GDP-arányos jólét

Ezernegyvenmilliárd forint nagy pénz. Ki lehetne számítani, hogy hány lélegeztető készülék, milyen közigazgatási, vagy más strukturális reform részösszege telne ki belőle, de ez a számítás túlságosan bonyolult lenne. Maradjunk annyiban, hogy a szóban forgó ezernegyvenmilliárd forint az az összeg, amellyel tavaly az állam többet költött bevételeinél. Vagy, hogy aktuálisabbak legyünk: az az összeg, amit az állam már az idei első fél évben túlköltött annak dacára, hogy az említett összeg a 2004-re tervezett államháztartási hiánynak csaknem az egésze.

Az első hat hónapi államháztartási hiányt szinte mindenki aggasztónak találja. A gazdaságkutatók, a befektetők és az elemzők, csak a Pénzügyminisztérium nem talál benne semmi meglepőt, mondván, hogy mindezt így tervezték. S mert minden a tervek szerint halad, az év egészében sem fogja meghaladni az államháztartás hiánya a GDP-hez, azaz a bruttó hazai termékhez mért 4,6 százalékos hiányt. Ezt az állítást – nincs kétségünk felőle – még maga a pénzügyminiszter is elhiheti, hiszen a kormány mindeddig nem módosította azt a konvergenciatervet, amelyben az ominózus 4,6 százalékos hiányterv szerepel, s amely tervet mellesleg Brüsszelnek is megküldött.
A hiány két esetben érheti el a 4,6 százalékot: ha az állam nem költ többet, mint eddig, ellenben tervezett bevételei mind teljesülnek, vagy ha a bruttó hazai termék, a GDP a csillagos egekig nő. Ez utóbbira számít a kormány, legalábbis a közelgő jólétet sejtető kincstári nyilatkozók a növekvő GDP-re apellálnak. Van némi realitása ennek, a világgazdaságban halovány fellendülés mutatkozik, nem kizárt, hogy ennek nyomán a bruttó hazai termék szintje is nő. Ez viszont csak a statisztikai kimutatásokra lesz jótékony hatással, a GDP növekedése ugyanis önmagában se nem jó, se nem rossz az átlagpolgárnak, hanem kifejezetten közömbös.
Horn Gyula óta a bruttó hazai termék szintjének változását valamifajta népjóléti szintmérőként kezelik a szocialisták. Talán vannak, akik még emlékeznek rá, hogy az 1998-as választások előtt, a Bokros-csomag nyomán Horn Gyula akkori miniszterelnök azzal a slágermondattal óhajtotta feledtetni Bokros sokkterápiáját, hogy öt százalékkal emelkedett a GDP. Csak azt nem tette hozzá, hogy ez a mutató nem lehet a jólét fokmérője, főleg nem egy olyan országban, ahol ez a mutató főként és elsősorban húsz-harminc nagy multicég termel(teté)sének köszönhető. Mindez nem új keletű gondolat, de 1998-ban, a rendszerváltó Magyarországon az exkommunista (s jegyezzük meg, hogy mindeközben neofita piacgazdaság-párti) Horn Gyula szájából meghökkentően hangzott. Miként Medgyessy Péter szájából is meglepően hangzik, hiszen a miniszterelnök az utolsó kommunista kormány pénzügyminisztereként már személyes tapasztalatból tudhatta volna, hogy a GDP-nek önmagában alig van köze a jóléthez, s növekedése legalább annyira függ a politikai alapon kinevezett statisztikai hivatali elnöktől, mint az összpénzforgalomtól. Na már most, sem egy politikai komisszár a statisztikai hivatal élén, sem pedig az összpénzforgalom nem vonja maga után automatikusan az életszínvonal javulását.
Mindez nem személyes véleményünk, Simon Kuznetz amerikai közgazdász ezt már 1932-ben részletesen kifejtette és alátámasztotta, s vélhetően nem tévedett túl nagyot, hiszen ennek a mutatónak ő az atyja. Úgyhogy – tartunk tőle – hiába nő a GDP szintje Magyarországon, s ettől hiába közelít majd év végére az államháztartás hiánya a kormány által jelzett, GDP-arányos 4,6 százalékos szinthez, a statisztikai adatsorok nem vonják magukkal az magyarországi életszínvonal javulását.