Fejcserélt egészségügy

K Béla vagy B. Vince? Előre borítékolom – ez a boríték szó nem nélkülözhetetlen a mai magyar egészségügyben –, hogy az elcserélt kartonok miatti végzetes koponyaműtét kapcsán indított vizsgálatok következménye az lesz, hogy egy-két kórházi-klinikai dolgozót felfüggesztenek állásából, beosztott főnökeik fegyelmivel megússzák. A szegedi II-es önkormányzati kórház igazgatójának Botka polgármester már megmosta a fejét. Ő marad. Mint ahogy marad Kökény miniszter is. Nagy felé a bizalom.
Senki sem kétli, hogy minden szükséges vizsgálat elindult annak kiderítésére, hogy kinek a hibájából nyitották fel tévedésből egy másik betegé helyett egy idős ember koponyáját a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) idegsebészeti klinikáján. Az egészségügyi minisztérium egyik vezetője mindenesetre már kijelentette: minden jel arra mutat, hogy nem rendszerhiba vagy diagnosztikai tévedés, hanem személyi vétség történt.
Idézem: „Egészen fatális adminisztrációs hiba történt.”
De a hiba, amely egy rettenetes tragédiához vezetett, nem a rendszerhiba része-e? Emberi mulasztás vagy a hazai egészségügy általános állapota miatt operáltak meg tévedésből egy nyolcvanéves férfit?
Mert méltatlan helyzetben van az egészségügy. Véletlen egybeesés a szegediek sztrájkfelhívása, amely „pillanatképe a magyar egészségügynek, jelzi azokat a válságállapotokat, amelyek ma a magyar egészségügyi ellátó rendszerre jellemzők azért, mert a döntéshozatal tízegynéhány éve folyamatosan csak pénzt von ki az ágazatból, és nem kezdi el konszolidálni.” E minapi gondolatokat Éger Istvántól, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) elnökétől kölcsönöztem. Cser Ágnes, az Egészségügyben és Szociális Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (EDDSZ) elnöke egyenesen úgy nyilatkozott: „Komoly felelősség hárul a jelenlegi kormányra is, és nyilatkozatok helyett érdemi, valódi társadalmi megegyezés szükséges. (…) Teljesen törvényszerű, hogy a lánc valahol elszakad, ez Szegeden bekövetkezett.” Szerinte elég a hazug nyilatkozatokból, és érdemi lépésekre van szükség.
Amikor – bár élete során egészségügyi és társadalombiztosítási járulékot fizet az ember – beteggé válni iszonyatosan nagy gazdasági csapás, amikor életmentő gyógyszereket és műtéti beavatkozásokat nem támogat a társadalombiztosítás, amikor még a kórházi folyosón pénzzel tömött borítékkal a köntös zsebében sem érzi biztonságban magát az ember, amikor nincs sebészeti varróanyag a kórházakban, s álmosan pislog a lámpa a falusi rendelőkben: akkor mindenki érzi, hogy nagy baj van a magyar egészségüggyel.
És ebben az átláthatatlan rendszerben próbáljunk meg visszanyúlni egész mélyre. A rendszerváltozásig.
A szocialista gondolkodásból és gazdálkodási módból fakadóan ismeretlen volt a költségérzékenység, ezért a hatékonyság sem kapott szerepet. A gyógyítások terén nemcsak mi betegek nem tudtuk, hogy mi mennyibe kerül, de nem tudták a szolgáltatók sem, sőt maga az állam sem. A rendszerváltozást követően egyértelmű volt, hogy mérhetővé kell tenni, mi mennyibe kerül, s az ellátások közül mi indokolt, mi nem. A kilencvenes évek első harmadában kialakultak az új intézményi keretek: egy új, osztott rendszer állami, önkormányzati, társadalombiztosítási intézményrendszer-ellátási felelősséggel. Megtörtént az önálló egészségbiztosítás kialakítása, alapvetően átalakult a finanszírozásban az elosztási rendszer.
Ugyanakkor a kilencven előtti helyzet legnagyobb problémája a lakosság egészségügyi állapotában jelentkezett, s alapvetően a közgondolkodásról állított ki szomorú bizonyítványt. Hiányoztak a pozitív társadalmi minták. Egyszerűen divat volt dohányozni, sokat enni, kövérnek lenni. Bár egyértelművé vált, hogy egy egészséges társadalomban kevesebbet kell költeni gyógyszerekre és gyógyításra, de a Horn-kormány idején mégis leállt az 1994-ben elfogadott első népegészségügyi program, a Kertai-program is. 2003-ban Mikola miniszter ismét megfogalmazta és kidolgoztatta a népegészségügyi programot, de a kormányváltás miatt az újra lendületét vesztette. És mit mondjunk az egészségvédelemről akkor, amikor a kereskedelmi televíziók valóságshow-jainak hősei egyfolytában isznak és füstölnek a képernyőn? Szomorú, hogy – egy felmérés szerint – a fiatalok jelentős része közöttük találta meg mintáit, példaképeit.
