Hozomány

Herceg Windischgraetz Natália is szalmazsákon aludt a Don-kanyarban, mint a többiek. Naphosszat sebeket kötözött, csüggedő reményű katonákba próbált új reményt ébreszteni. Ma is azt mondja, ez lehetett volna a hivatása. Persze minden másként történt.

1942. október 16.: Mint majd minden korombeli barátnőm és rokonom, a Vöröskereszt műtőasszisztensi és sebkötöző tanfolyamának elvégzése után én is jelentkeztem önkéntes ápolónőnek a 2. magyar hadtesthez, amely akkoriban a Don vonalát védte. Utolsó napomon Sárospatakon még megünnepeltük papa születésnapját. Felszálltam az éjszakai vonatra a budapesti Keletiben, ahol várt a Fótra szállító autó és a kellemes családi reggeli mamával, Médivel és Istvánnal, a sógorommal. Nagyon gyorsan eltelt a nap! Másnap a család kivitt a Magyar Honvédség 151-es vonatához a Keleti pályaudvarra. Felejthetetlen volt a búcsú: cserkészcsapat, lányok és fiúk magyar viseletben, katonazenekar kíséretével magyar dalokat énekeltek. A többi ápolónő szülei is eljöttek, sok tiszt és a velük tartó fiatalság… Budapesttől nyugatra átmentünk azon a tájon, ahol Médivel és Istvánnal gyakran lovagoltunk falkavadászatra. Késő este a vonat megállt Érsekújváron, aztán továbbmentünk a Jablonkai-hágón át Lengyelországba… Úti célunk Csernyanka, egy nagy falu a Dontól nyugatra.”
Így kezdődik Windischgraetz Natália naplója, amelynek utolsó bejegyzései 1945 szeptemberében születnek meg. Három esztendő a fronton, kórházakban és kórházvonatokon, tetvek között, örökös fertőzés- és nemegyszer életveszélyben. Arisztokrata lányok hazafias, bátor vállalása, amelyről a történelemkönyvek nem szoktak megemlékezni.
Windischgraetz hercegnő ma nyolcvanhét éves, évtizedek óta Bécsben él, de évente hazajár Sárospatakra: az egykori szülőházban, a kastélyban egy szoba a rendelkezésére áll. Sorsa, mondhatjuk, tipikus XX. századi arisztokratasors, már amennyire egy életutat tipikusnak lehet nevezni. Gondtalan ifjúság után a háború rémségei, menekülés, kisemmizettség, a világban szerteszóródott család, szorgalommal végigdolgozott felnőttkor s végül a talán soha nem remélt hazatérés. A gondtalan ifjúság nem jelentett elkényeztetettséget, figyelmeztet Natália hercegnő. „Minket szigorúan neveltek, munkára és hazafiasságra. Hatan voltunk testvérek, négy lány és két fiú. Még a vakáció alatt sem lazsálhattunk, tanulnunk kellett, be volt osztva az időnk. Amikor kitört a háború, az arisztokrata lányok természetesnek tekintették, hogy akinek a kora és az egészsége lehetővé tette, jelentkezett egészségügyi szolgálatra. Nálunk ez amúgy is családi hagyománynak tekinthető, édesanyám is rendszeresen járt kötözni a kórházba, mert tudta mindenki, hogy kevés a segítő kéz. Tizenkilenc éves voltam 1942-ben, a bálok, a táncmulatságok helyett én is kórházba jártam.”
A II. magyar hadsereg Sárospatak vidékéről vonult a Dnyeperig, sok katonája Windischgraetz herceg birtokain lakott. Így kerülhetett Natália hercegnő is a legnehezebb frontszakaszra. Naplójából nemcsak a döbbenet, hanem az őszinte szeretet és segíteni akarás is kiolvasható: „Tegnap megint hoztak huszonkilenc súlyos sebesültet, újra megtelt az osztály. A vonat hajnali háromnegyed négykor érkezett. A betegek úgymond másod- és harmadkézből kerültek hozzánk. Szörnyű állapotban voltak. A legelső vonalból jöttek, és az orosz női légiókról, az amazonokról meséltek, akik vodkát ittak a másnapi támadás előtt! Még elgondolni is szörnyű! A legnagyobb bánatuk az, hogy a haza úgy kezeli őket, mint a mostohagyerekeket. Hát igen, ez a háború!
… Az előző évben sok magyar sebesült német kórházba került, ahol minden jobban volt felszerelve (nem csoda!). Nálunk minden sokkal egyszerűbb, és a mieink sokkal kevésbé igényesek. Ellenben sokkal inkább elvárják a jó szót, és nagyon hálásak érte!
