már Sarkozy véleménye, aki erről az oldaláról is megismerhette az államfőt. Egy ilyen megjegyzést valóságos felségsértésnek tekintenek a Chiracot távolról ismerők, ugyanis szerintük Jacques Chirac olyan figyelmes és udvarias, mintha az illemkönyv lapjairól lépett volna elő. „Nem vagyok haragtartó, de amnéziás sem” – összegezte kettejük viszonyát az elnök. A chiraci pragmatikus politikának azonban egyszeriben nagy szüksége lett Sarkozy tehetségére, így „a tékozló fiú” 1997-ben visszatérhetett a klán kötelékébe, ahol – az elpuskázott parlamentfeloszlatással – eljött a tettek ideje és ezzel a félrelépés feledtetésének lehetősége.
Alig öt év múltán, 2002-re ez olyannyira sikerült Sarkozynek, hogy bízhatott előrelépésében, és már ki is nevezte magát a jobboldal miniszterelnökének. Ha Chirac hajlott volna arra, hogy Sarkozyt kormányfővé nevezze ki, ott voltak a jó barátok, akik figyelmeztették: „Ez olyan lenne, mintha felmászna egy imbolygó asztalra.” Az elnök rábukkant Raffarinre, ám hogy az ifjú titán se maradjon munka nélkül, a második legfontosabb tisztséget, a belügyminiszterséget adományozta neki. Nesze neked tennivaló! Ugyanis a parlamenti választásokat a rossz közállapotok ostorozásával nyerte meg toronymagasan a jobboldal.
És Sarkozy munkához látott. Hajnalban, késő este bejelentés nélkül kereste fel a rendőrkapitányságokat. Tanulta a szakmát, a rendőrökkel vitatta meg a problémákat, segített a szükséges felszerelések előteremtésében. A prefektusok sem alhattak nyugodtan még a hétvégéken sem, nem egyet közülük vasárnap az ágyból ugrasztottak ki, hogy megérkezett a belügyminiszter, és várja a szemleútra. Követni is fárasztó Sarkozy akkori programját. A franciák az utóbbi két évben valóban tapasztalhatták, hogy nőtt a rend a városokban, mérséklődött a korábban hetente fellángoló külvárosi erőszakhullám.
A francia állampolgároknak az az érzésük, ez az ember megpróbált valamit tenni azért, hogy nagyobb biztonságban élhessenek. Persze ehhez el kellett nyerni a médiatámogatást is, ugyanis a hírközlő szervek valahogy mindig megtudták, merre jár az „álruhás” Sarkozy. A köz bármilyen kicsiny előrelépésért hálás, és többéves tehetetlenkedés után most valóban van némi haladás. Itt bejött a „siető ember effektus”. Pedig belügyminiszterként sem oldott meg mindent hibátlanul: elvérzett a korzikai alkotmánymódosításról szóló népszavazáson csakúgy, mint a különböző vallásügyi kérdések szabályozásában. Vesszőparipájáról, a franciaországi antiszemita támadásokról most jelentek meg a tavalyi adatok, tehát a Sarkozy belügyminisztersége alatt elkövetett esetek száma. Bármilyen határozott volt is a kiállás a rasszista megnyilvánulásokkal szemben, azok száma tovább nőtt.
Az amerikai International Herald Tribune párizsi kiadása azt írta a napokban, hogy Sarkozy ellenfelei „felületesnek és rövidlátónak” ítélik meg intézkedéseit. Az ambiciózus ügyvédről az IHT is hangsúlyozta, hogy fáradhatatlan, és nem a francia elitképző, az ENA (Nemzeti Adminisztrációs Főiskola) terméke, ami még jól jöhet neki. Nem rendelkezik semmilyen határozott ideológiával, a pénzügyminisztériumban ultraliberálisnak tartották, ám ugyancsak nacionalista módon akadályozta meg az Alstom eladását a németeknek. „Az egyetlen dolog, ami érdekel, az, hogy miként válhatok elnökké” – idézett az IHT egy fiatalkori Sarkozy-mondást. „A régi iskola neveltje, csak arra tud gondolni” – jegyezte meg róla talán elismerően, talán cinikusan egyik szocialista párti ellenfele. Hatalomvágya olyan mértékű, amilyet a jelenlegi magyar politikai életben – sem a jobb-, sem a baloldalon – nem találunk.
