Havasalföld járta ajándék

Egy-egy régi nyomtatott könyv lapszélére odavetett néhány soros feljegyzés mögött sokszor a tér és idő megdöbbentő távolságai sejlenek föl. Máskor különös összefüggések derülnek ki, vagy fontos, más forrásokból korábban nem ismert adatok lesznek hozzáférhetővé a szerencsés olvasó számára. A legtöbb esetben azonban csak néhány gondolatfoszlány látható a könyvek eredetileg üresen hagyott papírfelületein, egyszerű tollpróba, esetleg pár ismeretlen és azonosíthatatlan hajdani tulajdonos neve.
A Michael Furter nevezetes bázeli ősnyomdász műhelyében készült 1497-es, Magyarországon meglehetősen ritka nagyböjti prédikációskötetnek, Johannes Meder Quadragesimaléjának egyik példánya is ilyen „meglepetést” tartogató feljegyzésekkel teszi próbára az utókor érdeklődését. A bejegyzések javarészt egy frissen vágott lúdtoll íróképességét voltak hivatottak kipróbálni, csupán néhány rövid mondat az, melyet informatív szándékkal írt föl valamelyik könyvhasználó.
E kötetnél mintha minden kis adalék „éppen hogy” érdekes lenne a kései utókor számára. A nyomdász, Michael Furter Bázel húsznál több XV. századi, könyvnyomtatással foglalkozó mestere közül bizonyára nem a legjelentősebb, nem is a legelső – bár hiba lenne teljesítményét jelentéktelennek gondolni. A szerző, Johannes Meder franciskánus szerzetes is hasonló ítélet alá eshet: jóllehet számtalan kiadást értek meg művei, aligha nevezhető a prédikációirodalom „első vonalából” valónak. Életéről vajmi keveset tudunk, nyomtatásban is megjelent első szentbeszédgyűjteménye 1491-ben látta meg a napvilágot.
A szerény kis nyolcadrét kötetünkről is hasonló megállapításokat tehetünk. Szép XVI. századi fatáblás, vaknyomásos bőrkötésben díszeleg, de ez nem különösebben érdekes. A szedés a korai nyomtatványokhoz hasonlóan művészien tökéletes, de semmi több, az iniciálék helyei üresen tátonganak; talán egyedül a kötet angyalos fametszetei kelthetik fel a gyűjtők érdeklődését. Ehhez hasonló érdekességeket tartogatnak a hazai ősnyomtatvány-katalógusból kimaradt kötetünk XVI–XVII. századi bejegyzései is. A legrégebbi 1535-ben került a könyvbe. Hol, kiknél volt a kötet első harmincnyolc éve alatt, nem tudhatjuk, ám az időben első, vörös tintával készült bejegyzés nagyon informatív: kiderül belőle, hogy Patai Tamás miniszter Bélai Jánosnak adja használatra a szentbeszédgyűjteményt.
És e ponton minden „középszerűség” ellenére is könnyen elkaphat minket a múlt faggatásának szenvedélye. A két név ugyanis könnyen azonosítható: az idősebb Patai Tamás a magyarországi szalvatoriánusok minisztere, szolgája, vagyis legfőbb elöljárója volt. Igen nevezetes személyiség; az 1533-as rendi névsorban például beosztását tekintve a budai kolostor házfőnöke és „praedicator regius”, a királyi udvar hitszónoka. Nem véletlen, hogy az 1535. január 24-i gyöngyösi választáson éppen őt akarták tartományfőnöknek: a nehéz időkben a korábban már sok tisztséget betöltő idősebb szerzetes tapasztalatain kívül szükség lehetett jó kapcsolataira is.
Sajnos a bejegyzésből nem derül ki, hogy ez a kiváló elöljáró hol adta a könyvet Bélai Jánosnak, ám a rendelkezésre álló sok kis adat ismeretében aligha a megajándékozott szerzetes lakóhelyén. 1535-ben Johannes de Bela – vagy ahogyan a ferences rend történetének írója, Karácsonyi János a Chronica seu origo fratrum című kézirat alakját magyarította: Béli János – a rendtartomány legkeletibb, legveszedelmesebb kolostorában, Tergovistyén volt gyóntató. A románok és szászok lakta kereskedőváros, ma Tirgoviste a XV. században Havasalföld fővárosa volt, a ferencesek egyes források szerint 1477-ben telepedtek meg itt, épp a Vlad Tepes (1430–1476) halála utáni évben, más források szerint már száz évvel korábban. Egy biztos: a kolostor előretolt helyőrség volt, valódi missziós terület. 1535-ben hat miséspap és három segítő testvér lakott a rendházban. Nagyon érdekes, hogy a rendelkezésre álló adatok szerint csak egy volt közülük kinevezett hitszónok, mégpedig Rákosdi Antal. Vajon mi értelme lehetett, hogy a tartományfőnök, Patai Tamás egy homíliáskötetet ajándékozott használatra Bélai Jánosnak, aki nem is tartott szentbeszédeket? Nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy Johannes de Bela megőrizte a kötetet, és tovább is vitte magával, hiszen a rendházat 1552-ben a ferencesek feladni kényszerültek, és minden ott maradt ingóságuk elveszett. Nagy utat tett meg a kis prédikációskötet: először Bázelből került Budára, legalább 1070 kilométert utazva, majd Budáról Tergovistyére, ez újabb 760. És nem ez volt az utolsó „állomáshelye”, a XVI. században még 725 kilométer várt rá.
Johannes Meder prédikációgyűjteményének az első szennylap bejegyzése szerint 1567-ben már új tulajdonosa volt, Gyöngyösi Pál ferences szerzetes pap. Bár a korszak csaknem valamennyi magyar franciskánusának neve – és valamelyest pályája is – megismerhető levéltári források alapján, az ő nevével csupán ebben a bejegyzésben találkozhatunk. Újabb megoldhatatlan rejtély. De a könyv története ettől kezdve már nem tartogat több meglepetést. Legföljebb néhány évtizeddel Paulus de Gyengyes bejegyzése után Meder munkája a török hódoltság alatt is folyamatosan fennálló gyöngyösi rendház könyvtárába került, és 1950-ig ott is maradt, dacolva a történelem megpróbáltatásaival: rablótámadásokkal, háborúkkal és forradalmakkal, tűzvészekkel, gombásodással, szúinvázióval – és a könyvek legnagyobb veszedelmével, a selejtezéssel.