Egészségesebbek tehát nem lettünk, s tizennégy év alatt nem sikerült tisztességes, átlátható viszonyokat teremteni az egészségügyben, nem történt meg az egyik legnagyobb örökölt keresztnek, a paraszolvenciának a leküzdése sem. A magyar lakosság arányaiban ugyanannyit költ saját, adózott jövedelméből kiegészítőleg egészségügyi ellátásra, mint a bővítés előtti unióban élő átlagpolgár. A probléma csak az, ennek jelentős részét a paraszolvencián keresztül teszi, anélkül, hogy pontosan tudná, mit is kap a zsebbe csúsztatott borítékért. Idén tavasszal a Financial Times a magyar hálapénz-mizériáról megjelentetett elemzésében ez olvasható: az elvileg ingyenes magyar egészségügyben a történelmi gyakorlattá vált orvosi hálapénz a beutaló a jobb és gyorsabb ellátáshoz; nélküle gyakran a kezelést is megtagadják. A brit üzleti napilap szerint az orvosi hálapénzről akkoriban nyitott világhálós honlap a leglátogatottabb magyarországi internetes oldalak egyike lett, jelezve, mennyire felháborítja a magyarokat saját egészségügyi rendszerük és az intézményessé váló hálapénzrendszer. A lap által idézett becslések szerint a magyarok évente összesen ötven–száz milliárd forintot csúsztatnak az orvosok zsebébe, de az összeg több mint nyolcvan százalékát az orvosok kevesebb mint húsz százaléka kapja. A cikk szerint a hálapénzrendszer még a beruházási döntéseket is eltorzítja. A kórházakban például bőségesen van ultrahang- és CT-berendezés, a hozzáférés ezekhez azonban néhány magas beosztású orvos féltékenyen őrzött előjoga, mivel ezek használata tipikus hálapénzforrás. Mindeközben sok kórház mellékhelyiségei mocsokban úsznak – írta a brit lap. Egy idézett kórházigazgató szerint a közfelháborodás végül rá fogja kényszeríteni a politikusokat a radikális reformra. Egyelőre azonban a hálapénzről nyitott honlapot kellett bezárni, mert a rajta szereplő nevek viselői perekkel fenyegetőztek – állt a Financial Times márciusi elemzésében.
A Tárki korábbi felmérése szerint a hálapénz adásának legfontosabb motivációja: a beteg úgy érzi, ha nem fizet, a jövőben, amikor újra találkozik ugyanazzal az orvossal, hátrányba kerülhet. Az orvosok fizetése megalázóan alacsony, sok orvost már csak az tart a pályán, hogy a paraszolvencia még viszonylagos megélhetést biztosít.
A paraszolvenciaadás kényszerét erősíti, hogy egyre több a műhibaper. Korábban főként szülészeti-nőgyógyászati ügyekben fordultak az emberek bírósághoz, mostanában mind gyakoribbak a nagyműtétes esetek. A kilencvenes években az elengedhetetlen császármetszés elmulasztása miatt bekövetkezett csecsemőhalál, vagy a betegben felejtett törlőkendő miatt indult eljárások gyakorivá váltak. Műhibaperes ügyvédek szerint az utóbbi időkben egyre több ügy származik a gerinc- és hasi sebészet, a traumatológia, illetve az ortopédia területéről. Különösen az új egészségügyi törvény hatálybalépése óta nőtt meg az orvosi műhibaperek száma; ez a jogszabály a korábbiakhoz képest igen részletesen szabályozza a betegek jogait, így az érintettek pontosabb képet kapnak arról, miért is perelhetnek.
Kétségtelen, jelentős változások történtek az egészségügyben az elmúlt tízegynéhány évben, mégsem maradéktalan a reform az ágazatban. A napokban történt végzetes koponyaműtét kapcsán orvoskörökben is latolgatják, hogy egyedi véletlen volt-e, vagy a magyar egészségügy általános állapotából következik, ami történt. Valószínű, személyes hiba történhetett, a tévedés azonban következménye lehetett a szokásos ügyeleti túlterheltségnek. Ugyanakkor a betegek és a leletek összetévesztése nem egyedi jelenség.
Éger István, a MOK elnöke valahol úgy fogalmazott: noha ritkán fordul elő hasonló eset, de megítélésében nem szabad megfeledkezni arról, hogy az egészségügyi személyzet túlhajszolt, a gyógyítás feltételei pedig egyre rosszabbak.