… Tetvek vannak az osztályomon! Még csak ez hiányzott mára! A heti fertőtlenítés ellenére! A mai nap teli van, hál’ istennek, kisebb hasonló malőrökkel! Az ember majd megbolondul! A faluban kiütéses tífusz tört ki, de a katonák között szerencsére még nem. Amilyen gyorsan csak tudtam, futottam a kantinba, hogy mindent elhozzak, amire az enyimeimnek szüksége lehet. … Ma vizitált az új parancsnok, dr. Erdődy alezredes. Megvizsgálta az ambulancián azt a tizenöt kéz- és lábsebesültet, akiket öncsonkítóknak nyilvánítottak, és akiket katonai bíróság elé kellene vinni. A védenceimmel okosan és jóakarattal bánt, és reméljük, hogy megmenekülnek!
… Mindenfelől küldik hozzánk a sebesülteket, mivel a frontkórházakat és kötözőállomásokat ki kell üríteni. Ebben a helyzetben nagyon-nagyon sok dolgunk van. Minden sebesültet meg kell mosdatni és újrakötözni. Ez sok munkát jelent, de meg kell lennie, mielőtt a következő transzport megérkezne! Addig a katonák sem nyugszanak meg, elégedetlenek. Néha napokig eltart (1945. január 15.).”
A naplóban sorjáznak az ehhez hasonló bejegyzések. Csak néha számol be szerzője egy-egy önfeledt pillanatról, sétáról, átaludt éjszakáról vagy jóízű vacsoráról. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Windischgraetz Natália nagyon szereti a munkáját. Boldog, ha vigaszt nyújthat egy betegnek, ha sikerül a bizalmába férkőznie. „Engem csak boldogított a kórházélmény. Nem bánok egyetlen ott töltött percet sem. Megismertem az embereket, éreztem, milyen hálás, kedves a magyar sebesült katona. Fiatalon, felkészítetlenül, tapasztalatok nélkül kerültek ki a frontra, rossz volt a felszerelésük, negyvenfokos hidegben, egy szál cipőben álltak a poszton. De volt közöttük összetartás” – emlékezik a hercegnő.
A vereségek, a szovjet csapatok előrenyomulása miatt a front, így az egészségügyi személyzet is nyugat felé mozdult. Windischgraetz Natália előbb Krakkóba, majd Varsóba került, s hazatért volna, ha nem figyelmeztetik, hogy veszélyes. „1945-ben az oroszok a budapesti kórházakból hatvan ápolónőt vittek el, akik csak évek múlva kerültek vissza a Szovjetunióból, betegen, mindenféle fertőzésekkel. Rám is ez a sors várhatott volna, pedig nagyon nehéz volt nem hazajönni. Itthon maradt az édesanyám, aki a nővéremet és újszülött gyermekét segítette. Apám már Bécsben volt. Csak tizenegy év múlva tudtuk anyámat kivinni. Addig Budán élt a volt szakácsnőnkkel egyszobás lakásban.”
Natália hercegnő tehát 1945-ben Münchenbe ment, ahol Ella nővére várta. Ápolónő szeretett volna lenni, csakhogy akkoriban, a háború után, mindenki értett az ápoláshoz, így a tudománya nem volt épp hiánycikk. Miként testvéreit, őt is a kiváló nevelés segítette további élete során. Mindannyian nyelveket beszéltek, felkészültek, műveltek voltak. Ez lett a hozományuk. Münchenben Natália az amerikaiaknak tolmácsolt, majd Párizs következett, ahol előbb kalaposlány volt, azután a svájci követség fordítója. Tolmácsolt egy balettrajongó dél-amerikai milliomosnak, Salzburgban ruhatisztító szalont vezetett, az első ünnepi játékok idegenvezetője lett, végül a szülőkhöz vezetett az útja Bécsbe. Nyugdíjazásáig az amerikaiaknak fordított.
Amikor azt kérdezem tőle, bánkódik-e az elvesztett gondtalan boldogság, gazdagság, társadalmi rang miatt, azt feleli, valóban nagy fordulatok voltak az életében, de a jó Isten megelégedést ad az embernek, ha iparkodik. Hálás a szüleinek, akik megtanították dolgozni, az idegen országoknak, amelyek befogadták, és boldog, hogy néha a sárospataki kastélyban aludhat. Mert az otthon mégiscsak itt van.