Több ezer érdeklődő s számos vezető európai politikus kísérte az éjszakába nyúló átadóünnepséget a helyszínen figyelemmel, a rendőrség és az SFOR pedig nagy erőkkel gondoskodott a város védelméről.
Mostar, vagyis „hídhely” már a nevében is hordozza, hogy itt, a Neretva partján épült városban különös jelentőséget kaptak a folyón átívelő szerkezetek. A török időkben, amikor az Öreg híd is épült, a kereskedelmi összeköttetés megteremtése volt a legfontosabb, később viszont ugyanezek az építmények játszottak összekötő szerepet a környék sokszínű lakossága között.
A valódi forgalmat lebonyolító útvonalak már korábban újjáépültek, az Öreg híd azonban csak tizenegy esztendővel pusztulása után lehetett ismét a mostariaké. Az átadás a híd turistákat is vonzó esztétikai értékein túl leginkább tehát szimbolikus jelentőséggel bírt, olykor azonban éppen az ilyen, nem feltétlenül rögvest készpénzre váltható sikerek a legfontosabbak. Tudják ezt – szavaikból legalábbis ez derül ki – azok a vezető politikusok is, akik tiszteletüket tették az eseményen.
*
Szulejman Tihicsen, a bosnyák elnökség vezetőjén kívül jelen volt többek között Károly herceg, Helmut Kohl egykori német kancellár, Chris Patten, Brüsszel külügyi biztosa, Franco Frattini olasz, Michel Barnier francia külügyminiszter, Stjepan Mesic volt horvát kormányfő és Beshir Abelaj török államminiszter is.
A vőlegény bátorságát és kitartását bizonyítandó a férfiak egykor az Öreg híd közepéről vetették magukat az egyedien zöld Neretva vizébe. Nemrégiben ezt a nem éppen veszélytelen szokást is felelevenítették, amikor ugyanis az utolsó építőelem is helyére került, először liliomokat hintettek a folyóba – ezzel emlékezve meg a háború áldozatairól –, majd egymást követve 64-en ugrottak bele. Tegnap mindez túl nagy riadalmat keltett volna, hiszen Mostart talán sosem árasztotta el annyi politikus, újságíró és turista, mint az átadási ünnepség idején, nem kevés izgalmat okozva ezzel a szervezőknek. A műsort már előző este is szinte egész terjedelmében bemutatták, persze csak főpróba gyanánt, de az eseményt kísérő páratlan érdeklődést jól jelzi, hogy a tömegtől már akkor is csak alig lehetett megközelíteni a Neretva partját. Tegnap aztán az embereket a hídtól százméteres távolságban feltartóztató – az SFOR-ral közösen több száz fegyverest, páncélozott járműveket, búvárokat és helikoptereket bevető – hatóságok gondoskodtak a „biztonságról”.
Csak a felszín lenne ennyire nyugodt, s a mélyben továbbra is súlyos feszültségek bénítják Bosznia új életre ébredését? – merül fel a látogatóban a kérdés a sok fegyver láttán. Pedig úgy tűnik, a városok szépen fejlődnek, az ország egykor súlyos harcok dúlta régiói egy évtized alatt szinte a semmiből épültek újjá, az embereken pedig egy rövid látogatás során alig lehet már észrevenni a fájdalmakat. A lendületes munkálatok ellenére Mostarban viszont – a főutak mentén elterülő, rendezett kis településektől eltérően – nagyon sok szétlőtt, felrobbantott ház emlékeztet a tíz esztendővel ezelőtti harcokra. A város Szarajevóhoz és sok más, háború dúlta településhez hasonlóan az ellentétek terepe lett, ahol az egykor rommá lőtt otthonok mellett gombamód szaporodnak az új épületek, irodaházak. Kissé olyan érzés támad az emberben, mintha egy furcsa háborús skanzenben járna. S ahol nemrég még lőállások voltak, ott ma kocsma üzemel, a megszámlálhatatlanul sok vendéglő némelyike előtt a malac sül, a másiknál a csevapcsicsa, szól a keleti zene, az emberek pedig látszólag a mediterráneumra jellemző temperamentummal gondolnak az életre. Hiába, Mostar valóban legendás város, nem véletlen, hogy Csontváryt is megihlette. Megérkezésünkkor minket is szívélyesen fogadnak, helyenként magyarul köszöntenek, a rendőr is mosolyog, s néhány sör mellett nem nehéz beszelgetőpartnerekre lelni sem. Csakhogy éppen eközben derül ki, a sarkon tolószékéből pénzt kéregető ember taposóaknára lépett, s ezzel nemcsak lábait veszítette el, hanem a nehéz gazdasági körülmények között a pénzkereseti lehetőségektől is elesett. Sokan panaszkodnak arra, hogy a külföldiek is tartanak még a gyönyörű Boszniától, s bár néhány nyugati befektető már megjelent, a turisták többsége egyelőre nem vágyik ide. Sokaknak azonban igencsak jó üzletnek bizonyult a háború, az építőanyag-kereskedők és a zavart kihasználva feketeüzleteket megkaparintó „gengszterek” például nagyot aratnak. Ez pedig újabb feszültségeket szül, s bizony, a biztonságért felelő hatóságok is tudják, egy véletlen balesetnek vagy egy rosszul megfogalmazott mondatnak errefelé még mindig nagyobb súlya van, mint Európa más részein. Ezekért a sebekért a készültség itt, a csodás Mostarban.
A katonák azonban derűlátóak. Egy, a környéken szolgáló, s most a városba vezényelt kanadai katonalány például azt meséli, Bosznia napról napra fejlettebbé válik, s nem is hasonlítható ahhoz, amilyen képet pár éve még mutatott. Éppen ezért úgy véli, neki sem kell már sokat várnia, hogy visszatérhessen saját hazájába.
Hazánk is segített. A háborúban elpusztított mostari Öreg híd újjáépítésében komoly szerepet vállalt a magyar SFOR kontingens és a Hídépítő Rt. is. A magyar katonák a rekonstrukció kezdetén fel nem robbant aknákat kerülgetve dolgoztak a híd elemeinek kiemelésén, igaz, az építményt végül frissen bányászott kövekből rakták össze. Az építkezés vezetői mindeközben gondosan ügyeltek arra, hogy az új építőelemek ugyanabból a bányából kerüljenek ki, s a híd a lehető legjobban hasonlítson a Hajrudin török mester által 1566-ban megálmodott Öreg hídhoz. Az új híd összesen 456 elemből áll, s éppúgy, mint elődje, húsz méter magasan ível át a Neretván. (Gy. Zs.)
