Fenyőmag

Ma már szinte hihetetlen, talán kérkedésnek is tűnhet emlegetése, de volt idő, amikor meglehetős hírhedt személye voltam a budapesti éjszakai életnek. Az Egyetem presszó egyik ajtónállójával például mindig hosszas alkudozásokba bocsátkoztunk, hogy hajlandó legyen beengedni. Mondjuk eskü alatt kellett megfogadnom, hogy semmiképpen, sem önszántamból, sem kényszerítő körülmény hatására nem fogok énekelni. Váltótársa viszont, jól emlékszem a nevére is, de nem akarom elárulni, kifejezetten szerette, ha énekelek. Nem voltam válogatós. Repertoáromon szerepeltek régi és új típusú népdalok, kuplék, munkásmozgalmi indulók, katonadalok, mindenféle slágerek. Persze nem egyedül énekeltem, valahogy mégis mindig rajtam csattant az ostor.
De hát ez rég volt. Ma, amikor az év háromszázhatvanöt estéjéből háromszázötvenötöt garantáltan otthon töltök, a hajnalokat meg főleg!, nem nagyon van alkalmam énekelni. De amikor nyaranta megérkezem Veránkára, és a Duna-parton üldögélve meglátom Gálfalvi Gyurkát, erősen fölmerül bennem az éneklés lehetősége. Ő például egyedül is nagyszerűen tud énekelni. Egyszer meglestük, ült a társalgóban a tv előtt, melyet még bekapcsolva soha nem láttam, és énekelt. Hol vagytok székelyek, ilyesmiket. Nem túl nagy hangerővel, de tökéletes odaadással. Társasági éneklésben is kiváló, sajnos még Sebestyén Mártánál is merészebb hajlításokra képes, így aztán nehéz követni. Azért megpróbáljuk.
A népdalokban főleg az tetszik nekem, hogy alig valami közük van a valósághoz. Vegyük például kedvencemet, mely így kezdődik: Kötöttem lovamat piros almafához. Hogy lovam soha az életbe nem volt, az hagyján. De: Magamat kötöttem gyönge violámhoz. Gyönge violám volt ugyan, de nem kötöttem elég erősen hozzá magamat. Nem is folytatom e gyönyörű, álomszerű sorok szembesítését a valósággal, nem való! az egy költőhöz. Gondolkodás nélkül kell énekelni az olyan sorokat, hogy Nem szoktam, nem szoktam kalitkába hálni, mert persze hogy nem. Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőbe járni. Itt már megint zökken a szöveg, mert mikor járok én zöld erdőbe? Zöld erdőbe járni, fenyőmagot enni, fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni. Ugye? Ki evett már fenyőmagot? Mert a gyöngyharmat még hagyján, azt bármire rá lehet fogni.
– Mit ittál?
– Gyöngyharmatot.
Mindennapos beszélgetés ez az én köreimben.
De a fenyőmag, az már valami. Az régóta foglalkoztatott.
El tudom képzelni, hogy Jékely Zoltán evett fenyőmagot, de hogy átlagos emberfia! Legfeljebb rigók, cinkék, fenyőpintyek.
Akkor történt a csoda.
Egy közönséges boltban, ahova naponta járok, megláttam egy celofánzacskón a mágikus szót: Fenyőmag.
5 dkg, 410 Ft. Fél percig se gondolkodtam, hiszen a fenyőmagnak számomra eszmei, jobban mondva lelki értéke van, amit forintban meg se próbálnék kifejezni.
Először is nem szóltam senkinek, micsoda kincset birtokolok. Sokáig titokban nézegettem, zacskón keresztül a rejtélyes kis magocskákat. Mogyorószínük volt, de nem igazán. Átmenet a mogyoró és a karamell között. Az ízét is a kettő közé képzeltem, mert persze még sokáig nem mertem megkóstolni. Lehet, hogy nem is ennivaló? Láttam én már mindent a mai világban. Vagy madáreledel? De nem ott volt, hanem a szotyola és a tökmag kötött.
Egy fenyőmag kábé egyharmada egy közepes pisztáciának, és háromszor akkora, mint egy kicsi napraforgómag. Formára nem is gömbölyű, nem is hosszúkás. Talán egy miniatűr körtére hasonlít.
De amióta megkóstoltam – mert megkóstoltam persze –, nincs is szükség hasonlításra. A fenyőmag egyszerűen semmihez nem hasonlítható.
Azóta jó pár csomaggal elfogyasztottam már, sajnos szerény tapasztalatom is elég volt hozzá, hogy megállapítsam, az olajos magvak közé tartozik, melyekből nem tanácsos sokat enni, ha az ember bele szeretne férni a tavalyi fürdőruhájába. Ennek ellenére úgy veszem észre, fenyőmagszeretetem kezd szenvedéllyé fajulni. Valójában ezt ennék mindig, reggel, délben, este és étkezések között.
A fenyőmagevés nálam szertartás volt, mint néhány embernek a pipa.
Mindig azt gondoltam a pipázókról, hogy nagyképű, gőgös emberek, akik többnek képzelik magukat másoknál. Most viszont megenyhültem irányukban. Az én titkos fenyőmagimádatom és -csodálatom, mert persze először csak egyedül ettem, rendkívül jó érzéssel töltött el. Magányos szertartás volt, kicsit a zugevőkre hasonlítottam, mindenesetre elhitette velem, hogy én tudok valamit, amit más nem. Sajnáltam volna másoktól a mennyeien fimom fenyőmagot? Nem hiszem. Mégis, a magocskákat beszerezni, számon tartani, hogy mindig legyen elég tartalék belőlük, aztán szépen beosztani a készletet, sokkal felemelőbb érzés volt, mint rántott csirkét enni a családdal, vagy meghitten fagyizni valakivel. Pedig utóbbiak sem megvetendők.
Akkor azonban történt valami, ami, úgy érzem, minőségi változást hozott a fenyőmaghoz fűződő szövevényes viszonyomban.
Egyszer csak, számomra is váratlanul, föltettem valakinek a kérdést:
– Ettél már fenyőmagot?
– Naná. Pirítva a legfinomabb.
Ültem vele szemben alaposan leforrázva, megfőzve és megpirítva.
– Már én is gondoltam, hogy megpirítom.
Ennyit tudtam mondani, eléggé kormos hangon.
Talán fölösleges említeni, hogy ezután fenyőmagot ettünk, egyelőre még pirítatlanul.
Zöld erdő illatát, piros alma ízét, gyöngyharmat hűvösét éreztem.
Gyönge viola remegését.