„Jó lesz ez neked – próbálta meggyőzni Chirac arról, hogy vállalja el a gazdasági miniszteri posztot. – Legalább sokat utazol, és nemzetközi ismertségre is szert teszel.” És így lett. Már-már elnöknek, de mindenesetre elnökesélyesnek kijáró pompával fogadták Amerikában, ott feszített Colin Powell és Condoleezza Rice mellett. Az egyik „vádpont” ellene, hogy túlzottan Amerika-barát. „A Párizs melletti Disneylandben tölti a hétvégéit. (Mentségére legyen mondva, hogy a legkisebb fia nyolcéves.) Kinyilvánítja lelkesedését az amerikai életstílus iránt, joggingol, és csak narancslét iszik” – így a Sarkozy modernizmusát meg- és elvetők.
Sokan szemrehányóan emlegetik azt a májusi párizsi sajtóértekezletet, amikor államfőhöz méltó, háromszáz újságírónak munkát adó rendezvényt vezényelt le húsz tanácsadójával körülvéve. Majd következett a G8-ak csúcstalálkozója, amelyen európai és nemzetközi gazdasági ügyekhez is hozzászólt.
Talán a legjobban működő csodafegyvere mégis az, amellyel elérte, hogy az újságírók a tenyeréből egyenek. Ritkán ad interjút, ezért a neves lapok sorban állnak a kegyeiért. Tudja, hogyan kell a médiát felhasználni politikai céljai érdekében. A múlt hét végén a Le Monde, a baloldal és a hozzá kötődő értelmiség délutáni lapja közölt vele egy beszélgetést, nem véletlenül, ugyanis ez az újság is Sarkozy-párti lett. A jobboldali Le Figaro nem kevés malíciával állapította meg: eléggé miniszterelnök-szagú volt a nyilatkozat. Sarkozy főként gazdasági kérdésekről szólt, érintette a 35 órás munkahetet, amelyet szerinte úgy kellene megoldani, hogy mindenki szabadon dönthessen: aki többet akar dolgozni, az megtehesse – a franciák zöme ezt akarja –, és a munkavállaló is, a munkaadó is kedvezményt kaphasson a túlmunkára. „Franciaország nem fél a változástól, hanem várja” – emelték ki a Le Monde szerkesztői Sarkozy üzenetét.
„Sarko politikájáról már hallottam, de gazdaságpolitikájáról! – így nevetett fel egy hozzá igencsak közel álló szakértő, amikor a tervezett változtatások mibenlétét firtatták. – Még hogy három százalék alattira akarja mérsékelni a deficitet! (Jelenleg négy százalék körüli a francia költségvetési hiány.) S mindezt egy év alatt. Szavakban természetesen lehet. De ne felejtsük el, hogy nem a belügyminisztériumban vagyunk. Itt nem azt kell eldönteni, hogy ide vagy oda tíz rendőrrel többet küldünk. Itt szem előtt kell tartani a növekményt, az olajárakat, az euró értékét, és miközben az árfolyamot Frankfurtban döntik el, a költségvetési kiadásokat Brüsszelből felügyelik. Nehéz elérni, hogy mindenki elégedett legyen.” Száz nap után mégiscsak sikerült Nicolas Sarkozynek elhitetnie, hogy ért a közgazdaság-tudományhoz. De vajon mi lesz a következő száz, esetleg kétszáz napban?
Chirac szerdán, a nemzeti ünnepen adott televíziós nyilatkozatában tőle szokatlan egyértelműséggel határozta meg Sarkozyhez való viszonyát: „Én döntök, ő pedig végrehajt!” Az államfő nem engedi meg, hogy valaki megbontsa a kormány egységét: továbbra is kitart amellett, hogy nem lehet valaki egyszerre miniszter és pártelnök.
A jobboldali párttömörülésben viszont nemhogy nem csökken, hanem épp nő azoknak a száma, akik értékelik Sarkozy dinamizmusát. Tettrekészsége a közelmúlt legnépszerűbb politikusává emelte hazájában. A franciák szeretik az akcióhősöket. Politikusi körökben néha a franciás könnyedség helyett alpári stílusban zajlik a vita: nemegyszer elhangzanak a miniszter apró termetére és kisebbségi komplexusára utaló sértő megjegyzések. Való igaz, Sarkozyt az utóbbi időben gyakran elkapják a dühkitörések. Ő is érezheti, hogy a kocka el van vetve, most már alig maradt lehetőség a taktikázásra. A másik térfélen pedig ott áll az öreg ravasz róka, Chirac, aki majdnem annyi éve gyűjti a politikai tapasztalatokat, mint amennyi idős Sarkozy. Chirac nem siet, egyik kedvenc mondása pedig ez: „Hagyjunk időt az időnek!”
origo.hu
Meglepő fordulat a a Huszti ikrek ügyében, megszólalt a szakértő
