Elveszett illúziók

Egy hónappal az európai választások után a publicistákat még mindig nem hagyja nyugodni a választások üzenete, vagyis hogy a szavazók a tradicionális pártoknak – tekintet nélkül azok hivatalos ideológiáira – piros lapot mutattak. Richard Bernstein, a New York Times publicistája szerint az a tény, hogy a választásokon mind a jobb-, mind a baloldali kormányzó pártok veszítettek, azt jelzi, hogy az európai politika mély áramlataiban valamilyen komoly változás van folyamatban.
Timothy Garton Ash, az Oxfordi Egyetem történészprofesszora, egyben a The Guardian publicistája szerint a tiltakozó szavazatok magas aránya annak köszönhető, hogy az emberek úgy érzik: a főáramlatba tartozó pártok nem képviselik többé az ő érdekeiket, és ez az érzés Európa mindkét felében igen erős. A The European Policy Centre egyik munkatársa, Albena Azmanova e jelenségre magyarázatot keresve arra a következtetésre jutott, hogy a politikai spektrum jobb- és baloldalra való tradicionális felosztása mára már érvényét vesztette. Ehelyett az egyik pólust a kilencvenes években egész Európában uralkodóvá vált „szociális liberalizmus”, vagy más néven a Tony Blair-féle harmadik út alkotja, amely irányzat a hangsúlyt a gazdasági liberalizmusra, a munkaerőpiac rugalmasságára (a korábbinál alacsonyabb bérek, rosszabb munkafeltételek, bizonytalanabb munkahelyek) helyezi. Európában mind a jobb-, mind a balközép kormányok ezt az ideológiát képviselik.
A politikai skála másik pólusát a főáramú irányzatot el nem fogadó, ezért (jobb- vagy baloldali) szélsőséges pártok alkotják. E pártok olyan kérdéseket feszegetnek, mint a nyugati társadalmakat széleskörűen foglalkoztató, de a „politikai korrektség” igénye miatt szőnyeg alá söpört bevándorlás (szélsőjobb), vagy a korábbi jóléti állam szétrombolása, a létbizonytalanság állandóvá tétele (szélsőbal). Azmanova végül is abban látja a fő problémát, hogy a tradicionális (jobb- vagy baloldali) kormányzó pártoknak nem sikerült a szociális biztonság és a gazdasági lehetőségek kihasználása közötti hatékony kompromisszumot megtalálniuk. Ha a szerző kicsit tovább kutakodik, nyilván azt is észreveszi, hogy a jobb- és baloldali „középpártok” azért lehetnek a politikai spektrum azonos oldalán, mert – ha különböző retorikával is –, de ugyanazon gazdasági és pénzügyi elit érdekeit képviselik. Ha ezt mégsem így tennék, akkor legkésőbb a következő választásokon megbuknak. Továbbá az a párt, amely a főáramlatú ideológiát nem fogadja el, automatikusan jobb- vagy baloldali szélsőségnek minősül, és a politika perifériáján találja magát. Az egyik nem tudja, a másik nem akarja a választók érdekeit képviselni. Miért kellene, hogy illúzióik legyenek?