Havervárosi kapcsolatok

Ha már végképp nagyon melegük van, és nem használ se sör, se hűsítő zuhany, azt javaslom: gondoljanak kitartóan egy izlandi törpe lóra. E ritka és nemes jószág hazájában van ám mostanság a hűs világ! Nem is csoda, hogy világlátott főpolgármesterünk sem decemberben megy Reykjavíkba havervárosi kapcsolatokat ápolni a kánikulában aszalódó fővárosi adófizetők pénzén. S ha már egyszer ott van, híres lóbolond lévén, akár egy hamisítatlan izlandi törpe lóval is gyarapíthatja a családi génállományt. Az meg csupán az ezerféle teendőnek, kátyúnál való dudálásnak és tornádó-előrejelzésnek tulajdonítható, ha a nagy rohanásban elfeledi feltüntetni az értékes külhoni szerzeményt a vagyonbevallásában. Hiába, egy főpolgármester feje sem káptalan. Amúgy pedig nem lehet eléggé méltányolni a kisebbségvédő gesztust: elvégre trójai óriáslovat is beszerezhetett volna…
Az imént azt írtam, hogy Budapest havervárosi kapcsolatokat ápol Reykjavíkkal; s ez nem valamiféle szótévesztés volt. Ugyanis fővárosunk hivatalos internetes portálja szerint Budapest mindössze nyolc és fél testvérvárossal rendelkezik szerte a világban: főként Európából (Bécs, Berlin, Lisszabon, Frankfurt, Szarajevó és felemás módon Strasbourg), de Amerikából (Fort Worth, New York) és a Közel-Keletről (Tel-Aviv) is. Izland fővárosa csak a különféle rendű és rangú haveri viszonyokat taglaló fejezetben kap helyet, olyan egzotikus helyek mellett, mint a kazahsztáni Asztana vagy a japán Gifu kormányzóság – s itt is csak annyi említtetik meg, hogy annyi más városvezető mellett a reykjavíki polgármester is tárgyalt Budapesten. A törpeló-ügy viszont arról tanúskodik, hogy Demszky Gábor hűséges vendége a vulkánok szigetének: korábbi útján vette a lovat, most csupán nosztalgiából tért vissza a lóvásár színhelyére. Úgy tudni, voltak valamiféle tárgyalások az ügyben is, hogy a magyar (azon belül pedig a pest-budai) termálvízkincset miként lehetne hatékonyabban és sokrétűbben kiaknázni az izlandi gejzírkultúra hasznosításával – ám ebből tudomásom szerint a mai napig nem lett semmi. Hírlik viszont, hogy a Demszkyvel együtt utazó tévéstáb költségeit a fővárosi fürdővállalatnak kellett állnia – az elkészült filmnek azonban sehogy sem sikerült a nyomára bukkanni. A szóban forgó médiacsapat azóta a közszolgálatba is betört, ezért korántsem érdektelen a kérdés: létezik az, hogy a főpolgármester közpénzből forgattat családi bédekkerfilmet, amit unokái körében akar majd mutogatni a szabadversenyes liberalizmus világméretű győzelme után?
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a főpolgármester magánbulik kedvéért utazgat közpénzből kedvére, szögezzük le: mindenképpen vannak kivételek. Mexikóba például teljes joggal röppenhetett el a világörökségi városok konferenciájára; a strasbourgi alakuló európai parlamenti ülésen meg egyenesen elvártuk a jelenlétét. Igaz, meggyőzőbb lett volna a kampányban annyit hirdetett elhivatástudatának bizonyítása, ha netán még a szavazásra is időt szakít, amelyen az új parlamenti elnököt választják meg. Annyit szajkózta mindenféle képernyőkről, hogy ő Strasbourgban és Brüsszelben nemcsak a fővárost, hanem minden magyar városlakót képviselni fog, hogy a magyar városlakók most úgy érezhetik: csúnyán be lettek csapva, hogy Demszky már az első szavazásról is ellóg. Mi lehetett az a halaszthatatlan ügy, ami ennél fontosabb? Miként lehetséges, hogy – a Magyar Köztársaság egy-huszonnegyedének akaratérvényesítő erejét könnyedén odavetve – egy felelős europolitikus már a kezdet kezdetén a távozás hímes mezejére lépjen? (Meg kellett etetni a törpe lovat? Vagy társat kellett választani neki, mert magányos volt?) Ez az igazolatlan hiányzás még akkor is arcul csapása a magyar választóknak, ha az SZDSZ képviselői már megfigyelő korukban sem igen tüntettek brüsszeli jelenlétükkel, s laza nemzeti lobbitevékenységüket a honi sajtónak való hangzatos nyilatkozatokkal igyekeztek ellensúlyozni.
Ha Demszkynek mentségeket szeretnénk keresni, megütheti a szemünket, hogy Strasbourg is félig-meddig testvérvárosa Budapestnek – azaz olyasmi volt, midőn a Lisszabonnal való kétoldalú együttműködés (amikor a portugálok adták Európa kulturális fővárosát) úgymond trilaterálissá bővült. Bármit jelentsen is ez, mondhatjuk: Demszkynek sürgősen el kellett rohannia a strasbourgi polgármesterhez valami halaszthatatlan ügyet megtárgyalni, ahelyett, hogy mihaszna gombokat nyomogasson. (A Strasbourgban kempingező köztörvényes zámolyi romák óta különösen szeretetteljes lehet a viszony.) Csakhogy a strasbourgi polgármester nyugodtan tárgyalhat bármiről európai gombnyomogatás idején – ellentétben a budapesti városvezetővel, akinek mohó álláshalmozása egyszerűen nevetségessé teszi a demokrácia képviseleti intézményét. Ellenvethető, hogy Demszky olyan sokoldalúan képzett politikus, hogy egy fenékkel több lovat is meg tud ülni (beleértve az izlandi törpét is); vagy pedig annyira mindenható, hogy képes egy időben több helyen is tartózkodni. Ennek azonban ellentmond, hogy a Fővárosi Közgyűlés még a fő prioritásnak számító metróügyben is kénytelen a főnök nyári hivatali turizmusához alkalmazkodni. Nem kétséges tehát, hogy a brüsszeli reprezentációs villámlátogatásokat a későbbiekben is számos esetben Budapest sínyli majd meg választott vőlegényének hűtlenkedései miatt. (Szakasztott olyan ez a helyzet, mint amikor a köztévés főnök Vitray Tamás a kereskedelmi konkurencia agyonsztárolt arcát, Csisztu Zsuzsát beválogatja az olimpiai kommentátorcsapatba, s a sok évtizedes médiatapasztalat ellenére sem látszik megérteni, hogy ami összeférhetetlen, az összeférhetetlen. Az arrogancia pedig, amivel megtagadja a közforintok e vitatható felhasználásáról való tételes beszámolót, a felhalmozott érdemeket is fölemészti. A hajdani riporterkirály méltatlanná vált a közbizalomra.)
Demszky európai ámokfutása számunkra nem új jelenség, Európa számára viszont igen. A magyar választók akaratából nemcsak a sajátos honi liberalizmust, hanem a politikai linkséggel átszőtt végtelen magabiztosságot is sikerült Brüsszelbe exportálni. Nem tudni, az európai politikai színtér értesült-e egyáltalán a Népszava című pártbrosúra létezéséről (hacsak Kovács László külügyminiszter nem ajánlotta mindenfelé külhonban is előfizetésre, különös tekintettel a milliós példányszámban nyomott választási különszámra); de ha igen, csodálkozva tapasztalhatta, hogy az SZDSZ-es főpolgármester az MSZP-s orgánumban igyekezett meggyőzni a Fideszt, hogy képviselői a néppárti és szocialista eurofrakciók megegyezését felrúgva, mégis inkább a liberális lengyel Geremekre voksoljanak az európai parlamenti elnökválasztáson. Ha készültek hiteles fordítások a lendületes cikkről, az európai politikusok furcsállkodva olvashatták, hogy Demszky többek között az „antibolsevista” jelzőt is használja Geremek laudációjában (nyilván a kommunistákat dicséretes következetességgel nem szívelő Fidesz édesgetésére), miközben nem okoz gondot számára, hogy pártja már a második ciklusban kormányoz együtt a bolsevista utódpárttal. (A sokat próbált brüsszeli fordítók persze a duplaárú, kakaóbiztos ovinet liberális leleményének hallatán dobnák be végképp a törölközőt.) A slusszpoén azonban az, hogy a Geremek-lobbicikkel – amennyiben persze tényleg ő írta – fél napot veszkődő Demszky szavazata a végén hiányzik Geremek neve mellől, talán az izlandi törpe ló miatt…
A havervárosi kapcsolatok a városi haverkapcsolatok után nem jelentenek lényegi újdonságot. Míg botor módon azt hihettük, hogy Demszky csupán a mi Demszkynk, s nem a megújult Európáé, bejegyezhettük eme jelenséget az inkább titkolni való hungarikumok közé. Ez azonban új távlat, új dimenzió. A közép-európai kánikulában pedig csak szerényen remélhetjük: egyszer talán az izlandi turistának is lehet melege.